Négy csaj Rómában - 2010.11.23

A reggel ezúttal lázas készülődéssel, illetve pakolással telt. Úgy akartunk nekiindulni a városnézésnek, hogy már minden cuccunk össze van pakolva, hogy kijelentkezhessünk a (2 utcával arrébb lévő) recepción, és már csak az esti taxiindulásra kelljen visszajönni. Sok terv nem volt, de még akadt jó pár látnivaló, ami eddig kimaradt: a Spanyol lépcső és a piac mindenekelőtt, és persze minden más, ami útba esik.

Pakolás és reggeli után útra keltünk, kicsekkoltunk, megbeszéltük a reptéri taxit is a recepcióssal, megreklamáltuk, hogy miért van még mindig zárolva a számlámon 1 éjszakányi szobaár, ha már az első nap mindent kifizettünk + kp-s kauciót is kértek (nem is értik, majd feloldják... erre végül dec. végén került sor. :-I), majd a nyakunkba vettük a várost.

Első körben kisétáltunk a közeli Repubblica térre, ahol nyitva találtuk a Santa Maria degli Angeli templomot, amiről írtam már az első napnál, éjszaka lévén akkor csak kívülről vehettük szemügyre, most megcsodáltuk a belsejét is. Számomra az volt az érdekessége, hogy egyrészt sokkal légiesebb hangulatú, jóval világosabb templom volt az eddigieknél, valamint hogy míg az alja és az oldalfala igen gazdagon díszített volt, a mennyezetén nemhogy díszítés, egy árva freskó és semmi nem volt, csak sőt, csak egyszínű az egész.

Következő napirendi pont gyanánt a Spanyol lépcsőt, illetve az annak tetejénél lévő, 1585-ben felszentelt Trinitá dei Monti templomot tűztük ki célul. A templom egyikünket sem ragadott meg, annál inkább az előtte magasodó Obelisco Sallustiano, ami egy egyiptomi obeliszk, illetve a templom elől a város felé tekintve a kilátás. Egyrészt azért volt magával ragadó, mert végre tiszta időben, sőt ragyogó napsütésben terült elénk az örök város, másrészt pedig azért, mert tényleg egyedülálló élmény volt ott állni a dombtetőn úgy, hogy alattunk terül el nemcsak hogy a város, de a spanyol lépcső, az alatta lévő Piazza di Spagnaa majd' négyszáz éves szökőkútjával együtt.

A spanyol lépcső egyébként Európa leghosszabb és legszélesebb kültéri lépcsője, nemsokára háromszáz éves lesz, nevét pedig az alatta lévő térrel együtt onnan kapta, hogy a mai napig itt található a Spanyol Nagykövetség.

Innen indul az egyik legflancosabb bevásárlóutca is, amit városnéző utunk során láttunk, azokkal a boltokkal, amikbe nem tudom, hogy szívesen látnának-e, de a teljes utazásunk költségvetéséből nem tudom, hogy kaptunk volna-e bármit is. A kirakatokat nézegetni azért jó volt. :)

A flinciflanci utcán végigsétálva kis csapatunk megbeszélte, hogy mi legyen a következő állomás, és egyöntetűen a Piazza Navona, illetve a piac lett megszavazva. Szűk és csendes kis utcákon, sikátorokon barangoltunk keresztül, hol egy cipész-, hol egy asztalosműhelybe táttunk be egy-egy nyitvahagyott ajtón át, betekintve ezzel a nem-turistás városrész életének folyásába is. Sem kávézó, sem étterem, sem szuvenírbolt nem szakította meg az ábrándozásunkat, a gondolatainkat, a csevegésünket arról, hogy milyenek lehetne a római hétköznapok. A műhelyekben dolgoztak, a házak előtt néhány autó és sokszor annyi robogó sorakozott, néha egy-egy gyalogos vagy motoros haladt el mellettünk, és olyan érzésünk volt, hogy itt egyedül csak mi vagyunk az utazók, mindenki más helyi, és teszi a mindennapi dolgát, mit sem törődve azzal, hogy a munkahelyét, házát, otthonát, ami neki évtizedek óta megszokott, mi csak bámuljuk, úgy csodáljuk, mint akik most látnak kopott falú, zsalugáteres ablakú házat először.

Hamarabb odaértünk a Piazza Navonára mint azt gondoltuk, a szűk sikátorok után egyszerre csak elénk tárult a hatalmas tér... abban a pillanatban bántam, hogy nem rendelkezem megfelelő technikai háttérrel, hogy azt az érzést legalább képekkel megmutathassam.

Régen az egyik legnépszerűbb, és legelképesztőbb dolgokra használt tere volt ez Rómának: itt működött a legkedveltebb piac, rendeztek itt játékokat, de volt, hogy a teret elárasztották vízzel és hajócsatákat tartottak rajta. A hatalmas, ovális alakú téren három nagy szökőkút is van, az egyik legnépszerűbb a Fontana dei Quattro Fiumi (A négy folyó szökőkútja), de van itt templom meg más műemlékek sora is. A teret kávézók és éttermek, no meg különféle előadóművészek szegélyezik, visszacsöppentünk tehát a turistáknak szóló nyüzsgő sürgés-forgásba.

A Piazza Navonáról már tényleg csak egy rövid séta volt a Campo dei Fiori, ahol a piacot találjuk. Nem a mindencsetresztáruló piacról van itt szó, elsősorban zöldséget, gyümölcsöt, tésztát és sajtot kínálnak az árusok, 1-1 asztalnál van, hogy római emléket vihetünk haza, de az sem bóvli, hanem mondjuk olívaolaj kiöntő, vagy ehhez hasonló dolog. Paradicsomból annyifélét kínált 1-1 árus, amennyit eddig nem is ismertem, nem beszélve a mindenféle zöld növényekről, amiknek talán a feléről, ha tudtam mi az. Az utolsó euroink egy részét azért sikerült elköltenünk némi szárított paradicsomra, parmezánra, és még egy-két finomságra.

A piacjárás közben azért már meg is éheztünk, elvégre régen volt már reggeli, de komolyabb étkezést nem terveztünk, inkább majd csak estére, a repülőnk indulása előtt. Gondoltuk, ha a piac melletti szendvicsesnél bekapunk 1-1 finomságot, azzal kihúzzuk egy darabig, akkor még nem sejtettük, hogy az ilyen szendvicsek 1-1 darabjával akár másnap reggelig is megoldhattuk volna a kaja-kérdést. KÖTELEZŐ megkóstolni, kár hogy nem tudtam előre, hogy ennyire jó, mert akkor minden nap ettem volna valamelyik fajtából.

Szendvicseink eltűntetése után a Tevere felé andalogtunk, majd átsétálva a szépnek cseppet sem mondható folyó egyik hídján egy rasztafiúba botlottunk, aki néminemű aprópénz fejében 1-1 saját készítésű gyűrűvel ajándékozott meg minket. Tovább sétálva éppen arról beszélgettünk, hogy így három napra éppen elég volt nekünk Róma, ami közel nem jelenti azt, hogy mindent láttunk már ami megnézhető (arra egy hét sem lenne elég), de mindent meg tudtunk nézni ami minket így első nekifutásra érdekelt, mindemellett jutott idő shoppingra, finom falatokra és isteni kávékra is, az esti pezsgős csajcsevejekről nem is beszélve, amikor is Róma szerintem legszebb és leghangulatosabb negyedébe érkeztünk, aminek a neve Trastevere.

A név jelentése "a Tevere túlpartja. Ez a középkori városrész arról nevezetes, hogy lakói minden igyekezetükkel próbálják megtartani a régi hangulatot, szokásokat, és bár az utikönyv szerint hagyományosan munkásnegyed, közel nem volt olyan érzésünk, mintha mondjunk a Havannán andalognánk. Az ódon házak, szűk utcák és sikátorok, a két ház között kifeszített köteleken lógó, száradó ruhák, a kopott zsalugáterek, márványtáblába vésett utcanevek és házszámok, a kopott, apró macskaköves utcák mind-mind olyan hangulatot árasztanak, mintha valami réges-régi olasz filmet néznénk, és nyomban az a gondlat futott át a fejemen, hogy ide még nekem vagy három napot.

Igen sok (és nem drága!) kávézó és étterem sorakozik a kapualjakban. egy percig sem hezitáltunk, hogy beüljünk-e valamelyikbe.

A kávézóba betérve mintha ismét egy római, hétköznapi emberek hétköznapjába csöppentünk volna bele, a kávé, amiben érezni lehetett MINDENT, amit a környék és maga a kicsi hely sugallt, amiben benne volt nemcsak a kávészemek aromája, de a kávénkat elkészítő nő minden szenvedélye is... imádtam, imádom azt a helyet, és már sokszor megfordult a fejemben, hogy nyitok egy kávézót valamikor valahol, itt döbbentem rá, hogy sosem tudnék, mert ha igazán akarnám, ilyet szeretnék, de ismét az utazók egyik nagy problémájával találtam szemben magam: NEM LEHET HAZAHOZNI. Az egésznek ott, azokon az utcákon, azokkal az emberekkel, azokban az épületekben, azon kezek által van olyan hangulata, amit én szeretnék megvalósítani itthon, de ez egyszerűen emberi képtelenség... így hát kénytelenek leszünk visszatérni, amikor és amilyen gyakran lehet - kár, hogy az ilyen helyek listája csaknem végtelen, és hány helyen nem jártunk még?

A kávénk-kapucsínónk után, a hangulattól enyhén megrészegülve tovább sétáltunk céltalanul, igazából tervünk már nem volt, hogy merre, csak amerre a lábunk vitt, azt tudtuk, hogy mennyi időnk van még a bóklászásra, és hogy enni is kellene valamit, de a délelőtti szendvicstől még mindegyikőnk tele volt, így még a késői ebéd sem jöhetett szóba.

A Trastevere utcáin is van egy templom, amit érdemes megnézni, bár mi csak kívülről láttuk: itt áll a Santa Maria in Trastevere, a város egyik legrégibb temploma, ami a 6. században épült, de a mai alakját a 12. ill. 19 századi átépítések során kapta.

A lábunk sikátorokon át lépcsők felé vitt tovább, majd újra szűk utcák, lépcsők következtek, míg végül egy széles, meredeken emelkedő utcára érkeztünk, ami a Janiculum dombra vitt, a domb tetején pedig a fotókról már jól ismert Garibaldi szobore áll.

A felhők ismét gyülekezni kezdtek, de esőtől nem kellett tartanunk, sőt még varázslatosabb és magasztosabb lett Róma látképe, búcsúzóul a teljes egész, felülről. Végre láthattuk azt is, hogy a várost hegyek veszik körül, és azt is, amit eddig csak könyvekből olvastunk és a méreteit tekintve sejthető volt: a Victor Emanuel emlékmű kirívóbb és hatalmasabb, mint bármi más a láthatáron. Jó érzés volt ezzel a látvánnyal búcsút venni az örök várostól, hiába volt még hátra néhány óránk a hazaindulásig, ezen a helyen mondtam magamban: viszlát Róma, még találkozunk!

Kanyargós utakon le, a Vatikán falai mellett el, a már ismerős tereken keresztül találtuk meg az utolsó vacsoránk helyszínét, ahol a finom falatok felett dilemmázva, kellemes hangulatban tettünk pontot az utazásunk végére, és nyugtáztuk: jó volt, akarunk ilyet még.

Jóllakva húztuk az időt az asztalunknál, közben beesteledett, és nem volt hátra sok idő a repülőnk indulásáig.

Négy anyagi helyzetet, családi állapotot, stílust, mentalitást és gondolkodást tekintve is teljesen különböző lány egy felhőtlen hosszú hétvégét töltött el teljes egyetértésben ezen a gyönyörű helyen, ahová szerintem mindenkinek el kellene jutnia egyszer, vagy akár többször is. Mindegy, hogy barátokkal, szerelmesen, idősen vagy fiatalon, akár egyedül is: azt hiszem Róma az a város, ahol bárki bármikor jól tudja érezni magát. Viszlát valamikor. :)

Négy csaj Rómában - 2010.10.22

Ismét korán ébredtünk, legalábbis ahhoz képest, amennyit nem aludtunk, illetve alhattunk volna még, mondjuk nem pihenős-wellnesselős hétvégére indultunk Rómába, úgyhogy panasznak helye nincs.

Az égkép semmi jóval nem kecsegtetett, pedig ismét szabadtéri programra indultunk: Colosseum-Trevi-kút, közben kávé, kaja és shopping, nemcsak eső elől menekülve, hanem amúgy is, szóval amíg éppen nem esett, gyorsan neki is indultunk.

A Colosseumig metróztunk egyet (Rómában szinte minden látnivaló könnyen megközelíthető gyalogosan, de próbáltuk kihasználni az esőmentes időt), a föld alól előbukkanva pedig azonnal földbe gyökerezett a lábunk.

Egészen addig azt gondoltam, hogy olyan nincs, hogy az ember feljön egy aluljáróból, és azonnal sokkot kap, mert szemben találja magát valami olyannal, aminek a látványára mindig is látott, bár ez így nem is a legjobb megfogalmazás. Eddig minden monumentális, számomra sokat jelentő látnivalót már messziről észrevettem, bárhol is jártam a világon, és ahogy közeledtem, rá tudtam hangolódni, és úgy fokozódott bennem az érzés, és egyben a megszokás is, a felismerés, hogy igen, tényleg itt vagyok. A Colosseumnál azonban másképp történt. Feljöttünk a sötét aluljáróból, és azonnal ott volt az orrunk előtt, közel, mint valami mellbevágó élmény, ráadásul a nap is kisütött, és ez a csoda pedig akkora volt, hogy azt mondtam nem hiszem el. Nincs fénykép, nincs film ami visszaadná a méreteit, és hiába autóztunk el mellette az érkezésünk estéjén, nem tűnt akkorának mint így, mellette állva.

Kicsit emésztettük még a dolgot, a környezetet, aztán megkerülve a régóta vágyott gyönyörűséget elsétáltunk a bejárathoz. Közben bármerre néztünk, mindenhol volt, amin megakadt a szemünk, párlépésenként meg kellett állni, hol az útikönyvből olvasgatni, hol pedig ellőni pár fényképet, a Colosseumba való belépés előtt pedig megcsodálni Titus diadalívét.

Az örök város egyik jelképe előtt álltunk, vártuk, hogy megválthassuk a belépőt. Többféle közül választhatunk, kérhetünk idegenvezetést, persze lehet anélkül is, van ami csak a Colosseumba érvényes, de van olyan is, ami a Palatinusra is érvényes. Kártyával is lehet fizetni.

Végre elénk tárult a történelem egyik fontos épületének világa, az ókori Róma i.sz. 80-ban épült hatalmas amfiteátruma.

Nemcsak abban a korban volt bonyolult az épület szerkezete, mai szemmel nézve sem tűnik egyszerűnek, pedig igencsak bele lehet látni a titkok rejtelmeibe, a hiányzó részeknek köszönhetően. A téglából, mészkőből és tufából épült, többszintes épület lépcső- illetve üléssorokból, felvonókból, sétálófolyosókból áll, valaha ketrecek, voltak odalent, a gladiátorok és a vadállatok pedig a 86-54 méteres arénában mutatták meg mit tudnak. Az üléssoroknak köszönhetően vagy 70 000 ember fért el itt, persze mindenkinek megvolt a maga helye, rangtól függően, később pedig volt, hogy Róma lakosságának negyede talált itt menedékre. Nem nehéz elképzelni az oszlopokat, íves ablakokat, sőt a hajdani vásznat sem, ami a nézőket védte hol az esőtől, hol a napsütéstől.

A Colosseumot élményittasan elhagyva ballagtunk a diadalív felé, amit a zsidók elleni hadjárat győzelmének emlékére építettek valamikor a császár halála (vagyis i.sz. 80) után.

Innen a Forum Romanum felé sétáltunk tovább, nem volt nehéz kitalálni, hogy merrefelé kell menni.

A Forum Romanum az ókori Róma központja volt, és bármerre nézünk, különböző korok emlékeit látjuk magunk előtt. Az ókorban többek között Saturnus tiszteletére építettek templomot, később bazilikák, majd még újabb templomok épültek a környéken. Oszloptöredékek, korinthoszi oszlopfők, boltívek, templomromok mindenfelé, az elmúlt kétezer év emlékei lépten-nyomon, a távolban, a forumon túl pedig az egészen újnak számító, 1911-ben épült Vittoriano (Viktor Emánuel-emlékmű) magaslik szinte minden fölé.

A területet elhagyva, citrom és mandarinfák között pihenve egy kicsit próbáljuk megemészteni a látottakat, és kitalálni, merre induljunk tovább. Az esőfelhők továbbra is vészjóslóan keringenek a város felett, és bár bőven van még látnivaló, éhesek is lettünk időközben.

Tartva az elázástól, a Róma utcáin való bolyongást tartottuk jobb ötletnek, addig menjünk amíg lehet alapon. Szűk utcákba, sikátorokba tértünk be, hátra rábukkanunk egy-egy újabb látnivalóra, bár látnivaló az egész város úgy, ahogy van, a régi házakkal, kopott utcanévtáblákkal, zsalugáteres ablakaival. Varázslatos hangulata van, olyan szédítően olasz minden, az éttermek asztalai, az utcák, a terek kopottas , öreges, mégis nagyon is élő hangulata.

Ilyen helyen járva mindig azon gondolkodom, hogy hogy tudnék hazacsempészni bármit is az itteni hangulatból, hogy lehetne úgy megcsinálni a házunkat, hogy ránézve azt mondhassa bárki, hogy jé, ez pont olyan, mint ott volt. Aztán rájövök, hogy hülyeség az egész, nem rakhatok ki márvány utcanévtáblát, az utcánkban igen furcsán néznének, ha egy ütött-kopott, nyikorgó, majd' leszakadó zsalugáter "díszítené" az ablakot, végül arra jutok, hogy amit haza tudok vinni, az mind itt van belül. Hogy megpróbálok, megpróbálunk úgy élni, hogy minél több ilyen helyre eljuthassunk, és hazatérve minél több dolgot, szokást, érzést elültessünk a mindennapjainkban. Talán kaotikusnak tűnik így, ahogy leírom, de másképp kávézom itthon, amióta hazajöttem Rómából, másképp telnek a mindennapok.

Róma utcáin sétálva feltűnt az is, hogy míg a házak külsejére nem fordítanak nagy gondot az ottaniak, saját magukra igen, nem is kicsit. Nem feltétlen arra gondolok, hogy mindenki márkás ruhában jár, hanem ahogy már talán írtam korábban is, minden embernek megvan a maga stílusa, mindenki egyéniség, minden nő tipikus nő, és minden férfi férfias. Kulturált, stílusos megjelenés, farmernadrágos-pólós férfit például nem nagyon lehet látni, tréningruhás járókelő pedig egyszerűen nem létezik, ahogy hátizsákos-sportcipős sem nagyon, legfeljebb a turisták, de ez látszik messziről.

Bóklászásunk közben ismét látnivalóba ütköztünk, valahogy a Pantheon elé keveredtünk.

Az eredetileg i.e.27-ben, az összes isten számára épített templomot többször újjáépítették, mert leégett, legutóbb i.sz. 220ban, 690-ben pedig keresztény templommá szentelték, később ide "temettek" két királyt is (II. Victor Emanuelt és I. Umbertót).

A korinthoszi oszlopfőkkel díszített 16 gránitoszlop között átsétálva, egy hatalmas bronzkapun át jutunk a kerek templom belsejébe, ami több szempontból is különleges. A templombelső átmérője 43,2 méter, és ugyanekkora a magassága is, a kupola pedig lyukas, így az eső miatt jókora tócsa volt a padlón, amikor ott jártunk.

Az 5 soros kazettás mennyezet, és minden más építészeti elem különböző színnel és különböző anyagból készült, így a kupola 9 méteres nyílásán beáradó fény minden napszakban másképp világítja meg az épület belsejét.

Hazaérkezésünk után találtam egy igen találó leírást az épületről, ami szerint "Egy nyári eső elől ilyenkor a sok turista bemenekül a templom oltalmába, és onnan nézi a teret. Belül pedig egyesülnek az elemek. A föld, amelyre a padlón lévő négyzet alakú márványminták emlékeztethetnek. A víz, amely szabadon eshet a templom közepére, de mégsem marad meg, mert az elvezetését is megoldották. A levegő, amely egyik templomban sem olyan könnyű Rómában, mint éppen itt, ahogy eloszlik a gömbszerű formában. És a tűz, amely az istenek birodalma, és a kupolán lévő kerek nyíláson érkező nap fénye. És mindennek az átéléséhez csupán egy esős negyedóra kell." (forrás: http://roma-szenvedely.uw.hu/ )

Továbbsétálva az esős utcákon már nem nagyon tudta lekötni a figyelmünket más, csak az, hogy ennivalóhoz jussunk, elvégre reggel óta járjuk a várost, és még egy falatot sem ettünk, pedig már igencsak délután-felé jár az idő. Az első szimpatikus, nyüzsgő, és kicsi falatozóba be is tértünk, beülve vettük észre, hogy nem is olyan kicsi, és nem is annyira csak falatozó. Azt hiszem életünk, de legalábbis a római utunk legjobb olasz menüjét sikerült elfogyasztanunk, ebben az utazás végén mindannyian egyetértettünk. :)

Mozdulni sem nagyon tudtunk a lakoma végeztével, kint pedig ismét eleredt az eső. Maradtunk egy kicsit, elmélkedni, nézni a nyüzsgő tömeget, az eső elől betérőket, a pultnál egy eszpresszót gyorsan felhörpintőket, a mellettünk lévő asztalnál egy nálunk is nagyobb lakomát csapókat, a kávéfőző körül tüsténkedő felszolgálókat, közben pedig szólni is alig szóltunk, csak próbáltuk megemészteni az emészteni valót, nemcsak az isteni tésztát és a többit, hanem azt, ami az elmúlt 48 órában történteket, mert igen, még két teljes napja sem voltunk Rómában, és máris mennyi minden történt. Ilyen ez a város, nem lehet betelni vele, bármerre néz az ember, mindenhol lát is valamit, úgy értem ezt, hogy minden utca, tér, épület híres valamiről, vagy ha mégsem, akkor is van rajta mit nézni, mert érdekes a homlokzata, különleges az ablaka, vagy egyszerűen furcsán van nekitámasztva egy bicikli, mert itt egy szobor, ott egy obeliszk, amott egy ókori oszloptöredék, hogy a Via del Corso kirakatait már meg se említsem, a fagylaltos pultkor kínálatát pedig csak éppen szóvá tenném, mert persze enni is van mit, vagy akár csak nézni az ennivalót: hol egy kávézóban a kapucsínó telít el, hol egy bruschettával kezdődő, tiramisuval végződő lakomán vagyunk túl, hol egy szédítően finom, sonkás és minden más egyéb, zöld dologgal megrakott szendvics, amott egy olyan kirakat, ami roskadásig van pakolva sajtokkal, de olyanokkal, amit itthon talán keresve sem találni. Minden jól néz ki, minden vonzza a tekintetet, bármerre is nézünk, minden magával ragadó, részegít a látvány, az érzés... és különben is, mit ülünk még itt, induljunk már tovább, annyi minden van még.

Lassacskán összeszedtük magunkat tehát, mivel az eső is alábbhagyott, folytattunk az utunkat irányban már a szállásunk felé, de megint találtunk egy templomot, ahová érdemes volt betérni.

Először fogalmunk nem volt arról, hogy hová is kerültünk már megint, így lázas útikönyv lapozgatás után tudtuk meg, hogy a Sant Ignazioban járunk, ami több dologról is nevezetes (na, mit mondtam az előbb? :D). A templom főhajója szokatlanul széles, jóval tágasabb, mint ahol eddig valaha jártam, ezáltal világos is.

A mennyezeti freskó 40 méter hosszú, és még engem is, aki aztán abszolút laikus vagyok, magával ragadott. Perceken át csak bámultam fölfelé, szédítően valóságos volt minden egyes részlet, na a részletet persze úgy kell itt érteni, hogy az ember próbál rákoncentrálni a festmény 1-1 apró kis részére, de nem megy, mert azonnal továbbkúszik a tekintete.

Szinte nem is látszik, hogy hol kezdődik a festett idill, és hol végződik a valóság, hogy a sík és a tér hogyan kapcsolódik egymáshoz, annyira lebegő az egész, hogy a valós ablakok is festettnek tűnnek, az égi történet pedig valóságosnak, mámorítóan zűrzavaros az egész, a legjobb nem is gondolkodni, csak nézni és csodálni azt, amit képesek vagyunk befogadni ott helyben, még mielőtt továbbmennénk. Mert nem kell ám sokat menni, csak néhány lépést az oltár felé, ahol az egyik padra leülve megint csodát látunk, ha korábban, a freskót bámulva még nem gémberedett el a nyakunk, és képesek vagyunk felnézni. Először azt hittem tényleg megrészegültem a sok látványtól, mert olyan furcsa, forog-a-világ érzetet keltő volt amit láttam, már megint.

Mintha kissé furcsán állna az a kupola, olyan mintha ferde lenne, vagy valahogy érdekesen esik rá, vagy onnan be a fény, hogy is van ez? Nem, ez nem lehet, vagy mégis? Hát persze, az a kupola nincs ott, vagyis ott van, de nem teljes valójában, vagyis de, csak festve, mégis olyan, mint ha... ezen ismét percekig csodálkozunk. Így jár az, aki felkészületlenül utazik, nem várt látványosságokra bukkan, így gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá arra, ami másnak talán teljesen nyilvánvaló, na de mi szeretjük a meglepetést, és ez az volt.

Van-e még valami, bármi ami befogadható? Van-e még utca, ami fáradtságunk ellenére bejárható? Van-e még fagylalt, ami tele hasunk ellenére megehető? Van-e még bármi, ami a hosszúra nyúlt napba belefér? Van, lennie kell, hiszen ezért jöttünk, és csináljuk csak tovább, és különben is, hol van még a Trevi kút? Így bandukoltunk tovább, fáradtan vonszolva a lábainkat, keresve az ismeretlenben az ismerőst, a képről, filmekről annyiszor látott barokk tengerszemet, mígnem végre egy nyüzsgő térre érkeztünk, és bár az emberektől a vizet nem láttuk, tudtuk, hogy jó helyen vagyunk.

Fontana di Trevi, ha már a látnivaló nem az, a neve egyszerű: a nevét onnan kapta, hogy három út kereszteződésében áll. Nem egyszerű kút ez, nem csak egy szobor, hanem egy épület, amit emberek száza áll körbe és csodálja, a víz csobogásának hangja pedig mintha csak zenei aláfestése lenne annak, ami a szemünk elé tárul.

Monumentális alkotás, nemcsak művészetileg, hanem méreteit tekintve is, mintha Róma niagarájánál állnánk, mert Rómában kutak itt, csobogók ott, nem tudom hogy százával-e, de biztos vagyok benne hogy igen, de a Trevi más - élmény, már megint. Amennyiben biztosan vissza szeretnénk jönni az örök városba, álljunk háttal a csobogásnak, és dobjunk egy pénzérmét a vízbe, ez garantálja a majdani látogatást, a merészebbek (és szinglik) pedig kettőt is dobhatnak, ugyanis állítólag két pénzérme garantálja azt is, hogy Rómában szerelembe esünk egy rómaiba. Tekintve, hogy a Zuram letörte volna a kezem, ha kettőt dobok, én maradtam az egynél, és várom a viszontlátást. :)

Innen már igazán nincs messze a Barberini, ahonnan már nincs messze a Termini, ahonnan már nincs messze az ideiglenes otthonunk, így elindultunk az utolsó római esténken hazafelé, némi proseccot és harapnivalót, otthoniaknak pedig ajándékokat vásárolva, megint nem értünk haza sötétedés előtt, mondjuk nem is ez volt a célunk. Persze Róma ilyenkor is ÉL, késő este, bármikor, amerre megyünk, nyüzsgés van, és nemcsak a fiatalok jönnek-mennek, hanem az idősek is, beülnek 1-1 falatra, borra, csak úgy beszélgetni bárhová, mindenki megy valahová, és mindenki beszél, beszél és beszél, ülve, állva, sétálva, evés és ivás közben, ha épp nincs kivel személyesen, akkor telefonon.

Hazaérve nagyjából összepakoltunk, sorban egymás után forró vízzel lezuhanyoztunk, majd proseccos pizsamapartit csapva valamikor nagyon későn ágyba is kerültünk.

Négy csaj Rómában - 2010.11.21

2010. november 21, vasárnap

8-9 körülre időzítettük az ébredést, sikerült is ehhez tartani magunkat. Az ablakon kinézve biztató volt, hogy bár felhős az ég, de nem tűnik úgy, mintha lógna az eső lába, így kitaláltuk, hogy a Vatikán legyen a napi program.

A szállásunk reggelivel volt, a kislakások előtti folyosón volt 4 pici asztal, ott fogyasztottuk el, amit lehetett. Pékáru, frissen főzött kávé, vaj, lekvár, mogyorókrém, sonka, sajt - azt hiszem ennyi volt a választék, ja és talán gyümölcslé.

Anyagiakat, esernyőt, némi nasit és a fényképezőgépet magunknál tudva indultunk neki a városnak, a Termini felé az első kisboltban pedig innivalóval tankoltuk fel a táskáinkat. A Termininél nemcsak a vonatok állnak meg, hanem a metróvonalak is keresztezik egymást, jegyet pedig automatából lehet venni. Többféle is van, de van kint tájékoztató, egyértelműen leírva hogy melyik mire-hova, így könnyű kiválasztani, hogy mire van szükség. A jegyet a kapuknál kezelni kell, a metrók párpercenként járnak, és tiszták, kulturáltak, egyik-másik művészien dekorálva.

Két metrómegálló is van a Vatikán közelében, azt hiszem, hogy nekünk sikerült a távolabbit megtalálnunk, ahonnan az ég világon semmi jele nem volt annak, hogy merre kellene indulnunk, viszont belebotlottunk egy fagyizóba, így muszáj volt megkóstolnunk a kínálat kb felét (na jó, most túloztam), ISTENI volt. Az olasz fagyinál nincs jobb a világon, én azt mondom. Már ránézésre is kívánatosan krémes, a levegőbe szagolva érezni az édes illatát, szinte csiklandozza a nyelvem, ahogy belenyalok, majd selymesen csúszik le az bűnös-édes finomság a torkomon. MOST (is) akarok belőle!

Na a Vatikánt megtalálni Rómában azért nem volt nehéz, de örülök, hogy a fagyi eltérített az utunkról. Előre szólok, hogy egyikőnk sem vallásos, amúgy nem járunk templomba, inkább csak turistaként, művészeti értékeket szem előtt tartva - így azért más szemmel nézzük a néznivalót, különösen Rómában. Így történhetett meg, hogy először a vicces ruhás, ámde fiatal és jóképű Svájci Gárda tagjaira tévedt a tekintetünk.

Hajdanában (jó pár száz évvel ezelőtt, szóval még a császárok korában) a Vatikán helyén mocsár volt, aztán lett kert, majd cirkusz, ahol kocsiversenyeket és kivégzéseket tartottak, többek között Szent Péterét is.

Az államot minden oldalról hatalmas, vastag, tekintélyt parancsoló falak veszik körül, ezek még a középkorban készültek, 6 kapujából pedig csak hármat lehet használni - legalábbis a turistáknak. Sikerült megtalálni az egyiket, így azonnal a Szent Péter térre jutottunk. Alig voltak emberek (oké, voltak, de nem volt akkora tömeg, amekkorára számítottunk), az eső lába továbbra is lógott, és őszintén szólva nekem az volt az első gondolatom, hogy "ennyi??" sokkal nagyobbnak, magasztosabbnak képzeltem, és egészen addig a pillanatig úgy gondoltam, hogy még engem, egy nem hívőt is megérint majd a hely szelleme. Nem így volt. Kétségtelen, hogy megvan a sajátos hangulata az oszlopcsarnokokkal körülölelt térnek, a fölénk magasodó bazilikának, a szökőkutaknak - ezen mondjuk némileg ront a két hatalmas kivetítő, amit a tér bazilika felőli oldalán láthattunk - bár keresni nem kellett, tényleg nagyok.

Basilica di San Pietro - templom is, kripta is, múzeum is egyben, mindháromban különleges, nemcsak vallási szempontból, hanem történelmileg, művészetileg, és méretében is. A belépés egyébként ingyenes, nyitvatartási idő van (7-18 óráig), illetve ottjártunkkor is volt némi korlátozás, mert valami avatás-féleség volt, és csak 11 után mehettünk be. Addig is felkerestünk egy közeli kávézót, ha már el kell ütni az időt valamivel. :)

11-körül összeszedtük magunkat, és szemerkélő esőben a bazilika felé indultunk. Már állt a sor, nem is kicsi, sőt első körben még ijesztőnek is tűnt, de beálltunk a végére. Hol esett, hol nem, el mondjuk nem áztunk, a sor pedig gyorsan haladt, több száz méteres lehetett (szerintem), és nem egész félóra alatt már alulról szemlélhettük a bejárat korinthoszi oszlopait.

Oké, itt már elöntött a "na jó, tényleg nem is olyan kicsi" érzés - ha már a világ második legnagyobb keresztény templomában járunk. Na de nem is a katolikus szentély mivoltja vonzott ide, hanem inkább az építészeti és művészeti oldal.

Először a pápai sírokhoz mentünk le, ahogy szinte minden látogató. Volt olyan sír, amit tilos volt fényképezni, volt amit lehetett, II. János Pál sírjánál pedig rengeteg friss virág, és nagyon sok ember volt. Érdekes volt, hogy minden sír különböző, és egy kicsit félelmetes-misztikus, egy pillanatra talán nyomasztó is az, hogy ennyi "halott" emberrel vagyunk összezárva, hogy mind itt vannak körülöttünk.

Az építkezés egyébként kb 120 évig tartott, összesen 9 kupolája, 800 oszlopa, 45 oltára és közel 400 szobra van, és amerre a szem ellát, mindenhol van néznivaló, és minden csupa márvány, dísz, arany csillogás.

A bazilika belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter, befogadóképessége 60 000 fő. A főhajó 187 méter hosszú, és ahogy az egyik képen látszik is, fel van tüntetve a padlón, hogy a világ más templomai mekkorák, illetve a Szent Péter Bazilikához képest meddig tart a többi templom főhajója. Döbbenetes a különbség, egyébként pedig csodálkozva vettük észre, hogy a mi Esztergomi bazilikánk neve és mérete is ott figyel, szép csillogó betűkkel.

A kupolát megpillantva - és tudva, hogy van rá lehetőség - azonnal tudtam, hogy nekem oda fel kell mennem. A Michelangelo tervezte, 42,5 méter a fesztávolságú és 73 méter magas kupola nagyobb hatással volt rám, mint az egész bazilika összességében. Amellett, hogy már a látvány is magával ragadó, itt éreztem először azt, hogy van itt valami, ami megérintett. Innentől kezdve bármerre néztem, bármilyen szobrot, mozaikot, oszlopot, festményt vagy freskót láttam, csak a kupola járt az eszemben. Látnom kell közelről.

Négyünk közül csak ketten vállalkoztunk a túrára (ez már belépős móka, de megéri!!!), összesen 551 lépcsőfokot kell megmászni, illetve ha a plusz 2 euro költséget bevállaljuk, egy darabig felvisznek lifttel, onnan már csak 320 fokot kell felfelé bandukolni a különböző típusú lépcsőfokokon.

Először a kupola nagy körívéhez érkeztünk, a belső oldalon, így a főhajót felülnézetből is megcsodálhattuk. Teljesen másképp hatott rám így, mint alulról, és jobban lehetett érezni a magasságot, az egész bazilika nagyságát is. A lentről felnézve egységesnek tűnő képeket közelről megcsodálva láthattuk, hogy mind-mind mozaikok, parányi, egyenetlen, különböző kis kövecskékből kirakott alkotások.

A körséta után jött a feketeleves. Szűknél is szűkebb, döntött lépcsőfokok, majd olyan csigalépcső, aminek a közepén már nem fal, hanem csak egy kötél lógott - sejthető volt, hogy innentől már nem lehet sok hátra.

A kupola tetejére kilépve egyszerre hasított belém milliónyi érzés. Akkor mint akit fejbe vágtak, jöttem rá, hogy igen, Rómában vagyunk, és igen, fent, Róma felett, ahonnan mindent belátunk. Próbáltam egyszerre közel és távol nézni, részleteket felfedezni és az egészet csodálni, abban a tudatban, hogy ezt a római katolikus világ fellegvárának a legtetejéből teszem, és megpróbálva figyelmen kívül hagyni az eleredő jégesőt, hideget és szelet.

Fentről szemlélve a dolgokat, máris átjárt az a magasztos érzés, amit akkor vártam, amikor beléptünk a bazilikába. Jó volt, hogy rám talált ez az igazi lábremegtetős, gyomorbizsergetős érzés, az ilyen dolgokért szeretek utazni, amikor 1-1 látnivaló ÍGY hat rám, és az a pillanatnyi érzés, emlékhalmaz onnantól kezdve kísért, ahogy megtörténik, talán egész életemen át. Feltölt energiával, fantáziával, érzésekkel, testem, lelkem mindenem több lesz az ilyen pillanatokkal. Ott fent, a bazilika tetején volt egy ilyen pillanat - és Rómában még több is ért, de erről majd később. :)

A Vatikánt a hátunk mögött hagyva az Angyalvár mellett sétáltunk el, mindannyian megéheztünk, és a jelek szerint perceken belül várható volt, hogy szó szerint leszakad az ég. Az Angyalok hídján még éppen szemerkélő esőben sétáltunk át, párlépésenként visszanézve az Angyalvárra és a Szent Péter Bazilikára.

Ahogy átértünk a hídon, tényleg elkezdett szakadni az eső, de olyan módon, amilyet még nem éltem át, vagy legalábbis talán nagyon régen. Szó szerint ömlött a víz az égből, de olyan szinten, hogy pár perc múlva már minden út úgy nézett ki, mintha folyó lenne, ehhez jött az égdörgés-villámlás. Novemberben. Hideg-nyirkos lett az idő, így menekülőre fogtuk, és az első útba eső étteremben kerestünk fedelet a fejünk fölé, meleget, és valami finomságot.

A mennyei bruschetta természetesen csak az előétel része volt, bor és tésztafélék halmozódtak még az asztalon, így remek hangulattal, finom ízekkel, és némi melegséggel töltődtünk fel.

Próbáltuk megvárni, míg eláll az eső, de reménytelen volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy már az este közeledte miatt, vagy a felhőktől van ennyire sötét, így arról sem nagyon volt fogalmunk, hogy elállhat-e hamarosan, így magunkra aggattuk a még nyirkos ruháinkat és folytattuk az utunkat, vissza, a szállásunk felé.

Azért ha már eső, és már séta, akkor ne csak úgy kutyafuttában, hanem nézzünk még be egy-két helyre - így történt, hogy shoppingolós estébe csapott át a hazautunk. Az élménydömping megkoronázásaként vettünk még vagy 2 üveg  behűtött proseccot, így fölöttébb jó hangulatban záródott a hosszúra nyúlt napunk.