összefoglalás

Mivel az utolsó bejegyzés egy kicsit összefoglaló jellegű is volt, ezért csak a számokat fogom összesíteni, de csak később, elő kell keresnem az ide vonatkozó papírokat. :)

2011. június 30 - július 1, csütörtök-péntek

A hazaindulás napja. Bár még messze van az, 2 éjszaka is elválaszt tőle, mégis izgatottan ébredtem már korán reggel. Talán a zúgásra, amiről először azt hittem, hogy eső, aztán rájöttem, hogy csak a ház melletti patak az. Tegnap, a hegyek felett sötét felhőket láttunk, gondolom eshetett arrafelé, és ettől lett erősebb a sodrás.

Sebaj, így megtapasztalhattam, hogy milyen a krétai kora reggel: olyan mint a késői, csak annyival csendesebb, hogy fél8kor még a kabócák sem ébrednek fel, vannak viszont egymással kergetőző tarka lepkék. Az emberek hangját ugyanúgy nem hallani ilyenkor, mint egy órával később, de még a kecskék sem szólaltak meg. Maradt tehát a patak zubogása és a kávém, velük és az egyre erősebben tűző nappal vártam a családom ébredését. Hegy, olajfák, a szomszédos dombtetőn álló ház, mellette a pálmák, alatta a leanderek... a teraszunk alól áradó jázmin édes illata... amikor itt vagyunk, olyan megszokott már minden, hazaérve pedig veszettül tud hiányozni, hogy a képeket nézve csak erősödik bennünk a vágy, hogy mikor élhetjük át ezt az élményt  újra a mítoszok földjén.

Pakolás, búcsú a házigazdáinktól, végül délben sikerült útnak indulni Chania felé, majd fél1-kor vissza is fordultunk Majmócáért, mert az szerette volna meghosszabbítani a nyaralást - később kiderült, hogy ő tudta jól, de erről majd írok még. További gondokat megelőzendő tehát a visszafordulás mellett döntöttünk, és már épp takarították is a szobánkat, amikor a fiam rámutatott az éjjeliszekrény fiókjára: OTT VAAAAAN! És tényleg ott volt. Csillogó szemekkel szorította magához a kis barátját, és 1 óra lett, mire újra útnak indultunk. Az ismerős úton haladva aludtak a gyerekek vagy 1 órát, majd Halász Judit dalai kísértek be Kréta 2. legnagyobb városába.

A velencei és török hódoltságot átélt város felfedezését a szinte kötelezően ajánlott piacnál kezdtük, a piac mögött fizetős parkoló működik, illetve parkolni lehetett éppen, csak a fizető automata nem működött, de a helyiek megnyugtattak, hogy nem lesz gond, maradjunk csak nyugodtan. Így betértünk a piacra, ahol egy rövid körséta után krétai tartózkodásunk legfinomabb ebédjét tudhattunk magunkénak egy talán inkább csak helyieket kiszolgáló kis étkezdében. Az innivalókon kívül souvlaki és kalamári került az asztalra, és bár a tintahalat én annyira nem szeretem, ez olyan volt, hogy nem bírtam abbahagyni az A. tányérjából való lopkodást. Gondolom hajnalban kifogták, annak rendje és módja szerint megcsapkodták, piacra kivitték, étkezdések megvették, nekünk pedig megsütötték, és jelentem, a kalamári OMLÓS volt, vajpuha, és a mennyei is egy alantas jelző lenne rá. A finom falatok után ajándék cseresznyével édesítettük az ízeket, aztán elindultunk felfedezni az óvárost.

A kikötőig andalogva megszemléltük a millió meg még egy fajta eladni kívánt portékát, elsősorban bőrből készült mindenfélék voltak, de nem hiányzott az ékszer és az egyéb szuvenir sem a kínálatból. Már ekkor jobban tetszett Chania óvárosa Rethymnoénál, és akkor még le sem értünk a kikötőig, ahol a Kücsük Hasszán (ill. itthon ismertebb nevén Janicsár) mecset áll, no meg a velencei világítótorony, a kikötő menti tavernasor, ahová ugyan nem vágytunk a piacos étkezde után, sőt, tudatosult bennünk az, hogy nem az elegancián és a számla végösszegén múlik az, hogy milyen jót eszik az ember, mindenesetre tagadhatatlan, hogy mutatós, sőt kifejezetten hangulatos a látkép. Az ezúttal alul-felül régi, és ezzel valóban régies hangulatot kölcsönző házak már megadták az óvárosi hangulatot, ezt csak fokozta az, hogy nem voltak behívogatós emberek, csak a kikötő mentén hajókirándulásra invitáló egyének zavarták némileg az összképet.

Lófráltunk egy jó darabig, míg végül a Splantzia negyed felé vettük az irányt, na ott lát csodát az, aki szereti az elvarázsolt helyeket.  A hangulatos, ódon, szűk kis utcák, terek, sikátorok szinte labirintust alkotnak, és ismét elfogott az a bizonyos érzés, amit én minden egyes utazás alkalmával szinte várok: amikor megszűnik a tér és az idő, elvarázsolódom, és élvezem azt, amit az érzékszerveim befogadni képesek.

Sehol egy csetresz, sehol egy puccos hely, sehol egy csillivilli hotel, csak régi zöldséges, cipész vagy szőnyeg készítő, eldugott kis kávézók, még eldugottabb párszobás hotelek (itt is meg akarok szállni majd egyszer!!!), olyan igazi nászutasoknak való, mert ennek a negyednek megvan a romantikája, hiába nem sea view meg fehér homok, hanem a nekünk annál sokkal többet érő bűbájos, mesébe illő utcák, álomittas hangulat, szinte kézzel fogható a múlt ami áthatja a levegőt.

Nem akartam kikeveredni ebből az útvesztőből, de sajnos muszáj volt, a gyerekek már játszóteret kívántak, mi frappét, és a hajónkat is el kellett érni még este, így is késő délutánra járt az idő. Az autónkat megkeresve tehát átkocsikáztunk a város újabb részébe (ami szintén szép és hangulatos, nem olyan nagyvárosias dzsumbuj), és keresett park melletti parkolóban gyorsan és ingyen lerakva az autót birtokba vettük a gyerekek számára kedvenc látnivalókat: csúszdarengeteg, hinta, miniállatkert, volt tehát játék, krikri-etetés, növényekre való rácsodálkozás, tehát minden, ami a gyerekeket kikapcsolja, lemeríti, feltölti, hogy aztán folytatódhasson a nap tovább.

 Estefelé járt már az idő, amikor úgy döntöttünk irány Souda, Chania kikötő- és/vagy elővárosa, nézzük meg, hogy hogy köt ki a hajónk. Álltunk, vártunk, de sehol nem volt egy lélek sem, sem várakozó utasok, se hajó, se semmi. Mivel még több, mint két óra volt hátra az indulásig, betértünk ejtőzni (frappézni és sütizni) egy közeli kávézó-édességboltba, görög nevén nevezve zaharoplasteioba, ahol a felszolgáló csajon kívül Szofi és én voltunk csak nők, rajtunk kívül vagy 20 férfi és bácsi múlatták ott az időt kávéjukat kevergetve. Zavart nem ismerve élveztük az ízeket mégis, és bár tudom, hogy eddig minden íz-élményről azt írtam, hogy leg-leg, erről a baklaváról ugyanezt mondhatom. :)

Mivel még mindig nem láttunk semmi biztatót sem helyben, sem a távolba tekintve, a közeli Anek irodában kerestük a választ a kérdéseinkre, ahol közölték, hogy jaaaaaa? Ma nem megy hajó, sztrájk van, majd csak holnap délelőtt 11-kor. :-O hm. Nem hittük, hogy tényleg belefutunk a görögök kaotikus helyzetébe, eddig ennek semmi gyanús jele nem is volt, így csak álltunk ott fura fejet vágva, a nő pedig kedvesen mosolygott, hogy akkor most odaadjuk-e az aznapra szóló hajójegyet meg az útleveleinket, hogy kicserélhesse a másnapira, vagy mi lesz? Odaadtuk, kicserélte, mi pedig alig magunkhoz térve elkezdtünk szállást keresni először a közvetlen környéken, ahol nem találtunk semmi biztatót, majd továbbálltunk Kalyvesbe, ahol az első kiadó szobákat kínáló háznál meg is álltunk érdeklődni. Igen, csak 1 éjszaka, igen, a sztrájk miatt, 35 euro? Nem annyi nincs, értse meg, ez az utolsó utáni napunk, és még hol van a hazafelé (már dacból sem fizettem volna többet, ha eddig sehol máshol nem volt több mint 30 :D), és mondta, hogy oké, legyen 30, de akkor ne használjuk a klímát. Egy kétszobás apartmant kaptunk ennyiért, és lehúztam volna egy hetet ott is, főleg miután tengerparti sétára (a fiúk pedig rögtönzött bevásárlóútra) indultunk. 

Bár már 9 óra felé járt az idő és sötétedett, a tengerparti séta kihagyhatatlan lett volna: igazi gyerekbarát hely, és amíg a fiúk vásároltak, mi csajok leander és bougainvillea virágokkal teletűzdelve a hajunkat lófráltunk a finom homokban, ahol a langyos víz simogatta a lábunkat... akkor és ott bántam, hogy másnap már indul is haza a hajónk.

Kalyves, az utazásunk ráadás-gyöngyszemévé vált, felírva, becsillagozva, megjegyezve... teljesen más világ, mint ahol az elmúlt bő 2 hét alatt jártunk, de határozottan tetszik, főleg így, a naplemente fényeiben, mintha lopva nyerhetnénk belőle egy csipetnyi kellemes hangulatot.

Másnap reggel 8-ra állítottuk az ébresztést, hogy semmiképp ne késsük le a hajót. Kávé, reggeli, pakolás... mivel sikerült felvennünk a délies tempót, így is lett vagy fél10, mire elindultunk. Kis hajó, nagy hajó, még nagyobb... és legnagyobb... Tumultus volt a kikötőben a vízen és a szárazföldön is.

Negyedórás késéssel indult útra velünk a Lato, frappéval a kezünkben búcsúztunk a nagy szigettől.

 Ahogy távolodtunk Krétától, úgy vett erőt rajtunk az éhség és a fáradtság, így a hajón elfogyasztott ebéd után sziesztázni vonultunk vissza a kabinunkba. Nappal sem túlságosan hosszú az út, főleg ha van hová ledőlni közben egy kicsit, de igazán izgalmassá az teszi, ha az embernek van némi helyismerete, és az első pár óra hajózás után végre feltűnő szárazföldről be tudja tájolni, hogy mi micsoda: néha térképes segítséggel keresgélve, hogy melyik kykládi sziget van jobbra, és tudva, érezve, hogy a Peloponnészosz, aztán pedig Hydra balra, amott meg egy hatalmas hajó, ott pedig egy teher, amarra egy katamarán... és egyszer csak megérkeztünk Pireuszba, ahol szinte ömlött ki rengeteg hajó a kikötőből, és vagy 20 hajóból álló sor araszolt befelé. Kikötésünkkor döbbenet fogott el minket a látvány miatt: ha a parton lévő utazni vágyók számára azt mondom, hogy több százezer, talán nem is tűnik túlzásnak, és akkor még nem szóltam a több száz, vagy ezer autóról és kamionról, a rengeteg rendőrről, akik hadonászva, több-kevesebb sikerrel próbáltak valami rend-féllét teremteni a káoszból. Hamar elhagytuk a Latót, a rendőri integetéstől sürgetve az egész kikötőt is, aztán gyorsan az autópályán találtuk magunkat, ahol csakhamar sötétedni kezdett, a távolból pedig feltűnt a már többször meglátogatott, de még minidig vágyott Akropolisz, mintegy búcsúzóul, csak hogy jó utat kívánjon nekünk.

Naplemente után, a hosszú, monoton autópályán haladva fogalmazódott meg bennem az, amit már napok óta érleltem magamban: gyönyörű a sziget, ez nem kérdés: természeti látnivalóit és apró, hegyi falvakat sehol máshol nem látni így, mint ezen a szigeten, és  bár a kopársága miatt sokan nem vágyakoznak errefelé, ez nagy butaság. A messziről kopárnak tűnő hegyek valójában telis-tele vannak burjánzó leanderekkel, ezernyi vadvirággal, mámorító illatú fűszernövényekkel, a vízmosások, szurdokok, barlangok csak még inkább tarkítják ezt a képet. A legjobban Elafonissi strandja, a falvak közül  Sfakia tetszett leginkább, Chania óvárosába pedig visszavágyom, szeretnék ott eltölteni egyszer néhány napot és főleg estét vagy éjszakát... összességében valahogy mégis hiányzott valami. Lehet, hogy az emberek kevésbé közvetlenek, mint a szárazföldön, lehet, hogy azt vártam hogy majd beleszeretek és mégsem így történt, lehet, hogy "csak" a napokig tartó erős szél az oka, de a hazaút során mégsem volt bennem az az érzés, hogy most azonnal visszafordulnék. Mindemellett boldog vagyok, hogy láthattuk végre Krétát, boldog vagyok, hogy megvalósult egy sokéves álmunk, és boldog vagyok, mert "boldog az az ember, aki megengedheti magának hogy az Égei-tengeren utazzék, mielőtt meghalna". (Nikos Kazantzakis)

2011. június 28-29, kedd-szerda

Komolyan mondom, hogy azt hiszem a szélcsendre ébredtem aznap reggel. Igaz, hogy megint kb fél9kor...

A következő felismerés viszont már nem esett ilyen jól: ahogy lábra álltam, combközépig hasító fájdalom nyilallt belém. Két napja véletlenül belerúgtam egy kőbe, és bár kívülről semmi nem látszott, a nagylábujjam és az az alatt lévő porc (?) egyre jobban fájt, és feltehetőleg ekkorra érte el a csúcspontját, legalábbis reméltem, hogy ennél rosszabb már nem lesz. Szerettem volna a Prevelire menni, de így aztán teljességgel lehetetlenné vált a küldetés, így szüttyögés-kávé-reggeli-szüttyögés-kávé jól megszokott folyamata után birtokba vettük a helyi strandot.

A házunk mellett egy patak csordogált, annak mentén sétáltunk le a partra, és ott táboroztunk le, ahol az a vízbe ömlött. El is neveztem ezt a részt kis Preveli Beachnek magamban, hogy csak azért is nekem legyen igazam, no meg a lelkem megnyugtatása végett.

Kora délutánig rakosgattuk a köveket, a patakban és annak mentén, miközben a tenger végre simogatónak nevezhető hullámaiban is sétáltunk. Amikor kellő képpen elfáradtunk a természet alkotta aquaparkban, laza ebéd és frappé után a már rutinszerűvé vált estig tartó sziesztázásunkra vonultunk vissza, hogy rápihenhessünk az utolsó(előtti) tavernalátogatásunkra.

Szieszta után megnyugodva vettem észre, hogy a hideg patak + forró homok + vizes kavicsok + tenger (hagyományos típusú kneipp kúra talán? :D) remek gyógyír az ízületi gyulladásra, vagy zúzódásra, vagy mire, immár teljes testsúlyommal rá tudtam állni a fájó lábamra, pedig az azért nem akármi.

Már csak azért is bíztam a gyors gyógyulásban, mert nem engedhettem meg magamnak hogy veszélybe kerüljön a két nap múlva esedékes haniai városnézésünk...

A kabócarecsegős, szélcsendes sziesztaidőben azonban nem ábrándoztam sokáig, a többiekkel együtt engem is elnyomott az álom. Az ilyen sziesztában az a jó, hogy az ember úgy érzi, hogy a szervezetnek feltétlenül szükséges, aztán a végén mégis úgy ébred, hogy álmosabb mint azelőtt. Azért megpróbáltuk normalizálni a helyzetet 1-1 ouzoval, hogy állapotunk lehetővé tegye az ajándéklista összeírását, illetve a későbbi megvásárlását no meg a tavernatúrát. Na nem kell nagy dolgokra gondolni ajándékok gyanánt: Samaria víz, citrom, raki, olívaszappan és más hasonló "local products", általában próbálunk tartózkodni a tömegturizmust elvakító giccsektől, bár örömmel vettük észre, hogy ezen a környéken az ilyesmi nem is nagyon fordul elő. Mindenesetre ismét időben, 7-körül végeztünk a délutáni pihenéssel, és a nyakunkba vettük a kisvárost, vagy falut, vagy hogy nevezik errefelé.

Végre vehettem fel fülbevalót is, mert nem tépte ki az orkán a fülemből... ez volt az első dolog, ami feltűnt, amint kiléptünk Emilia házából.

Lassan andalogva sétáltunk a tavernasor felé, és biztos ami biztos, megnéztem az időjárás előrejelzést is a helyi utazási iroda falán. Egy A4-es lapra van kinyomtatva minden este néhány napra előre, és most, hogy 1-2-es szeleket jósoltak, a lp telis-tele volt rajzolva mosolygó napocskákkal, és "NO MORE WIND!!' meg "ENJOY PLAKIAS!" feliratokkal. :) Oké, van is még rá másfél napunk.

Széllökésektől mentesen ültünk be tehát a már ismerős helyre (Mouses), ahol ismerősként is fogadtak minket. A múltkori asztalhoz ültünk, és soroltuk a rendelést: víz, csapolt Mythos, görög sali, tintahalkarikák és kleftiko. Ez utóbbi krétai specialitás, mert leveles tésztába göngyölik (máshol nem így készül) a bárány, a hagyma, paprika és a gomba, eszméletlen finom fűszerezéssel, talán még némi fahéjat és szegfűszeget is fel lehet fedezni az alul, szafttól összeragadt és ettől még ropogósabbra sült tésztában. Magunkba tuszkoltuk az utolsó falatokat is, végül leadtuk a desszertrendelést: kértünk még két sfakiai pitét.

Azt kell mondjam, hogy jobb mint az eredeti, nem szép, hogy így gondoljuk, de ez az igazság. A vékony tésztában a még vékonyabb sajtréteg, erőteljes ízű mézzel lecsurgatva, fahéjjal meghintve a vacsoránkat egy pillanat alatt ízorgiává magasztalta, és még magunkhoz sem tértünk a bódulatból, amikor az asztalunkra került egy tányérnyi felkockázott, ízben inkább lépes mézhez hasonlító görögdinnye, és a már megszokott 2 deci raki, aztán a pincér a kezembe nyomott diszkréten két kis cukorkát is a gyerekeknek, csak hogy ne maradjanak ki a jóból ők sem... így eltartott egy ideig, mire képesek voltunk felállni az asztaltól, és ismét mámoros állapotban, nem túl egyenes vonalban haladva sokadszorra is bejártuk Plakias utcáit.

Megvettük a három kis mézet, ami az ajándéklistán volt, de többre már nem voltunk képesek, na nem a rakitól, mert az annyira azért nem erős, csak hát korai fekvéshez szokott kisgyerekes család vagyunk, és már így is majdnem 10 óra volt, no meg aztán ennyire fárasztó nap után nem csoda, ha hamar kidőlünk. :)

A következő nap tulajdonképpen abban különbözött az előzőtől, hogy pozitív csúcsot döntöttünk: 9 órai ébredésemmel én voltam az első, aki úgy-ahogy magához tért, a kávéfőző zajára is csak a család egy része nyitotta ki a szemét, így kiültem a teraszra írni.

A hűvösnek számító huszonsok fokban már zenéltek is a kabócák (igazából 9:31-kor kezdték a nótát), a jázmin illatát is érezni lehetett még (a nagy melegben nem lehet, csak a reggeli és esti hűvösebb órákban), tökéletes kiegészítői voltak ezek a lelassult reggeli hangulatomnak, sőt, a szélcsend lévén még a közeli patak hangját is lehetett hallani. Mit nem adtam volna, ha csak két nappal több szélmentes napunk lett volna... mondjuk kár ezen rágódni, meg így legalább többet kirándultunk.

Standrolás ugyanott, lábfájásom múlóban elsősorban gondolom a hűvös patakban való folyamatos sziget- és gátépítő munkálatoknak köszönhetően. Tulajdonképpen ráérősen és lassan telt a nap, mégis gyorsnak tűnt, ha azt az oldalát néztem a dolgoknak, hogy a sziesztaidőben a strandtörölközőket már a bőröndbe kerülés miatt szárítottam a napon nem túl lelkesen.

Szieszta után elindultunk az utolsó plakiasi sétánkra, váltottunk egy utolsó helló-hogyvagy-ot a Mouses helybéli tagjaival, majd hazafelé andalogva már azon gondolkoztunk, hogy mennyi minden történt eddig, és mennyi minden vár még ránk másnap is, így cseppet sem voltunk szomorúak a búcsúestén. Amíg A. mesélt a gyerekeknek, én szelektálva bepakoltam: a nagyobb bőröndöt szennyes ruhákkal, a kisebbet "kellhet még" kategóriájú cuccokkal, a hajóra való táskát, iratokat mind-mind csoportosítva, hogy aztán a lehető legegyszerűbben lehessen hozzáférni ahhoz, amire szükségünk lesz. A csempészáru is bekerült...

végül nyugovóra tért a család a 11. krétai éjszakán.

2011. június 27, hétfő

Elvileg az utolsó szeles napunk reggele, így az utolsó kirándulásunk következett. Próbáltuk emberi időben összeszedni magunkat, de megint 11 óra lett, mire a második kávé után elindultunk felfedezni a felfedezni valót...

Az első megállónk Frangocasetllo lett volna, ha útközben Rodakinora nem csodálkozunk rá ismét, és nem vesszük észre az alsó- és felső falu közötti út alatti ősöreg kőhidat, no meg azt az ijesztően mély szakadékot, ami alatta van.

A szerpentines helyi utak apró falvakon át vezetnek Plakiastól nyugatra is, egy idő után viszont ellaposodik a táj, és a távoli tengerparton feltűnt Frangocastello vára. A település maga olyan, mintha nem is lenne: a falu talán közepén magasodik a meglehetősen jó állapotú, 14. századi velencei erőd, a környékén pedig szétszórva, itt-ott lakóházak és apartmanok állnak, egymástól vagy 50-100 méterre.

A tengerpart, a vár melletti parkolóból tárult először a szemünk elé, és ha nem lett volna az az eszement szélvihar ott is, a déli part általunk bejárt részének kedvenc strandjává is avathattuk volna a homokos, lassan mélyülő partszakaszt. A vár, a part, az egyik látványa a másikról és viszont, nemcsak remek fotótéma, de annyira elvarázsoló látvány, ami szinte azonnal kiszakít a valóságból, és az ember testét-lelkét-szellemét átadja annak, amit befogadni kíván.

A szél persze innen is elüldözött minket, így folytattuk utunkat Sfakia felé. Ismét gyönyörű falvakon át vezetett az utunk, újra magas hegyek között, és ezen a környéken jutott eszembe először, éreztem át én is azt, amit többen említettek már: a Peloponnészoszhoz való hasonlóság, sőt őszintén szólva eddig nem is értettem, hogy hogy lehet összehasonlítani ezt a két, minden szempontból különböző helyet, de ahogy közeledtünk Chora Sfakion felé, bennem is előjött minden, amit akkor éreztem, amikor a Taigetosz oldalában autóztunk. Miközben ezen elmélkedtem, a hátsó sorban ülő kisasszony a tudtunkra adta, hogy neki viszont kevésbé tetszik a hely: visszaköszönt a reggeli. A falu közepén az út szélére állva próbáltuk normalizálni az autóban kialakult helyzetet, szerencsénkre egy épp szemben lévő tavernából kiszólt egy hölgy, hogy felajánlhassa a mosdót, mély együttérzést tanúsítva Szofi iránt.

Miután ki- és lemostuk a szükséges dolgokat, pihentünk egy kicsit az egyik ház lépcsőjén, kedves segítőnk pedig felajánlotta, hogy készít rólunk egy családi fotót, az elsőt az út során. :) Vicc, hogy előbb készül közös kép rólam és Loebről, mint a a családdal együtt, no de technikailag így volt kivitelezhetőbb. :D

A rövid pihenő után folytattuk az utat, és nem is telt el sok idő, már láttam Sfakia fehér házait...

Első látásra szerelem! Nem is tudom, hogy mi mást mondhatnék még. Amikor meglátod és másképp dobog a szíved, mélyebben és szaporábban veszed a levegőt, amikor az első pillanatban úgy érzed, hogy a lelked új otthonra lelt. Imádtam az első perctől, és tényleg elfogott az az érzés, ami néhány éve a Manin: az én helyem, úgy ahogy van, belém vésődött a látvány, alig vártam, hogy kiszálljunk az autóból és magamévá tegyem, közvetlenül érezhessem az illatát. Nem is tudtam, hogy merre indulnék szívesebben, a kikötő vagy inkább a falu felé. A kis kerek formájú, hatalmas sziklákkal és betondarabokkal körbevett kikötőben még a nagy szél ellenére is csendesen ringatózott az a pár halászhajó, meg a kis csónakok. A vöröses, szinte függőleges sziklafalból csak úgy virított a kis hófehér kápolna, de igazából a két hatalmas kőfal közé épített lépcsősor vonzott magához. Ahogy a végéhez értem, nem tudtam eldönteni, hogy itt kezdődik-e a világ vagy épp itt ér véget, de ha nem kellett volna a szakadék szélére merészkedő csemetéimet terelgetni, biztos elmélkedtem volna ezen napestig.

 

Mielőtt még bármelyikünk a vízbe pottyant volna, elindultunk visszafelé, épp amikor közeledett egy kishajó. Loutroba megy, tudom... de ez egy következő út lesz, és egy következő beszámoló. A parti úton végigsétálva tavernákba csábítottak be a kint álló bajuszos tulajdonosok, de mi csak egy édes falatokat kínáló helyre ültünk be, hogy megkóstoljuk a Kréta-kedvelők körében ismert sfakiai pitét. Frissen készülő finomságról lévén szó, várakoztunk és álmodoztunk a part menti székeken, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy nem döntöttem rosszul, amikor Plakiast választottam Sfakia helyett szálláshelyünknek. Stratégiai-, gyerek-, és strand-szempontból is jobb, csak ... igen, az a bizonyos csak. Talán, ha majd egyszer űjra kettesben utazunk, és addig még nem emészti fel a turizmus Sfakiát... ezt a kétezer méteres sziklafalak közé ékelődött pár száz fős falut, ékszerdobozt, ... álomotthont.

Mire a gondolataim végére értem, meg is kaptuk a frissen sült pitét, ami tulajdonképpen egy sós sajttal töltött pita-szerű étel, és mézzel lecsurgatva kell enni. Kis családunk minden tagja el volt ájulva a mennyei falatoktól, én pedig a nap csúcspontjának, vagy ha úgy tetszik, akár a koronájának tekintettem az íz-élményt. Mámoros hangulatomból lassan térített magához a családfő, van még dolgunk: tovább kell mennünk "a híd" felé...

Búcsút vettünk hát Chora Sfakiontól, egy új, szerpentines úton majdhogynem rosszullétig vissza-visszanézve, és alig félóra alatt már a hegyek között, egy fennsík-szerűen elterülő kis településen, Anopoliban találtuk magunkat. Kanyargós, de vízszintesen haladó úton haladtunk a szűk utcán, a házak között, ha valaki igazán autentikus helyre vágyik, itt megtalálja, Helyi mézet, rakit és egyebeket áruló kisbolt cseppet sem törődik a turisták csalogatásával, ahogy az úton átvonuló kecskék sem riadnak meg semmitől, itt nincs ajándékbolt vagy felkapott taverna, ... máris imádom az egész környéket.

A falut elhagyva, oliva ligetek közt értünk el az Aradenába vezető hídig, aznapi felfedezőutunk végső célpontjáig.

138 méterrel a szakadék fölött, lassan hajtottunk át a stabilnak tűnő vasszerkezeten pihenő igencsak instabil deszkákon, félelmetes volt átélni, aztán kiszálltunk, és gyalog is rámerészkedtünk. Aprólékosan megfigyelve minden alattunk lévő deszkát, csavart és hegesztést, szikladarabot, növényt... majd tágítva a látóteret a tájat, a környező hegyeket: leírhatatlan, hogy mit jelentett ott állni a hídon, átélni ezt az adrenalinbombát és természeti szépséget.

Fájó szívvel búcsúztunk a helytől, és boldog voltam, hogy a "bakancslistámon" szereplő dolgok közül ez is megvalósult. Annyi pluszt kaptam ezen a napon, hogy mámoros hangulatban kanyarodtunk vissza az új, szerpentines úton Sfakia felé, a te-is-megvagy érzéssel vetettem rá egy utolsó pillantást.

Plakiasig már megállás nélkül autóztunk és ábrándoztunk tovább. Hosszú nap volt, amit esti sétával zártunk a szeles városunkban, de ilyenkor érzem azt, hogy most már bármi jöhet, ez a nap így is - úgy is teljes volt.

2011. július 26, vasárnap

Szél. Az az igazi, szinte már jól megszokott, fákat csavaró. Egyrészt azt mondják, hogy a krétai emberek szívósak, másrészt meg én mondom, hogy a növények is azok. Ilyen szélben nálunk már rég a katasztrófavédelem tenné a dolgát a leszakadt és kidőlt fák, tetőtlenné vált házak, leszakadt mindenfélék miatt, itt meg mindenki és minden nyugodt, csak a szél fúj veszettül. Rossz hír: esőfelhők is jönnek északról, a hegyek mögül, sőt, már esik is, na de nézzük a jó oldalát: van szivárvány.

Az időjárás mindent átható alakulásával, jól eltelik a beszámolóm, elemzésével pedig el is ütöttük a fél délelőttöt. Ha még esni is fog, akkor mi a búbánatot csináljunk??? Induljunk el Matala felé, arra még nem jártunk, mégiscsak másik része a szigetnek, van köztünk hegy meg mindenféle, hátha másképp jönnek-mennek a felhők és az áramlatok. Biztos ami biztos, meg a vonzzuk be a jót elméletre gondolva beraktam a strandcuccokat is, arrafelé amúgy is van jó néhány kellemesnek ígérkező part is.

Agia Galinibe érve tudomásul kellett vennünk, hogy bár a felhők vonulási iránya nekünk kedvezett, a szél csak rosszabb volt, el is határoztuk, hogy így értelmetlen tovább menni Matala irányába, és Agia Galini utcáit fedeztük fel amolyan túlélős séta gyanánt.

A valaha volt halászfalu festői szépségét így sem ronthatja el semmi, az utikönyv sokkal rosszabbnak írta le a helyzetet, mint amilyen valójában: a látványon semmit nem ront az, hogy a falu szinte minden épülete a turistákat hivatott kiszolgálni, mivel minden épületnek megvan a maga bája, a kis település hegyoldalra felkúszó hófehér házai bájos és egyedi hangulatot árasztanak.

Ezeken az utcákon barangolva volt először olyan érzésem, hogy valóban egy szigeten vagyunk, ilyet eddig sehol máshol nem éreztem Krétán. Stavros bácsinál vettem egy saját készítésű bőrszandált, amire már az utunk tervezgetése óta vágytam, fizetni egyébként pedig kis híján egy, a cipésznél lakó kacsánál sikerült, aki a kirakott fényképek alapján úgy fest, a bolt állandó lakója, a mester hű segédje és társa. :D

A kikötőbe visszatérve még vetettünk egy utolsó pillantást a falura, majd elhatároztuk, hogy a nagy szél miatt értelmetlen lenne tovább menni, visszafelé indulunk, a régóta vágyott Spilibe, sétálni egyet.

Félórás autózás után értünk a csodálatos fekvésű hegyi faluba. A fő látványosságot viszont nem a táj, nem is a gyönyörű, platánfákkal övezett macskaköves utcák, nem a régi, hangulatos, kovácsoltvas erkélyes, zsalugáteres házak, hanem a 19 oroszlánfejes, velencei vízköpő jelenti, amiből Kréta egyik legtisztább vizét kóstolhatjuk meg, mindemellett a gyerekeknek is élvezetes móka.

Az egyébként csupán pár száz fő állandó lakost számláló falu mindent összevetve hihetetlen hangulatú, a megtestesült béke, nyugalom, más a levegő is, és bár elméletileg turisták ezreit vonzza, a központi részen lévő vendéglátóipari egységek némelyikét kivéve mégsem kebelezte be a turizmus, nem alakult át, hanem megőrizte eredeti báját. Érezni lehetett, hogy nem "nekünk van megcsinálva", hanem olyan amilyen, nem mesterkélten hívogat, hanem várja, hogy rátaláljon az, akit ez a talán vadregényesnek is mondható, eredeti szépség vonz.

Rövid séta és nézelődés után egy viszonylat félreeső, már-már kifőzde-szerű tavernára esett a választásunk ebéd gyanánt. A hely nevét ugyan elfelejtettem, de a nagy parkoló felé nyúlik be a terasza, ahonnan a távolabbi hegyekre álomszép a kilátás. Remegő kezű nénike veszi fel a rendelést: gemista, tzatziki, sült krumpli, souvlaki, grillezett csirke került az asztalunkra, és szó szerint degeszre ettük-ittuk magunkat 23 euróból. Hogy autentikus volt-e, nem kérdés, sőt az út során talán itt ettük a legfinomabb falatokat. Igaz sem raki, sem süti nem járt a lakoma után, az előbbi ezúttal nem is hiányzott, utóbbiért pedig bementünk a szomszédos Ekmek Zacharoplasteioba, ahol 5 euroért egy toboznyi tocsogó finomságot tudhattunk magunkénak. A baklava, ami akkora volt, mint a fél fejem, kétszeri nekifutásra sikerült csak eltüntetni, és ez is elnyerte az életem egyik legjobbja - címet. Mesefaluban mennyei ebéd és isteni édesség, ennél jobban nem is magasztalhatnám Spilit. :)

Álomittasan kanyarogtunk vissza Plakias felé, és mivel már délután 4 óra volt, sziesztát írtunk elő magunknak, azonnali hatállyal. Nem mintha számítana, de tényleg egyre jobban csúsznak el a napok, és az egy dolog, hogy a mindennapi frappénkat egyre később isszuk meg, de a délutáni alvásból immár este 7kor keltek a gyerekek, így a sétába indulás elé hoztuk a vacsorát, és utána néztük meg a Szeles Várost.

Az első dolgom volt megnézni az időjárás előrejelzést (már függő lettem ez ügyben). Hétfőn még-, keddre és szerdára már csak 1-2 a Bf. skála szerint. Kicsit hitetlen voltam, de legyen így, gondoltam.

Egyre többen voltak Plakiasban, és nagyon vegyes társaság. Sok angol és német érkezett, akik talán a közeli szálloda és apartmanházak lakói, de ugyanilyen arányban voltak a "hátizsákos" utazók, és akkor most egy nagyon tág csoportot foglaltam össze ezzel a szóval, mert belevettem a már korábban említett hippiket és a szó legjobb értelmében vett csavargókat, akik ki tudja honnan jöttek, ki tudja hová mennek, de most épp itt érzik jól magukat.