A reggel ezúttal lázas készülődéssel, illetve pakolással telt. Úgy akartunk nekiindulni a városnézésnek, hogy már minden cuccunk össze van pakolva, hogy kijelentkezhessünk a (2 utcával arrébb lévő) recepción, és már csak az esti taxiindulásra kelljen visszajönni. Sok terv nem volt, de még akadt jó pár látnivaló, ami eddig kimaradt: a Spanyol lépcső és a piac mindenekelőtt, és persze minden más, ami útba esik.
Pakolás és reggeli után útra keltünk, kicsekkoltunk, megbeszéltük a reptéri taxit is a recepcióssal, megreklamáltuk, hogy miért van még mindig zárolva a számlámon 1 éjszakányi szobaár, ha már az első nap mindent kifizettünk + kp-s kauciót is kértek (nem is értik, majd feloldják... erre végül dec. végén került sor. :-I), majd a nyakunkba vettük a várost.
Első körben kisétáltunk a közeli Repubblica térre, ahol nyitva találtuk a Santa Maria degli Angeli templomot, amiről írtam már az első napnál, éjszaka lévén akkor csak kívülről vehettük szemügyre, most megcsodáltuk a belsejét is. Számomra az volt az érdekessége, hogy egyrészt sokkal légiesebb hangulatú, jóval világosabb templom volt az eddigieknél, valamint hogy míg az alja és az oldalfala igen gazdagon díszített volt, a mennyezetén nemhogy díszítés, egy árva freskó és semmi nem volt, csak sőt, csak egyszínű az egész.
Következő napirendi pont gyanánt a Spanyol lépcsőt, illetve az annak tetejénél lévő, 1585-ben felszentelt Trinitá dei Monti templomot tűztük ki célul. A templom egyikünket sem ragadott meg, annál inkább az előtte magasodó Obelisco Sallustiano, ami egy egyiptomi obeliszk, illetve a templom elől a város felé tekintve a kilátás. Egyrészt azért volt magával ragadó, mert végre tiszta időben, sőt ragyogó napsütésben terült elénk az örök város, másrészt pedig azért, mert tényleg egyedülálló élmény volt ott állni a dombtetőn úgy, hogy alattunk terül el nemcsak hogy a város, de a spanyol lépcső, az alatta lévő Piazza di Spagnaa majd' négyszáz éves szökőkútjával együtt.
A spanyol lépcső egyébként Európa leghosszabb és legszélesebb kültéri lépcsője, nemsokára háromszáz éves lesz, nevét pedig az alatta lévő térrel együtt onnan kapta, hogy a mai napig itt található a Spanyol Nagykövetség.
Innen indul az egyik legflancosabb bevásárlóutca is, amit városnéző utunk során láttunk, azokkal a boltokkal, amikbe nem tudom, hogy szívesen látnának-e, de a teljes utazásunk költségvetéséből nem tudom, hogy kaptunk volna-e bármit is. A kirakatokat nézegetni azért jó volt. :)
A flinciflanci utcán végigsétálva kis csapatunk megbeszélte, hogy mi legyen a következő állomás, és egyöntetűen a Piazza Navona, illetve a piac lett megszavazva. Szűk és csendes kis utcákon, sikátorokon barangoltunk keresztül, hol egy cipész-, hol egy asztalosműhelybe táttunk be egy-egy nyitvahagyott ajtón át, betekintve ezzel a nem-turistás városrész életének folyásába is. Sem kávézó, sem étterem, sem szuvenírbolt nem szakította meg az ábrándozásunkat, a gondolatainkat, a csevegésünket arról, hogy milyenek lehetne a római hétköznapok. A műhelyekben dolgoztak, a házak előtt néhány autó és sokszor annyi robogó sorakozott, néha egy-egy gyalogos vagy motoros haladt el mellettünk, és olyan érzésünk volt, hogy itt egyedül csak mi vagyunk az utazók, mindenki más helyi, és teszi a mindennapi dolgát, mit sem törődve azzal, hogy a munkahelyét, házát, otthonát, ami neki évtizedek óta megszokott, mi csak bámuljuk, úgy csodáljuk, mint akik most látnak kopott falú, zsalugáteres ablakú házat először.
Hamarabb odaértünk a Piazza Navonára mint azt gondoltuk, a szűk sikátorok után egyszerre csak elénk tárult a hatalmas tér... abban a pillanatban bántam, hogy nem rendelkezem megfelelő technikai háttérrel, hogy azt az érzést legalább képekkel megmutathassam.
Régen az egyik legnépszerűbb, és legelképesztőbb dolgokra használt tere volt ez Rómának: itt működött a legkedveltebb piac, rendeztek itt játékokat, de volt, hogy a teret elárasztották vízzel és hajócsatákat tartottak rajta. A hatalmas, ovális alakú téren három nagy szökőkút is van, az egyik legnépszerűbb a Fontana dei Quattro Fiumi (A négy folyó szökőkútja), de van itt templom meg más műemlékek sora is. A teret kávézók és éttermek, no meg különféle előadóművészek szegélyezik, visszacsöppentünk tehát a turistáknak szóló nyüzsgő sürgés-forgásba.
A Piazza Navonáról már tényleg csak egy rövid séta volt a Campo dei Fiori, ahol a piacot találjuk. Nem a mindencsetresztáruló piacról van itt szó, elsősorban zöldséget, gyümölcsöt, tésztát és sajtot kínálnak az árusok, 1-1 asztalnál van, hogy római emléket vihetünk haza, de az sem bóvli, hanem mondjuk olívaolaj kiöntő, vagy ehhez hasonló dolog. Paradicsomból annyifélét kínált 1-1 árus, amennyit eddig nem is ismertem, nem beszélve a mindenféle zöld növényekről, amiknek talán a feléről, ha tudtam mi az. Az utolsó euroink egy részét azért sikerült elköltenünk némi szárított paradicsomra, parmezánra, és még egy-két finomságra.
A piacjárás közben azért már meg is éheztünk, elvégre régen volt már reggeli, de komolyabb étkezést nem terveztünk, inkább majd csak estére, a repülőnk indulása előtt. Gondoltuk, ha a piac melletti szendvicsesnél bekapunk 1-1 finomságot, azzal kihúzzuk egy darabig, akkor még nem sejtettük, hogy az ilyen szendvicsek 1-1 darabjával akár másnap reggelig is megoldhattuk volna a kaja-kérdést. KÖTELEZŐ megkóstolni, kár hogy nem tudtam előre, hogy ennyire jó, mert akkor minden nap ettem volna valamelyik fajtából.
Szendvicseink eltűntetése után a Tevere felé andalogtunk, majd átsétálva a szépnek cseppet sem mondható folyó egyik hídján egy rasztafiúba botlottunk, aki néminemű aprópénz fejében 1-1 saját készítésű gyűrűvel ajándékozott meg minket. Tovább sétálva éppen arról beszélgettünk, hogy így három napra éppen elég volt nekünk Róma, ami közel nem jelenti azt, hogy mindent láttunk már ami megnézhető (arra egy hét sem lenne elég), de mindent meg tudtunk nézni ami minket így első nekifutásra érdekelt, mindemellett jutott idő shoppingra, finom falatokra és isteni kávékra is, az esti pezsgős csajcsevejekről nem is beszélve, amikor is Róma szerintem legszebb és leghangulatosabb negyedébe érkeztünk, aminek a neve Trastevere.
A név jelentése "a Tevere túlpartja. Ez a középkori városrész arról nevezetes, hogy lakói minden igyekezetükkel próbálják megtartani a régi hangulatot, szokásokat, és bár az utikönyv szerint hagyományosan munkásnegyed, közel nem volt olyan érzésünk, mintha mondjunk a Havannán andalognánk. Az ódon házak, szűk utcák és sikátorok, a két ház között kifeszített köteleken lógó, száradó ruhák, a kopott zsalugáterek, márványtáblába vésett utcanevek és házszámok, a kopott, apró macskaköves utcák mind-mind olyan hangulatot árasztanak, mintha valami réges-régi olasz filmet néznénk, és nyomban az a gondlat futott át a fejemen, hogy ide még nekem vagy három napot.
Igen sok (és nem drága!) kávézó és étterem sorakozik a kapualjakban. egy percig sem hezitáltunk, hogy beüljünk-e valamelyikbe.
A kávézóba betérve mintha ismét egy római, hétköznapi emberek hétköznapjába csöppentünk volna bele, a kávé, amiben érezni lehetett MINDENT, amit a környék és maga a kicsi hely sugallt, amiben benne volt nemcsak a kávészemek aromája, de a kávénkat elkészítő nő minden szenvedélye is... imádtam, imádom azt a helyet, és már sokszor megfordult a fejemben, hogy nyitok egy kávézót valamikor valahol, itt döbbentem rá, hogy sosem tudnék, mert ha igazán akarnám, ilyet szeretnék, de ismét az utazók egyik nagy problémájával találtam szemben magam: NEM LEHET HAZAHOZNI. Az egésznek ott, azokon az utcákon, azokkal az emberekkel, azokban az épületekben, azon kezek által van olyan hangulata, amit én szeretnék megvalósítani itthon, de ez egyszerűen emberi képtelenség... így hát kénytelenek leszünk visszatérni, amikor és amilyen gyakran lehet - kár, hogy az ilyen helyek listája csaknem végtelen, és hány helyen nem jártunk még?
A kávénk-kapucsínónk után, a hangulattól enyhén megrészegülve tovább sétáltunk céltalanul, igazából tervünk már nem volt, hogy merre, csak amerre a lábunk vitt, azt tudtuk, hogy mennyi időnk van még a bóklászásra, és hogy enni is kellene valamit, de a délelőtti szendvicstől még mindegyikőnk tele volt, így még a késői ebéd sem jöhetett szóba.
A Trastevere utcáin is van egy templom, amit érdemes megnézni, bár mi csak kívülről láttuk: itt áll a Santa Maria in Trastevere, a város egyik legrégibb temploma, ami a 6. században épült, de a mai alakját a 12. ill. 19 századi átépítések során kapta.
A lábunk sikátorokon át lépcsők felé vitt tovább, majd újra szűk utcák, lépcsők következtek, míg végül egy széles, meredeken emelkedő utcára érkeztünk, ami a Janiculum dombra vitt, a domb tetején pedig a fotókról már jól ismert Garibaldi szobore áll.
A felhők ismét gyülekezni kezdtek, de esőtől nem kellett tartanunk, sőt még varázslatosabb és magasztosabb lett Róma látképe, búcsúzóul a teljes egész, felülről. Végre láthattuk azt is, hogy a várost hegyek veszik körül, és azt is, amit eddig csak könyvekből olvastunk és a méreteit tekintve sejthető volt: a Victor Emanuel emlékmű kirívóbb és hatalmasabb, mint bármi más a láthatáron. Jó érzés volt ezzel a látvánnyal búcsút venni az örök várostól, hiába volt még hátra néhány óránk a hazaindulásig, ezen a helyen mondtam magamban: viszlát Róma, még találkozunk!
Kanyargós utakon le, a Vatikán falai mellett el, a már ismerős tereken keresztül találtuk meg az utolsó vacsoránk helyszínét, ahol a finom falatok felett dilemmázva, kellemes hangulatban tettünk pontot az utazásunk végére, és nyugtáztuk: jó volt, akarunk ilyet még.
Jóllakva húztuk az időt az asztalunknál, közben beesteledett, és nem volt hátra sok idő a repülőnk indulásáig.
Négy anyagi helyzetet, családi állapotot, stílust, mentalitást és gondolkodást tekintve is teljesen különböző lány egy felhőtlen hosszú hétvégét töltött el teljes egyetértésben ezen a gyönyörű helyen, ahová szerintem mindenkinek el kellene jutnia egyszer, vagy akár többször is. Mindegy, hogy barátokkal, szerelmesen, idősen vagy fiatalon, akár egyedül is: azt hiszem Róma az a város, ahol bárki bármikor jól tudja érezni magát. Viszlát valamikor. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése