A reggel, szinte már a szokásos módon indult, én keltem leghamarabb, és Hellász illatát és hangjait mélyen magamba szívva ittam meg a ház előtt a reggeli első kávémat. Bárcsak így indulna minden reggelem...
Maria, a házigazdánk sűrű elnézést kért, hogy reggel 9től délután 1ig nem lesz áram, de mondtam hogy nem baj, nincs is rá szükség. Milán azonnal megszerette őt, amint nem volt szem előtt, emlegette (és teszi ezt most is). Maria meg Szofiért volt oda teljesen, rendszeresen elrabolta, sétálni vitte, lovagoltatta a lábán, énekelt és tapsolt neki, a kisasszony persze nem tiltakozott, sőt hangos kacagással jutalmazta a becserkészett törődést.
Mivel a hátunkat máris megkapta a nap, meg az idő is szelesnek tűnt (bár nem volt az, csak a tenger hullámzott egy picit jobban, mint az előző napokon), úgy döntöttünk, hogy mégis kirándulunk egyet valamerre. Több választásunk is volt, de a legközelebbi célpont mellett döntöttünk végül: Trikeri - Agia Kyriakí felé vettük az irányt. Az odaút lankás-szerpentines volt, olivaligetekkel és mesés öblökkel övezve, helyenként kecskékkel és azok pásztorával az út mentén.
Párpercenként hangzott el a kanyargós úton, hogy "úúú, ott fogunk menni?", "jéééé, onnan jöttünk!", mivel a félszigetnek ez a része igen keskeny, és "kanyarodik", a légvonalban alig 1-2 km távolságot igen hosszú ideig tartott megtenni.
Trikerit, ami egy hegyi kisfalu, mégis hamar elértük. Szűk utcái néhol tényleg csak egyautónyi helyet hagynak a közlekedésre, furcsa, mert elvileg itt még busz is jár - bár láttunk mi már ennél cifrább helyen is görög buszt, szóval biztos nem gond nekik. Trikeritől pár perc alatt legurultunk A. Kyriakíbe, ahol az utikönyv szerint (már a 10 közül az egyetlen, ami említi a települést), a hajóépítő-javító az egyetlen látványosság, no és 2-3 parti taverna.
A hajójavító az első, ami feltűnt a hegyről leereszkedve, a kocsiból kiszállva pedig a hőség, a csend, a nyugalom.
Sétára indultunk, és azonnal éreztük, hogy ismét egy másik világba csöppentünk. A. Kyriakí tulajdonképpen a Pelion "vége", és ez valahogy érezhető. Elszigetelt, sőt olyan, mintha szigeten járna az ember, mindenfelől csak a víz, és a hangulata is olyan. Autós közlekedés nem nagyon van a településen, ami egyébként látszatra olyan, mintha ketté lenne osztva, mert két öbölből áll. A "túlsó" öbölben is láttunk ugyan autót, de fogalmam sincs, hogy hogyan mentek oda át.
Először tehát a hajókat néztük meg, a fiúk kívánsága szerint, aztán visszasétáltunk, hogy bejárhassuk a kis falu szűk sikátorait, mind a hármat, ami van neki. Fehérre meszelté és kőházak, színes zsalugáterekkel, az utcák kővel kirakva...
...ahonnan virág nőhet, onnan virág nő, ahonnan nem, oda cserpében, dézsában virít a muskátli, a bougainvillea, a leander, a bazsalikom, az oregano, és még vagy százféle fűszer és virág, sorolhatnám, de nem is ismerek annyit.
A tavernák közvetlenül a tenger fölé nyúlnak be, mint 1-1 móló, az egyiknél még egy vízitaxi is kiköt - ezt választottuk az ebédünk színhelyéül. Itt már több volt a turista is, a tavernában hallani német és angol szót is, no és az árak is ezt tükrözik: turistás helyre csöppentünk. Görög salátát, szardíniát és kardhalat ettünk, kardhalból eddigi életem egyik lefinomabbját!
Minden helyi fogás, friss, a vendégek kívánságai szerint ott pucoltak mindent az orrunk előtt. Az élet épp megfelelően lassú itt, mennénk is már meg nem is, de a frappét csak nem hozzák. :) Épp mint Gythioban, 5 évvel ezelőtt - azóta mennyi helyet bejártunk már... de a Pelion az egyetlen, ahol úton-útfélen eszembe jut a Peloponnészosz. A hangulata, a világvége-érzés, a sok görög, a kevés turista, hogy nincsenek városok, nincsenek bárok, diszkók, robogókölcsönzők, nincsenek vizisíelők, de még ajándékboltos sétálóutca sincs sehol - bár minek is? Van görög hangulat, a tájban, az illatokban, a hangokban, az emberekből belülről jön a kedvesség, a közvetlenség, olyannyira, hogy egy kicsit mi is görögnek érezhetjük magunkat ettől. Fogalmunk sincs, hogy mennyi lehet az idő, a melegtől, a hangulattól, a jóllakottságtól úgy belassultunk mi is, hogy már semmi nem sürgős... és jé, közeledik a két frappé!
Elcsigázva indlutunk útnak Platanias felé, utunkat 1-1 fénykép és leanderhajtás begyűjtésével megszakítva (aah, már megint nem bírtam ki...), Mostmár biztos az elhatározsá, hogy az otthoni házunkat itteni ötletek alapján építjük majd, ehhez is kell a sok fotó. Tömbszerű házak, általában kétszintesek, fedett terasszal, kovácsoltvas lépcsőfeljáróval, erkélykorláttal és kerítéssel, az ablakokat pedig elsősorban nem zsalugáter, hanem gyönyörű sötétbarnára pácolt spaletta árnyékolja.
A gyerekek végigaludták a hazautat, így eléggé kipihenték magukat ahhoz, hogy a strandon folytassuk a napot. Míg Milánnak a homokozás, kőpakolás, csónakázás volt a minden, Szofit ki nem lehetett robbantani a fízből, még akkor sem, ha már lilult a szája és vacogott. ESte 7 óra is elmúlt, mire elegendő követ szedtünk össze ahhoz, hogy indulásra bírjuk magunkat. A cuccaink felét a parton hagytuk (homokozós vödör, lapát, sátor a nap ellen, stb), persze összepakolva, csónakunkat két másik közé fektettük a partra már előző nap is, jó helye volt ott. Egyrészt minek cipeljünk annyit, másrészt úgysem bántja senki, amúgy meg megvár ott.
Zuhanyozás, vacsora és séta és játszóterezés volt a további program, ezúttal már tényleg mindenki ismerősként üdvözöltük egymást mindenkivel, akivel másodjára találkoztunk össze. Hoszú, belassulós nap volt, hosszú, belassulós estével, távolt az otthonunktól, és a lehető legközelebb ahhoz, hogy igazán otthon érezzük magunkat egy idegen helyen.
... és ami most esik le: Agia Kyriakíbe mikor máskor, ha nem vasárnap? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése