2012. november 20., kedd

2011. június 21, kedd


Reggel ismét korábban keltem, mint a család többi tagja, így volt alkalmam kávét főzni és eltervezni a napi programot. Nagy tervekre nem kell gondolni, inkább azt mondhatnám, kitaláltam mi legyen az aznapi uticél: Paleochorára és Sougiára esett a választás. 

A hegyeken át autózva néhol, illetve egyre gyakrabban feltűnt a Lefka Ori, a régóta vágyott, és hatalmas hegy a maga majd' 2500 méteres csúcsával. Van valami misztikus a látványában. Na a lustaságom és a fizikumom sem engedné, hogy megmásszam, de jó érzés volt a közelében lenni. Teljesen más, mint azok a krétai hegyvonulatok, amiket addig láttunk, és bár messziről nézve a többi hegy is kopár, közelről csak a Lefka Ori.

Apró, hegyi falvakon autóztunk keresztül, a kafeniok előtt ülő bajuszos bácsik furcsán nézték az idegen rendszámú autót. Paleochorába hosszú szerpentinen való ereszkedés után értünk le, és amint megláttam a nyüzsgő kisvárost, azonnal tudtam, hogy itt akarok megszállni legközelebb, de legalábbis majd egyszer, valamikor.

A település egy félszigeten nyúlik be a tengerbe, egyik oldalán homokos, a másikon kavicsos stranddal. Lüktető kisvárosról van szó, illetve üdülőfalunak is mondhatnánk, de nem a rossz értelemben vett tömegturizmussal találtuk szembe magunkat, hanem inkább modern-kori hippikkel, akik itt ragadtak azért, mert éppen itt érezték jól magukat, és semmiképp nem azért, mert oda vitte őket az utazási iroda.

Frappé és víz feltankolása után mégis továbbálltunk Sougia felé, a gyerekek éber álmát nem akartuk megzavarni egy hosszabb sétával, kellett az energia strandolásra is. :)
Egy hegyvonulattal arrébb, a part mentén néhány kilométerre, de autóval bő félórára fekszik az egyutcás, soktavernás, csendes falu. A parkolóban leraktuk az autót és gyalog meneteltünk át a vagy ötven méter széles tűzforró kavicsokkal és kövekkel borított strandon. A víz kristálytiszta, talán tisztább, mint eddig bárhol, és nemcsak hogy kellemes hőmérsékletű, de szinte langyos volt. A strandról nézve még kisebbnek tűnik a falu mint valójában, bár az állandó lakosainak száma az LP szerint is csak 109 fő, a turistaszezon elején sincs a duplája. A tengerparti tavernasoron kívül egy kioszk és egy zárva lévő pékség van egyetlen utcáján, no meg a mindezek felett lévő kiadó szobák. Hegyek ölelésében fekszik Sougia, és éppen olyan, amilyennek elképzeltem.
Ha itt töltöttük volna a nászutunkat, nem panaszkodnék, de így is örömmel sétáltam a falu szélén lévő kavicsos-köves strandra a vízmosás mentén.... a gyerekekkel viszont az égető (!) kövek miatt nem volt tökéletes a helyválasztás, mivel amint lelógott valamely testrészük a törölközőről, hangos aúúzás kíséretében húzódtak vissza, a víz pedig hamar mélyült. Abszolút pozitív benyomást keltett a strandolók gyér száma is, illetve az, hogy nem volt bérelhető napernyősor. Jogos: aki ilyet szeretne, az menjen máshova. :)

Magyarázat a képhez: ott van ám a falu, csak a méretei miatt nem látszik olyan nagyon. :)

A varázslatos kisváros tehát elsősorban kettesben, de legalábbis gyerekek nélkül utazóknak ajánlott, de már csak a fekvése miatt is megér legalább egy egynapos kirándulást. A Paleochorából illetve Sfakiából induló hajók is megállnak itt, ez a legegyszerűbb mondja a déli parti közlekedésnek, főleg ha nincs autónk. A párórás strandolás után másfelé terveztük a visszautat, mint ahol jöttünk, de a sziesztahangulat miatt csak arra koncentráltunk, hogy le ne térjünk a szerpentinről, mert az fájni fog.

A kempingbe visszatérve váratlanul nagy rend fogadott, a német szomszédaink mesélték, hogy eszement nagy szél tombolt egész nap, és ők rendezték össze a cuccainkat, mert minden repült szanaszét. Furcsa, mert a gyanús renden kívül sem reggel, sem a hazaérkezéskor nem volt nyoma annak, hogy szélvihar lett volna, mindenesetre örültünk hogy vigyáztak a holminkra, no meg annak is, hogy elmúlt.

Vacsora után játszóterezés és séta következett, lelassulva és -lazulva készülve az utolsó sátrazós éjszakánkra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése