2007. június 15, péntek

Házigazdánk egy szót sem tud más nyelven, mint a görög, így az ébredés utáni pakolás ugyan gyors volt, de a fizetés és a búcsú kicsit nehézkes – ezen sokat nevetünk. Épphogy elérjük a 9-kor induló kompot Galatas felé, nincs idő érzelgősködni, mivel úgy préselnek fel minket a kis hajóra, hogy az ajtót sem tudjuk kinyitni, még egy utolsó pillantást sem vethetünk a városra. Nem is túl nagy baj ez, mivel biztosan sírnék, ez már megszokható tőlem, nem szeretek semmilyen görög városból elmenni. Az megnyugtat mondjuk, hogy innen csak egy másik görög városba megyünk, szóval egyelőre nem olyan vészes a helyzet, és hát azért mégis 3 hete vagyunk úton, ha honvágyam nincs is, ez már annyi idő, ami után nem fáj olyan nagyon a szívünk, ha haza kell menni.

Eredeti terv szerint Szalonikiig megyünk ma, vagy valami északi részen lévő üdülőfaluba, vacsorázunk és alszunk egy éjszakát, és csak holnap reggel indulunk tovább – haza. Korinthoszt hamar elérjük, hála az új útnak, aztán Athén felé száguldunk 160-nal, mintha sietnénk valahová. Egyszer csak egy nagy zaj hallatszik a kocsi alól, mintha elhagytunk volna valamit, vagy átmentünk volna valami nagyobb dolgon, mondanom nem kell remélem, hogy lever a víz. A. nem szól egy szót sem, csak a visszapillantó tükörbe bámul, nem merem megkérdezni, hogy mi a fene történt. Félreáll, aztán kiderül, a kartervédőt hagytuk el, egyszerűen fogta magát, és leszakadt a kocsi alól. Innentől kezdve garantált részemről a gyomorideg hazafelé, A. hiába nyugtat, hogy nem létszükséglet az alkatrész, ennek ellenére tökéletesen, nyugodtan hazaérhetünk. Alig állunk meg 1-2 helyen pihenni, én folyton hangokat (zúgást, kopogást) vélek hallani, egészen Nei Poriig, ahol megállunk egy kicsit.

Azért választjuk ezt a helyet, mert sok jót hallottunk róla, beülünk egy part menti tavernába enni valamit, aztán talán keresünk éjszakára egy szobát, itt pihenünk. Ez volt az első gondolat, aztán a rettenetesen rossz gyros tál után elmegy tőle a kedvünk, a tengerparton vonuló (!) úszógumis, gumimatracos, hűtőtáskás tömegek (!) nagyon lehangolók. A három hét alatt alig hallottunk magyar szót, gumimatracot és főleg tömeget pedig azt hiszem sehol nem láttunk, és itt jöttünk rá, hogy ez jó is volt így, ezen nem változtatunk. Meghozzuk a döntést: pihenés nélkül vágunk neki a hazaútnak Eddig kb 500 km-t tettünk meg, áll még előttünk úgy 1100, nem lesz könnyű, de nekivágunk. Feltankolunk még egy kis görög- és sárgadinnyét, és fájó szívvel veszünk búcsút Hellásztól, indulunk tovább, Evzoni felé. Ez a huszadik napunk Görögországban, egy kicsit zűrösre és rövidre sikerült, hirtelen annyi az emlék, hogy a határig érve sem tudok belegondolni, mennyi mindent csináltunk eddig. Nem szólunk egy szót sem, csendben búcsúzunk második hazánktól – valami ilyesmi érzés fűz hozzá minket, hiszen minden évben visszatérünk. Szeretjük az itteni kultúrát, a mentalitást, az embereket, az ókor varázsát és az újkor nyüzsgését, a mindenkor színes virágot ontó leandereket, a mézédes illatú jázmint, a tengert és a sirályokat, a kabócák hangját, az ouzó édes-ánizsos illatát, a szieszta csendjét és az esték nyüzsgését, a nap forróságát és az éjszaka kellemes melegét, a frissen grillezett húsok zöldfűszerekkel vegyes csábító aromáját, a hűsítő frappét a strandolás után. Viszlát Hellász, jövünk még!.

2007. június 14, csütörtök

Lassan indult a reggel, mindketten 9-körül ébredtünk, egy gyors kör pékség után a teraszon ülve nézzük, ahogy a Hellenic 3-4 járata kiköt. Nem tervezzük túl koránra a strandolást, jobb lenne csak 12 óra után kifeküdni, addig inkább bejárjuk a sziget többi részét, és hazajövünk közben dinnyézni, frappézni. Így is lett, a keleti oldal felé indultunk 11- körül. A sziget legmagasabb pontja alig párszáz méteres, de a neve mégis Prof. Iliász, mint a 2407 méteres Taigetosz csúcsnak – úgy látszik, hogy ettől már nem szabadulunk. Ettől nem messze vannak az ókori Poszeidón templom romjai. Mi szeretjük az ókori szentélykörzeteket végigjárni, de itt aztán nem nagyon van mit nézni… a néhány téglalap-formára rendezett kőhalom és egy oszloptöredéken kívül a kilátás az, ami igazán látnivalónak számít.

Hamar bejárjuk a területet, ami egyébként ingyenesen látogatható, és indulunk is tovább a nyugati part felé, ahol álomszép öblök vannak, de ezek csak gyalog, quaddal vagy vízi úton közelíthetők meg. Számtalan jacht horgonyzott le az ilyen kis öblök közelében, sokan, mégis magányosnak tűnve ringatóznak a hangulatos partrészek mentén. 1-körül érünk le a kis strandunkra, ahol a szokásos tömeg fogad (ketten vagyunk), melegebb a víz mint tegnap, és még egy szellő sem segít a 40 fokos levegőn. Csigákat, kagylókat és érdekes kavicsokat gyűjtünk, egyik hajó megy a másik után az orrunk előtt, Poros városának minden házán zárva vannak a színes zsalugáterek, próbálják kizárni az erős napfényt és a forró levegőt. Próbálunk sokáig a vízparton maradni, de nem megy, a 4-kor érkező Hellenic járata egyszerűen kiönt minket, akkora hullámokat csap. A hirtelen jött kis cunamitól csurom víz lett minden cuccunk, éppen csak a füzetem, a fényképezőgép és a videokamera úszta meg, azt gondoljuk, hogy ez égi jel lehet, itt az idő egy kis dinnyézésre.

Dinnye után szieszta a program, ahogy ez itt szokás, hihetetlenül jól tud esni elnyújtózni a hűs szobában, mindenhol csend van, nincs most nyüzsgés, csak néhány kabóca és sirály teszi a dolgát. Vacsorázni aztán Georgehoz mentünk, a Nagydarab most csak később érkezik, kalamari, souvlaki, ouzo és gyümölcs kerül az asztalunkra a naplementében, felállni is alig tudunk, annyira jóllakunk. Nem bánjuk, hogy tegnap egy kevésbé jó helyen ettünk vacsorát, így legalább érezzük a különbséget, és tudjuk: ha legközelebb erre járunk, csak itt eszünk majd. A szomszédos tavernák próbálkoznak, már-már az utcán sütik nagy lángon a húst amolyan vendég-csalogatóként, de ennél a Nagydarab mosolygós invitálása úgy látszik többet ér, George-nál teltház van, mire mi felállunk az asztalunktól. Sétálunk még egy jó nagyot, veszünk egy-két hűtőmágnest és képeslapot, mintha nem lenne elég, aztán a teraszunkon ülve, pisztáciával és retsinával veszünk búcsút a kis szigettől.

2007. június 13, szerda

8-kor ébredek, A. még alszik. A teraszon ülve nézem, hogy indul a nyüzsgés, a narancsfákat még nem éri a nap, de házigazdánk már indul a dolgára, és még pár házzal odébbról is hallom a kaliméráját. A kis kikötőbe párpercenként érkezik egy csónak vagy halászhajó, a nagyból pedig indul már 1-2 vitorlás, mégis nyugodt a reggel. Autó alig jár, inkább 1-2 robogós húz el az utcánkon, ezeknél több a sirály. Közben 9 óra lett, egy kis komp épp most indul Galatasból hozzánk, de előbb még becsorog a Pireusból érkező nagy hajó, keresztezve az útvonalát.

A. is felébredt végre, így nmehetünk a közeli pékségber reggeliért. Ugyanaz a kínálat fogad, mint bárhol máshol: fánkok, piték, levelestésztás édességek a kenyéren kívül, bevásárolunk, aztán a supermarketben is veszünk még egy kisebb, 8 kilós dinnyét. Csak felezve fér a hűtőbe, de már az illata is olyan, mintha lenne benne vagy egy kiló méz. Összecuccolunk a bőséges reggeli után, és bejárjuk a szárazföldi rész felé néző strandokat. A Love Bay nagyon helyesnek tűnik, de itt csak bérelhető napágyak vannak, nekem a Russian Bay tetszik a legjobban a romos épületeivel, amiről egyből a thassosi Limenaria mellett lévő strand jut eszembe, az elhagyatott bányaépületeknél, ennek is megvan a varázsa.A. a Mikro Neoriora szavaz – itt telepszünk le.

Rajtunk kívül csak egy idős néni van még itt. Ez egy homokos partú kis öböl az erdő szélén, napozás közben látni Poros városát, és a hajók jövés-menését. Iszonyú meleg van, a víz is nyugodt, meleg, de csak 3-ig bírjuk az aszalódást, hiába csodálatos a hely – a behűtött dinnye most jobban vonz. Dinnye után egy óra szieszta kötelező, és mivel rég ettünk valami rendeset, elindulunk a partunkon lévő tavernák felé. A White Cat-re esik a választás, szép helyen van, kedves a hívogatás, bár a pincér valami arab-féle lehet. Nem ragozom tovább, a panoráma talán a legjobb ezen a helyen,

A. báránya néhol rágós, valahol égett, nekem pedig a grillezett szardíniámat kell kifiléznem. 30 eurót hagyunk itt a vacsoráért, jól laktunk ugyan, de nem érte meg – megérte viszont a lemenő nap fényében nézni a dombocskára épült város házait az asztaltól frappézás közben, közvetlenül a vízpartról,  ahogy a napsugarak narancsosra festik meg a dombra épült házak falait.

Először egy dombtetőre sietünk vacsora után, aztán a jachtkikötőhöz gyorsan, látnunk kell, ahogy a víz mögötti hegykupac fölött lassan nyugovóra tér a hőséget árasztó tüzes korong, miközben egymás után sorra kötnek ki a vitorlások.  Megérkezik egy nagyobb hajó is, a Hellenic Seaways Artemise ér partot, reggel 6-kor indul majd csak tovább Aegina és Pireus felé.

Este ajándékok után kószálva sétálunk még a városban, persze veszünk is ezt-azt, aztán a vízitaxik kikötőjében várjuk meg, míg a toronyóra negyed 11-et mutat, majd elindulunk hazafelé. George tavernája előtt sétálunk el, ahol a Nagydarab megismerve minket jó nagyot köszön – eldöntjük, hogy holnap itt vacsorázunk. Kis apartmanunkba visszatérve még kiülünk a teraszra, a citrusliget és liliomfa fölé, nézzük a kis komp jövés-menését, amíg az ouzó és a pisztácia kitart.

2007. június 12, kedd

Nem állítottuk be az órát, magunktól ébredünk reggel. Gyorsan kimászunk az ágyból, A. pékségbe megy, én pakolni kezdek. 10-re terveztük az indulást, de csak fél órával később sikerült búcsút vennünk Mavrovounitól és Githiotól. Jó volt itt lenni.

 

A hosszabb utat választjuk Nafplio és Tolo felé: Geraki és Leonidi városokon keresztül hajtunk át. Gerakiig viszonylag eseménytelenül telik az út, de ez után a város után még sosem látott szépségű tájakon haladunk.

 

Az út kanyargós, folyómeder partján vezet a hegyoldalban, fenyőerdők a hegyeken, leanderek, amíg a szem ellát: a folyómeder szélén, az út mentén, a szakadékban a kövek között, mindenütt, pedig nincs a közelben lakott település – ezek „ideteeremtődtek maguktól”. J  Tyros környékén rengeteg az álomszép öböl, de nem állunk meg strandolni, sok még a tennivaló.

 

Karakovouninál távolodunk el újra a víztől, és szinte egyszerre mondjuk ki: milyen szép kis falu, a házak egy kis hegyoldalra kúsznak fel, alatta ezüstösen csillognak az olajfák. Egy kicsit már elegünk van a kanyarokból, mire elérjük Nafpliót, és mint akik sokadszor járnak erre, csak keresztülvágunk a városon, és fél 3-kor Toloban parkolunk. Nem tudunk elszakadni ettől a helytől, de most nem ezért jöttünk: ajándékokat veszünk itt, mert Githio környékén sok minden drágább volt. Egy naptár 1-2 euroval, a méz feleannyiba kerül mint a Peloponnészosz déli részein. A vásárlás után frappézunk a szokott kis helyünkön, és továbbindulunk Galatas felé.

 

Meglátni és megszeretni, ez Porosra nagyon is jellemző, már a szárazföldről ámuldozunk a szépségén. Dombra épült kis főváros kis fehér házai, mind a tengerre néz, színes zsalugáterekkel zárják ki a délutáni, erős napfényt. Félóránként jár a komp, mi a fél 6-ossal megyünk, 5 perc alatt át is ér, lezavarnak minket gyorsan, és mi útnak is indulunk a kisváros belseje felé. Régi házak, kicsit romos is egyik-másik, szűk sikátorokon, lépcsőkön sétálunk köztük, mesés.

 

Teljesen más világ ez is, mint ahol eddig jártunk, valahogy pezsgőbb itt az élet, de mégsem olyan rossz értelemben vett turistás, ráadásul itt szinte mindenki csak görögül beszél. Poros valójában két sziget, Kalavria és Sferia, híd köti össze őket, Sferia a kisebb, és itt van Poros városa. A part mentén több kis öböl van a fővárosnál, szinte végig vitorlás jachtok kötnek ki mindegyikben, az elsőben szinte csak görögök. A következő részben a vitorlásokon kívül már 1-2 motoros jacht is áll, ezek már külföldiek, ez után jön a kompkikötő, majd a kis- és a nagy sziget találkozásánál lévő öbölben vannak a kis csónakok és a halászhajók. Ezen kívül még a túlpart és a sziget közt sok a lehorgonyzott vitorlás, annyira szépen ringatóznak a vízben, le sem tudom róluk venni a szemem. Az út másik oldalán tavernák, bárok és ajándékboltok váltják egymást, csak a sikátorok élete nyugodtabb egy picit. A domb tetején, amire a zsalugáteres házak épültek, egy kék kupolás templom áll – hát ide csöppentünk.

Csak húsz percet sétálunk, de nem nagyon találunk apartmant, mindenhová csak az van kiírva, hogy szoba kiadó, mint Githioban. Átmegyünk a kis hídon a szigetecske másik részére, Kalavriára, a déli részén rengeteg a kiadó apartman, két perc alatt találunk stúdiót, nem is akár milyet: tágas, régimódi, a csónakkikötőre néz, van hűtő, rezsó, tévé, klíma és márványlap a padlón. Gyors szétpakolás után útnak indulunk, keresünk egy jó kis tavernát, mert nem mostanában ettünk legutóbb. George tavernájába, ami a vízitaxik kikötőjében van, egy nagydarab, jókedvű pincér tessékel be minket, A. halat eszik, én stifadót – már megint az az érzésem, hogy soha életemben nem ettem ennyire finomat. Ez most gyöngyhagymával készült, de már nem tudom, hogy ez előny-e vagy hátrány, a lényeg, hogy eszméletlen finom így is. Készül rólunk közös fotó a porosi naplementében, hála a Nagydarabnak, aztán mosolyogva búcsúzunk egymástól, miután fel tudunk állni az asztaltól.

Az este folyamán akárhányszor elsétálunk a taverna előtt, jó nagyot köszön, jó estét és éjszakát kíván. Muszáj lejárni a vacsorát, ezért még andalgunk egy kicsit, ismerkedünk a nászút utolsó állomásával. Beleszerettünk ebbe a helybe is, menthetetlenül, közel van ugyan a szárazföld, de hamisítatlan sziget-érzés van bennünk. Az apartmanba visszaérve még ki kell ülnünk a teraszra egy kicsit, nézzük az őrült-módjára közlekedő vízitaxikat, és magunkba szívjuk a citrusfák, a jázmin és a liliomfa illatát az alattunk lévő kertből.

2007. június 11, hétfő

Sokáig alszunk, 9-kor kezdünk reggelizni. Tegnap megpirultunk egy kicsit, úgyhogy ma inkább nem strandolunk annyit, átmegyünk Githioba vásárolni. Olívás szappan, frappéhoz való tejszín, olívaolaj, banánlé és még sorolhatnám mi minden kerül a kosárba, aztán elhatározzuk, hogy megnézzük Githio múzeumát.

Maga a múzeum, ami a Mani történelmét mutatja be, egy váron belül kapott helyet, a vár pedig azon a kis szigeten van, ahol első éjszakáját töltötte Páris és Heléna. Ennek a szigetnek a végén van a világítótorony is.

A röpke városnézés és múzeumlátogatás után kifekszünk a strandra – napról napra jobb a víz. Most péksütit is hoztunk magunkkal, úgyhogy jó sokáig bírjuk a napon, későn megyünk csak be elkészülődni a vacsorához. Teljesen megszoktuk már, hogy a reggeli és a vacsora a két fő étkezés, napközben pedig mindig elvagyunk valamin, gyümölcsön vagy pékárun, esetleg egy pitás gyroson, amit mondjuk ezen a környéken nem sok helyen láttunk.

A tavernában még szélesebb mosoly fogad minket, mint tegnap, helyet foglalunk. Ma bort is rendelünk a vacsora mellé, A. bárányt rendel, én a csirkét kívántam meg. Minden pincér mosolyogva jár körül minket, a horiatiki és a tzatziki épphogy elfogyott, a csirke souvlakit alig bírtam megenni. Mikor látták, hogy majd’ kipukkadunk, már automatikusan hozták az ouzót, mondván hogy majd segít az az 1-1 deci, na és a cseresznye is odakerült az asztalra, mintegy véletlenül. Fizetés utánra tartogattuk a mi meglepetésünket: hoztunk egy üveg tokaji bort – fel szoktunk készülni néhány üveg hazaival, és ahol kedvesen fogadnak minket, ott az utolsó napon ezt ajándékozzuk viszont. Meghatódva vette el a pincér az üveget, a szemem sarkából láttam, hogy buzgón mesélte a többieknek, mi történt – ez nem lehet gyakori errefelé.

A bortól és az ouzótól zsibbadtan sétáltunk vissza az apartmanunkba, de kiülünk még egy kicsit, sokáig tervezgetjük a holnapi továbbindulást. Nem pakolunk, csak ülünk a teraszon, nézzük az embereket, a tengert, és próbálunk nem fájó szívvel búcsúzni a nászutunk utolsó előtti állomásától.

2007. június 10, vasárnap

Már 7-kor felkelek, az első gondolatom az, hogy felébresztem A-t, ha most elindulnánk, még nem lenne késő. Mélyen alszik, hangosan szuszog. Lehet, hogy megharagudna, inkább hagyom. Megvárom, míg felébred magától. Kinézek az ablakon: tükörsima a víz, szélcsend van. Egyetlen felhő sincs az égen, és hét ágra süt a nap. Iszonyú meleg lesz ma, még a tengernek is más színe van. Megjön a felszolgáló fiú, majd újra elmegy és átöltözve tér vissza. Ma is csónakot fest. Igazi mindenes.

Néhányan futva kezdik a reggelt, végigszaladják az 5 kilométeres partszakaszt. Megfogadom, hogy ha itt élnénk, nekem is így kezdődne minden reggelem. A.  ½ 9-kor kel – késő. Strandolni fogunk, de talán nem is baj. Máris árad be a teraszajtón a meleg. Reggeli után lesétálunk, de nincs pont szemben hely, a 20 helyett 25 métert kell sétálnunk, hogy letehessük a törölközőt. Nem fekszenek 10 méternél sűrűbben a napozók, mi pedig alkalmazkodunk a már ittlévőkhöz.

Délután 4-kor megyünk csak be a kis lakásunkba, lassan telik a délután, 1-1 levest eszünk csak és figyeljük, hogy a felszolgáló fiú ép felszolgál. 6-körül indulunk el vacsorázni a múltkor jól bevált helyre, megismernek minket, és mosolyogva kérdezik, hogy ma mit szeretnénk enni. Kalamari, souvlaki kerül az asztalra a szokásos görög saláta és tzatziki mellé, a „logariasmo parakalo” mondattal szinte épp egyidőben hangzik el a tulajtól, hogy épp itt az ideje egy kis ouzonak és gyümölcsnek, így a fizetés után még vagy félórát maradunk Fejbecsap minket egy picit, biztosan a nagy hőség miatt, pihennünk kell, mielőtt elindulunk Githio felé.

Sétálunk még a városban egy keveset, meglepetésünkre egy busszal érkező magyar csoporttal is találkozunk, megkérdezzük, hogy mégis hogy kerültek ide, és kiderült: Spártában voltak valami foci-ügyben, onnan kirándultak el errefelé. Elmondtuk, hogy egy hete nem hallottunk magyar szót a sajátunkon kívül, és nem láttunk magyar rendszámú autót sem és most jöttünk rá arra, hogy azért ez egy icipicit hiányzik. Naplementében még szebb a város, romantikus hangulata csak fokozódik a narancsos fényben, fagyizni támad kedvünk.

Görögországban nem túl gyakori szokásunk a fagylaltozás, inkább jégkrémet esznek az emberek, a fagylalt valamivel drágább, de kétségkívül finomabb, mint nálunk. Betérve az apró fagyizóba zavarba jövök hirtelen: én csak a csoki (és más barna színű) fagyikat szeretem, így könnyű szokott lenni a választás. Itt most legalább 5 féle csoki és 2 féle karamellt látok, van rumos, mandulás, mogyorós, marcipános, krémes, karamelldarabkás, hármat próbálok kiválasztani, A. is, és ezért 9 eurót fizetünk, vagyis majdnem 2500 forintot a 6 gombócért, viszont annyira jól lakunk vele, hogy ma már nem eszünk mást.

Kisétálunk a móló végéig, onnan nézzük az alkonyattal egyre nyüzsgőbb várost, minél sötétebb van, annál nagyobb lesz itt az élet. Nincs diszkó, semmi hangos zeneszó, de minden bár és taverna telt házas lesz hirtelen, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek, ennek ilyenkor van itt az ideje.

2007. június 9, szombat

Korán ébredünk, de felhős az ég egy picit, ezért visszafekszünk 1-2 órát. 9 óra bőven elmúlik, mire magunkhoz térünk, de az ég színe nem változott: szürkés-kék. Hátul az olívaliget felett a hegyeknél sötét. Strandolásra nem akarjuk pazarolni ezt a bizonytalannak induló napot, inkább megpróbáljuk meghódítani a Taigetos csúcsát, a 2407 méter magas Prof. Iliászt. 10 óra után indulunk. Ha valóban fel lehet menni kocsival odáig, ahol a térkép mutatja, akkor 2,5 – 3 óra lesz a túránk, + valamivel kevesebb vissza, de ez sem kevés. Xirokambinál már látszik a hegyvonulat, minél közelebb érünk, annál ijesztőbb, mégis mágnesként húz maga felé.

Paleopanagia pici kanyargós utcáin van kitéve az első nagy túratérkép – tényleg van kocsiút elég sokáig felfelé. A torkomban dobog a szívem, félelemmel vegyített izgalom hajt felfelé, egyik kanyar a másik után és máris egy erdőn hajtunk keresztül. Néhol bárányok, itt-ott kecskék, a pásztor jó nagyot int és mi visszaintegetünk. Már látszik a csúcs jó régóta, minél közelebb van, annál hatalmasabb, de mi csak hajtunk felfelé. Egy helyen vége van az aszfaltútnak, több autó is áll itt meg egy busz, két erdei úton és sok ösvényen lehet innen tovább menni. Újra megnézzük a térképünket, míg ácsorgunk ezen a gyönyörű helyen, az erdő közepén, valahonnan patak csörgedezése hallatszik, és hűvös a levegő.

Elindulunk a felfelé vezető kemény murvaúton, rettenetes rossz minőségű, először még csak néhány kő koppan, de az első kilométeren az autó alja vagy háromszor leér. Vissza kell fordulnunk a patakos helyig, elgondolkozunk, hogy mitévők legyünk, megnézzük a kirakott térképet itt is – innen 4,5 órányi gyalogútra van a csúcs – ez oda-vissza legalább 9. Most 12 óra van, vagyis naplementéig nem járnánk meg, A. ajánlkozik, hogy van itt több túraútvonal, de nem vígasztal meg. Beszélünk róla, hogy holnap majd visszajövünk, ha 9-re ideérünk, kényelmes tempóban feljutnánk és vissza. Igaza van, de érzem, hogy ha most nem megyünk fel, akkor idén már biztosan nem.

Ahogy lefelé kanyargunk a hegyi úton, a fenyők, birkák, kecskék között, nem szólok egy szót sem. Fel akartam menni, és nem sikerült – dühös vagyok. Arra, hogy késő van, arra, hogy hosszú lenne az út, A-ra, magamra, mindenre. Gombóc van a torkomban, és úgy érzem, hogy most kárba veszett az egész napunk, A. közben Spárta felé kanyarodik, és arról beszél, hogy nézzük meg a „Langada Pass”-t, a Spártát Kalamatával összekötő utat, ami áthalad a Taigetosz hegyén. Hogyne – gondolom magamban – ha már nem sikerült feljutni, csak kerülgessem és húzzam fel magam még jobban, mi? De ő már kanyarodik is. Sokáig tart, mire megnyugszom, de valahogy illik a tájhoz a hangulatom.

Spárta után Trypi falunál húzódik a Keiadasz, az a szakadék, ahová a spártaiak a beteg, fejletlen gyermekeket tették ki. Az út kanyargós, sziklák tövében haladunk, a szakadék buja zöld és mély, néha fel-feltűnik a hegycsúcs, amit közelebbről most nem láthatunk, haragszom rá ezért. Nincs túl sok falu az út mentén, és tagadhatatlanul csodálatos helyen járunk, mézárusok mellett haladunk, akik tobozból készült tárgyakat, kosárkákat kínálnak még. Néha egy-egy taverna, egy-két helyen szoba kiadó, elszigetelt környék, Görögország egyetlen másik részéhez sem hasonlít. A madarak és a kabócák együttes éneke szinte fülsüketítő, de élvezem.

Egy órája jövünk már, és még csak 40 kilométert tettünk meg. Amikor azt mondták, hogy itt tényleg nem lehet gyorsabban haladni, egyszerűen nem hittem el, de most már nem is bánom hogy ennyire lassan megyünk, megpróbáljuk kiélvezni, magunkba szívni az út minden kilométerét, annak a csodálatos útnak a látványát, amit eddig csak fényképekről láttunk. Már kevésbé érzem elpazaroltnak a napot, Kalamata városát végül majd’ 2 óra alatt érjük el, és amilyen gyorsan csak lehet, próbálunk rajta túljutni – semmi kedvünk nincs a városi forgataghoz.

Néhány apró település után el is jutunk Kardamilibe, a pici városba, amibe Olympiából jövet beleszerettem – úgy látszik ez az én vigaszom most. Ugyanoda ülünk be ebédelni, mint akkor, a felszolgáló srác meg is ismer, a tavernából épp látszik az áhított hegycsúcs, de én tüntetőleg háttal ülök le neki. Nem volt jó választás az ebéd, de a hely attól még kellemes – sétálni indulunk ebéd után a főutcán.

Van egy kis nyüzsgés, elsősorban görögök aztán németek vannak többen, bemegyünk minden pici boltba, és megnézünk mindent. Nem akarnak ránk tukmálni semmit, a köszönést is csak egy fejbólintással intézik el, de a szemükből látszik, hogy kedves emberek. Egy helyi és egy turista angol mondataiból derül ki, hogy itt télen is jó idő van, csak a hegyekben esik a hó, de ott szinte minden évben, a faluban legutóbb nyolcvanvalahányban esett. Alig párszázan élnek a faluban, de minden családnak van olívaligete. Az olívát télen szüretelik, és vagy így adják el, vagy olajat készítenek belőle és úgy. Tovább sétálunk az utcán, csak pár ember jön-megy most, muskátlik, leanderek, bouganvilleák virágoznak a kőházak mellett, a tavernák és kávézók szinte üresek. Bájos, talán ez a jó szó erre a helyre, ugyanúgy, mint az ablakokból, a ház előtti székekről néző öregekre, de nem az az érzés van bennünk, hogy megbámulnak minket, hanem valami más. Mi mással is tölthetnék az időt, mint hogy kiülnek a házuk portájára, és nézik az embereket? Nem bámulnak meg, csak nézelődnek, de ezt annyira természetesen teszik – ha visszanéznénk, talán még ránk is köszönnének. Elered az eső, 6 óra van. Ha bevállaltuk volna a hegymászást, most szakadó esőben túráznánk, látszik, hogy a hegyen jobban esik, így most különös elégtételt érzek, talán a sors akarta így, hogy ne menjünk fel.

Kocsiba ülünk, és folytatjuk az utat hazafelé, pár faluban arrébb, ahol még nem kezdett neki az eső, nézelődünk egy keveset. Egy ősrégi templomon akad meg a szemem, a településen egyébként semmi élet nincs, csak egyetlen néni ül a háza előtt, látszatra a templommal lehet egyidős.

 

 Taverna is van, persze zárva, megállt itt az idő, az élet, csak az egyetlen utca, a fás szárú, burjánzó muskátli és a templom vonzza a tekintetünket. Sétálunk, de mindjárt itt is esik, az ég is az elmulasztott hegymászást siratja talán.

Későn érünk haza, lepihenünk, aztán kiülünk még egy picit beszélgetni, a tengert nem látjuk, csak érezzük, és szomorkásan isszuk a retsinát a teraszunkon, amikor a felszolgáló fiú elindul hazafelé. Különös nap volt ez a mai.

2007. június 08, péntek

Nyolckor ébredünk, és arra figyelek fel hirtelen, hogy nem hallom a tenger zúgását. Pedig a teraszajtó nyitva van… kénytelen vagyok kinyitni a szemem, megnézni, mi történhetett. Jobb oldalra fordulok az ágyon, és úgy látom: tükörsima a víz, a legnyugodtabb ma reggel, amióta itt vagyunk. A színe most nem is kék, hanem ezüstösen csillog, felette fátyolfelhős az ég - azt hiszem ma forróság lesz. Három kis halászhajó ringatózik a vízen, vagyis dehogy… inkább áll.

Kikászálódunk az ágyból, rendbe szedjük magunkat és elindulunk a pékség felé, de a hátsó teraszon megtorpanok… az olívaligetünk mögötti hegyek felett feketéllik az ég. Különös, mert egyáltalán nincs hűvös, se szél, a felhők viszont felénk tartanak - nem tudjuk, mi lesz ebből. A pékséget hamar megjárjuk, reggeli után a kávét kortyolva azon gondolkozunk, hogy mit is tegyünk egy ilyen bizonytalan napon. Három lehetőség van: a strandolás az egyik, de ha nem mennek el a felhők, akkor hiába maradunk itthon.

A Taigetosz megmászása a következő, de ha elered az eső, akkor kudarcba fulladhat az egész, ezért inkább Vathia és a Tenaro fok felé indulunk, és bízunk abban, hogy nem járunk úgy, mint két éve Andiék.

Biztos, ami biztos, a kávémat kortyolgatva szólok 1-2 kedves szót Zeuszhoz, hátha segít, ha már eddig ilyen jó volt hozzánk, mint például Olympiában is. Elmélkedünk még egy kicsit, míg a felszolgáló fiú locsolgatja a tegnapi friss betont és az utat, hogy ne legyen olyan poros, 10 óra körül kelünk útra, hogy megismerjük Manit, Görögország legkopárabb, legbarátságtalanabb részét - az útikönyv szerint.

Erre a térségre a nagycsaládok, a háborúskodás és a jóhír megőrzése volt a jellemző, és ez magával ragadta a vérbosszú intézményét is.

Egy 18. századi orvosi napló szerint nem volt ritka a kővel betört koponya, a golyóval eltalált végtag és a kard ejtette seb, de mára már inkább az elhagyatottság jellemzi a területet, vendettákról csak néhány kilyuggatott tábla és több száz lakótorony tanúskodik, ezekbe bújtak el, innen lőttek egymásra a klánok.

Minden nagyobb dombtetőn egy-egy lakótorony-csoport áll, sok köztük a romos, tető nélküli ház, de talán ennél több a fel-újítás. A legépebben fennmaradt falu Vathia, ide indultunk el két évvel ezelőtt, de akkor nem értünk célt. Githioból Areopoli felé indulunk, a hegyen átvezet az út Belső Mani fő városáig, ide viszonylag hamar átérünk. A szűk úton haladunk végig a kőházak közt, a kőházakat kőkerítés választja el egymástól. Az úton senki nincs rajtunk kívül, olyan érzésünk van, mintha az utóbbi pár évben nem is lett volna. Nem fog meg a hely, a kőkerítések és kőházak közé épült kőtemplom inkább, de tovább hajtunk. Pirgos Dirounál lenne lehetőség csónakkal kirándulni egyet, a vízi ösvény néhol egy barlangon megy át, de most nem vállaljuk be ezt sem - valahogy nincs hozzá kedvünk, pedig biztosan felejthetetlen élmény lenne, valami hív tovább. Az első hely, ami igazán magával ragad, Gerolimenas.

 

Hoteleken és tavernákon kívül szinte nincs is itt semmi más, de ami van, az nagyon eredeti, mégis nagyon lő és egy kicsit sem turistás. Igenis vannak itt helyiek, Kafenion előtt iszogató görög férfiak, akik megnézik az idegeneket, a sok görög szóból csak egy cseng ismerősen: Ungariiá. Sétálunk egyet a kőházak között, egyetlen utca szinte minden pontjáról látni az egyetlen nyugodt öblöt, a csónakkikötőt. Ezt nézi minden ház, szinte amfiteátrum-szerűen, de hát honnan is jöhetne bármi érdekes, ha nem a víz felől? Rövid séta után továbbindulunk, autózunk a hegyekben, szinte minden dombtetőn ott áll egy-egy régi vagy újabb lakótorony.

A szomszédhoz lehet vagy egy jó óra túra az út, bár aki itt száll meg, vagy itt lakik, az valószínűleg nem egy szomszédolós típus. Egy kanyar után hirtelen veszem észre: előttünk Vathia dombja magasodik az ég felé, a tetején vagy harminc, ha nem több torony – a torkomon akad a szó. Azonnal meg kell állnunk, le kell fotózni ezt a látványt, innen kell látnia mindenkinek úgy, ahogy nekünk is, pontosan innen, és minden ezt követő kanyarból.

 

Döbbenetes a látvány, hihetetlen az érzés, hogy itt vagyunk, sétálnom kell ebben a halottnak tűnő városban, ahol élnek emberek, de ez nem igazán látszik. Fúj a szél, de semmi sem rezdül, az alvó kutyák sem moccannak meg, sem a pók hálója közepén.

Az egyik torony mellett kiterített ruhák lengedeznek, ezen kívül nincs semmi más, ami utalna arra, hogy laknak itt, mégis imádom ezt a várost, beleszerettem.

Jó érzés mászkálni a kőtornyok közötti kőutcákon, a romok közti kőlépcsőkön, van benne valami, amit nem tudok leírni, nem tudok megfogalmazni, ami máris ideköt, talán a múltja lenne az? Nem tudom.

Az útikönyvek egész Manira csak egy-két oldalt szánnak a hatszázból, ebből Vathiára talán ha két mondat jut, de a múltja benne van a levegőben, érezni az illatát. Nem virágillat ez, hanem valami erősebb, orrfacsaróbb, kicsit szúrós, kicsit tüzes, és ugyanennyire áraszt szomorkás hangulatot.

Minden utcáját bejárjuk hamar, de én még maradnék, bár nincs hol, nincs hová beülni, hacsak nem az útszéli kőre, de nem is ülni akarok, csak csodálni ezt a várost valahogy, megismerni jobban, de talán nem is lehet.

A. szólongat, hogy menjünk már, mindent láttunk, ami csak megnézhető.

Unszolására ülök csak be a kocsiba mégis, de két kanyarral később szólok, hogy álljon meg, erről az oldalról még nem is láttuk, és le kell fényképeznem.

Ilyen nehezen indulunk útra a Tenaro-fok felé, és hamar meg is látjuk a táblát az utolsó benzinkútról, az utolsó falun áthaladva pedig meg is érkezünk a görög szárazföld legdélebbi részéhez. Innen még egy óra gyalogút a Tenaro-fok, a két ösvény közül a jobb oldalit választjuk - reméljük, ez visz jó felé. Egy gyönyörű, kristálytiszta vizű öböl mellett sétálunk el, sötétkék és türkiz színű itt a tenger, pár lépéssel később pedig feltűnik néhány mozaik a kiégett fűben.

 

Tovább menetelünk a kő-ösvényen, még jó, hogy sportcipőt húztunk, szerintem a bokám is kitörném itt, ha papucsban jövök. Félúton járunk, amikor elbizonytalanodom: se útjelző tábla, se világítótorony nincs a láthatáron, már a kocsinkat sem látjuk, semmit, csak a kiégett fű, a gaz, lila és sárga virágok, a tenger a végtelen kékjével, és pár hajó.

Csak ballagunk tovább, izzadunk, és néha nehezebben vesszük a levegőt. már megint olyan helyre tartunk, amit az útikönyv szinte nem is említ.

Egyszer csak feltűnik a világítótorony, mi pedig örömünkben szinte szaladunk felé, na - gondoljuk – itt sem járt még sok magyar, Paraliáról nincs fakultatív program errefelé. A torony kicsit megviselt, ráférne egy felújítás, bár a romos külső mellett napkollektorokat is látunk.

Éjjel biztos, hogy nagy hasznát veszik a hajósok, ittlétünk félórája alatt elment két vitorlás, két személyszállító, egy konténerhajó és két másfajta teherhajó is.

Itt vagyunk végre a görög szárazföld legdélebbi pontján, ezzel teljesebbé vált az utunk, észak-déli irányban már sikerült bejárni Hellász minden kilométerét.

A visszafelé tartó sétán felhősödni kezd az ég, 25-26 fok lehet, épp elég jól lehet hegymenetben izzadni. 45 perc alatt érünk vissza a kocsiig, és feléljük a vízkészletet, amit hoztunk, pedig itt pár kilométeren belül se bolt, se benzinkút nincs. Kanyargós út vezet visszafelé, Porto Kagio a következő hely, amin áthajtunk, nem állunk meg, Gerolimenas és Vathia varázsával úgysem ér fel semmi. Szerencsére Vathia mellett még elhaladunk visszafelé is, persze hogy megint kell pár fotó, a hazaúton pedig ha település nem is, de akad jó pár érdekes lakótorony.

 

Errefelé a templomok is furcsábbak, mint amikkel korábban találkoztunk, mintha lakótoronynak készültek volna ezek is, csak menet közben döntöttek úgy az építők, hogy „jaaa, kellene egy templom is”.

Esteledik már, mire visszatérünk a szállásunkra, és kellőképpen meg is éhezünk, úgyhogy egy gyors fürdés után elindulunk megnézni az egyik, kb 300 méterre található tavernát. Nem egy új épület, a sok asztalból csak 5-6-nál ülnek, mi a szélén keresünk helyet, ahonnan mindent belátni. Hozzánk közel két német házaspár, a középső asztalnál egy csapatnyi helyi férfi ül, mindenki jóízűen eszik, vagy issza az ouzóját, helyi szokás szerint ideg vízzel, amitől fehér színű lesz a vizespohárnyi ital. A. grillezett bárány bordát rendel, én stifadót, egy perc sem telik bele, előkerül az óriási húsdarab a hűtőből, és már lendül is a hatalmas bárd, néhány csapás, kevés fűszer, és érezzük a vacsora illatát. Hamar megkapjuk az eddigiekhez képest dupla adag görög salátát - már ezzel jóllakunk, de amikor kihozzák a fő fogást, még jobban megjön az étvágyunk.

 

Életemben ilyen jó stifadót még nem ettem, a hús borjú, száraz, omlós, nagyon finom, a szaft sem zsíros, enyhén paradicsomos, és itt nem apró hagymát főztek hozzá, hanem nagyot vágtak fel, de azt bőven. A. vacsoráját nézve csak egyre jobban megjön az étvágyam, megkívánjuk egymás vacsoráját, majd amikor már levegőt sem kapunk a rengeteg finomságtól, hátradőlünk a széken, és meglepve tapasztaljuk, hogy kétszer annyian ülnek az asztaloknál, mint érkezésünkkor. Néztük a vendégeket, voltak, akik többen, voltak, akik csak ketten ültek az asztalnál, teljes átéléssel evett-ivott minden görög és külföldi, a pincérek mindenkinek mosolyogva hordták a rengeteg finomságot. Újabb és újabb poharak, tányérok kerülnek minden asztalra, el viszont nem visznek semmit a vendég távozásáig, bár a vendég nem is a legjobb szó az itt evő-ivókra, mert úgy látjuk, hogy aki már a második estéjét tölti itt, inkább családtagnak számít. Logariasmo parakalo - szól A., kérjük a számlát, kedvesen kínálnak gyümölcsöt és ouzót, és nem engednek a visszautasításnak. A legjobb hangulatú vacsorán vagyunk túl az egész idei utunk alatt, hazafelé az útba belekerült egy kanyar, talán az ouzó, vagy a késői óra miatt. :)