2013. február 12., kedd

az utazás és a szex

tudom, nem ilyesmivel kellene foglalkoznom, de ha már úgyis a házasság hete van (jobban hangzik mint a Valentin nap, mi? :D), gondoltam megosztom veletek is, amihez nálunk elegendő volt egy (jó pár) személyes tapasztalat, de most kutatások is bebizonyították, hogy ez így van: KLIKK!

úgyhogy párok, utazásra fel! :))

a nap képe - énképe :D


2013. február 8., péntek

más...

én: én Olaszországba akarok menni nyaralni!
A.: miért?
én: mert olaszfagyitakarok. meg olaszkávét. meg olasztésztát. meg olaszgyümölcsöket.
A.: jó.

2013. február 5., kedd

2013. január 17., csütörtök

Ráérősen indultunk neki a napnak, ugyanis semmi mást nem terveztünk, kizárólag azt, hogy ellátogatunk Montserratba. Megoszlik a közvélemény erről, van aki szerint kötelező és kihagyhatatlan már csak az elhelyezkedése miatt is, van aki pedig azt mondja, hogy ha először járunk Barcelonában, felesleges rá áldozni az időt, ugyanis szinte egy teljes napot elvisz a kirándulás. Mi azért is szavaztunk rá, mert már csak a gyerekek miatt is fontosnak tartottam, hogy egy kicsit elmenjünk a városból, ne csak az utcákon kutyagoljunk, hanem kiránduljunk is, a vonatozás pedig nekik mindig felejthetetlen élményt nyújt.

Montserrat (jelentése különálló hegy) Katalónia legszentebb helye, a legmagasabb hegycsúcs 1236 méter, az itt lévő kolostort a 11. században alapították, bár azóta már volt lerombolás és újjáépítés is, ahogy az lenni szokott. Itt lakik a La Moreneta, a Fekete Szűz, ami egy kis fa szobrocska, egyébként Katalónia védőszentje, és nagyon sok ezer ember miatta zarándokol el montserrati bazilikába.

A Pl. Espanyáról induló vonattal (inkább hévnek mondanám amúgy) lehet eljutni oda, illetve a településig, ahonnan két választásunk is van: felvonóval és fogaskerekűvel is fel lehet jutni a hegyre, de ezt már a Pl. Espanyán, a vonatjegy vásárlásakor el kell döntenünk, hogy melyik megoldást választjuk. Mi a létszám, az időjárási körülmények és a babakocsi miatt a fogaskerekűre szavaztunk, de ahogy láttuk, a felvonó nem is üzemelt (bár ha lett volna utas, biztosan beindítják). A jegy 17 euróba kerül (17,85 asszem') fejenként, a gyerekeknek (nem tudom hány éves korig) ingyenes. Ez tartalmazza a vonat és a fogaskerekű menetjegyét, a kolostorba pedig ingyenes a belépés. 

A Pl. Espanyáról délelőtt félóránként (délután óránként) indul a vonat, bő 1 órás az út. Élvezetes volt, ahogy a városban még alagútban ment a vonatunk, majd ahogy kijjebb értünk, kezdett előttünk kinyílni a táj, és volt egy olyan érzésem, hogy végre "kijöttünk" Spanyolországba egy kicsit - ami igazából Katalónia ugye, de ez most ebből a szempontból legyen mellékes. Az útikönyvekből már ismerős kopasz sziklacsúcsok úgy háromnegyed óra múltán tűntek fel, és ahogy sejtettem, tényleg hasonlított a görögországi Meteórákhoz, csak az itteni "egyben van", amaz pedig egy-egy különálló tömb. 



A felvonóval való feljutáshoz a Montserrat Aeri állomásnál kell leszállni, a fogaskerekűs megoldásnál pedig a következőnél. A fogas össze van hangolva a vonattal, a vonat érkezése után pár perccel indul. Hihetetlenül meredek úton araszol a hegyre, és közben egyre távolabb lehet látni mindent, talán egészen Andorráig... 


Mire felértünk, majdhogynem húsz fokosnak tűnt az idő, és ragyogó napsütés fogadott. Először betértünk az egyetlen (nyitva lévő) önkiszolgáló étterembe, ahol a felnőttek kávét, a gyerekek forró csokit kaptak, majd elindultunk a nagy sétára: először a kolostor kőfala mentén sétáltunk fel, a kőfal aljában pedig sajtárusok portékáit kóstoltuk végig. Attól eltekintve, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik kofa oroszoknak nézett minket, nagyon barátságosak voltak, és rengeteg finomsággal lettünk gazdagabbak: egyik a másik után vágta nekünk a 4-5 féle sajtokból a nem is kicsi falatkákat: juh, kecske és tehén tejéből készült sajtokat, különböző technikával és érlelési idővel készülteket, a rozmaringos volt az egyik legízletesebb, de volt parmezán-jellegű is.... hát be tudtunk volna vásárolni, de elég volt az is, hogy szó szerint degeszre tömtük magunkat. Az utca másik felén sétáltunk vissza a kolostor bejáratához, és nem tudtunk betelni a kilátóhelyekkel és a panorámával....





Miután kigyönyörködtük magunkat "kint" úgy döntöttünk jöhet a "bent", és elindultunk a házfalak közé. A múzeum, a gótikus kolostor és a többi épület közé van elrejtve maga a katedrális, egy kicsi és hangulatos belső udvaron elidőzve máris elcsodálkozhatunk a különleges, gazdagon díszített homlokzaton.



 A bazilika hangulata magával ragadott, annak ellenére, hogy (ahogy már többször említettem) nem vagyok vallásos. Sötét és meghitt, valami egészen egyedi illattal, régi és ódon talán, vagy nem is tudom. kellemes volt elidőzni és nézelődni, miután kijöttünk, az oldalsó árkádokon át útnak indultunk, hogy megkeressük a  La Morenetát. Egészen különleges utunk volt az oltár mögötti részig, ahol maga a Szűz tekint körül, és persze különleges érzés volt ebből a szemszögből látni magát a templomot is.


A látogatás után még sétáltunk egy kicsit a szabadban, majd egy késői ebédre betértünk az étterembe, hogy együnk valami tartalmasabbat is a sajtok után. Mindenféle dolog került az asztalra, bár nyugtáztuk, hogy amikor kávézni voltunk bent (pont ebédidőben), jóval nagyobb volt a kínálat, de nem volt rossz így sem, jól laktunk.

Késő délutánra járt már és hűlt a levegő, így szomorúan vettük tudomásul, hogy épp az orrunk előtt ment el a fogaskerekű, ami a vonathoz vitt volna minket... nem maradt más hátra, mint még jó sokáig nézelődni, így az ajándékboltba is bementünk, bár elsősorban melegedni.


Mire végre a fogaskerekűre, majd a városba menő vonatra szálltunk, mindannyian jól elfáradtunk, a gyerekek majdhogynem el is aludtak - hosszú volt ez a nap. Este 7 óra is elmúlt, mire a szállásra értünk, persze közben pékárut és minden egyebet vásároltunk, végül pedig a gyerekek részéről korai, a magunk részéről nem túl késői fekvéssel zártuk a napot. Most először az út során megfogalmazódott bennem az is, hogy ha gyerekek nélkül mentünk volna, akkor sem raktunk volna több programot ebbe a napba, esetleg talán annyit, hogy beültünk volna valahová vacsorázni. :)

2013. február 1., péntek

2013. január 16., szerda

Fél 8-kor kelt a család, de kint még koromsötét volt. Nem tudom mennyi ideig tartana megszokni azt, hogy a fél 8, amikor otthon kellemesen kipihenve ébredünk, itt még jócskán hajnalnak számít.

9-körül befutott a szerelő, épp reggeliztünk. Angolul nem tudott, de felajánlotta a katalán és a kasztíliai nyelveket, végül A-val a kézzel-lábbal szakmai megvitatás mellett döntöttek. Tulajdonképpen megállapították, hogy a szakinak már az ég világon semmi dolga, A. pedig ha legközelebb utazik, vigyen magával szerszámokat. :D

Mivel 10 órára szólt a belépőnk a Sagrada Familiába, fél10-kor terveztünk indulni, de kissé megcsúsztunk, úgy 10:20-kor jöttünk fel a Sagrada Familia metrómegállójából. Tudom nem szabadna összehasonlítani, de olyan érzésem volt mint Rómában, amikor a Colosseumhoz érkeztünk fel a föld alól, csak itt ha lehet, még váratlanabbul ért a meglepő élmény, ugyanis a metróból felérve nem láttunk semmi különöset, csak egy széles utat és házak sorát, még gondolkodtam is, hogy na most akkor vajon merre tovább, aztán megfordultam, és szó szerint a földbe gyökerezett a lábam, ott hatalmasodott az orrunk előtt a képeken már annyiszor látott, gondolatban talán még többször elképzelt, templomra talán aligha emlékeztető hatalmas építmény, úgy, mintha éppen akkor akarna ránk omlani. Bár a legmagasabbnak tervezett tornya (170 m) még mindig nem készült el, az egész épület monumentális, első benyomásra pedig kísértetkastély-jellegű, bár azt hiszem hogy ez többé-kevésbé szinte minden gótikus templomról elmondható.



Körbe kellett sétálnunk ahhoz, hogy a bejárathoz jussunk, szerencsére nem vették zokon az addigra már félórás késést, egyébként így január közepén sokan sem voltak, úgyhogy akkor is bejutottunk volna, ha nem lett volna előre váltott jegyünk. A Passió-homlokzatot csodálkozva szemléltük végig, rideg és szomorú hangulatot sugárzott, és bár ki vagyok én, hogy megítéljem Gaudí munkáját, nekem nyersnek tűnt, különösen például a tornyok kialakításához képest. 



A templomba belépve ért a következő sokkhatás, és bár a belsejéről kevésbé voltam felkészülve, mint a külsőt illetően, leginkább az lepett meg, hogy egy hagyományos értelemben vett katedrálishoz képest szinte egyáltalán nem volt díszítve, a fő hangsúlyt inkább az építészeti megoldások jelentették, amiknek viszont enyhe alien-beütésük van, pedig időben (és művészetben a kettőt nem lehetne egy lapon említeni, mégis ez volt a benyomás. 
 



Ugyan nem vagyok vallásos, ezt írtam már többször is, mégis van a templomokban valami, ami megfog, valami bensőséges dolog, ami miatt szeretek ott elidőzni - itt nem volt meg ez a plusz, ellenben órákig el tudtam volna bolyongani a különleges oszlopok között, a tekintetemet fel-felemelve az ég felé, ahol mennyezeti freskó helyett valami egészen más, különleges dolog fogadott. Bár az új rész elég rideg - elnézve a mostani állapotot, kétlem hogy ezt 2026-ra be tudják fejezni - , mégis egységes, "kész" érzésem van ahhoz képest, mint amilyenre korábban számítottam. Külön meglepetés volt az egyik oldalhajóban berendezett kis "bemutató" rész, ahol tökéletesen szembesülhettünk azzal, hogy melyik megoldást milyen természeti momentum inspirálta, korábban a főhajóban sétálgatva eszembe nem jutott volna, hogy valójában milyen egyszerű, hétköznapi dolgokból indulnak ezek a képtelennek tűnő agyszülemények.

A Születés-homlokzaton kisétálva kívülről is megcsodáltuk a templomot, talán ez a rész a legkidolgozottabb, legemberközelibb, leglágyabb. 



Ez után a család a játszótérre ment, én pedig jegyet váltottam (4,5 euro), hogy felmehessek az egyik toronyba.A jegy hamar megvolt, a lift még hamarabb felvitt a magasba, a játszótéren játszó gyerekek hangyányinak tűntek fentről, a kilátás pedig szédítő...két toronyban felváltva, 400 csigalépcsőfokon lehetett lebaktatni, közben meg-megállva hol a kilátásban gyönyörködni, hol a templom karnyújtásnyira lévő részleteiben, hol pedig a csigalépcső közepébe nézve, lábat remegtetni.








Szívfájdalmam volt mondjuk amiatt, hogy senki nem jött fel velem, sem saját családtag, sem pedig Szurcsiék (nekik nem sikerült sajnos, azt mondták késő már hogy liftjegyet vegyenek???), így hát egy távol-keleti turista-fotós kollégát kértem meg ama nemes feladatra, hogy csináljon rólam egy képet, mert hát az azért mégiscsak elmaradhatatlan ilyen magasságban (bár ez már félúton volt lefelé, de az most mindegy). 


Miután a kicsik-nagyon kijátszóterezték magukat, gyalog indultunk a Gaudí-nap további állomásai felé: a Casa Battlót és a Casa Milát néztük meg a Gracias sugárúton. Már az odaút is szellemi felüdülés volt, mert bár nem láttunk semmi különlegeset, nagyon tetszett, hogy egy stílusban épült a város (legalábbis ez a része), a járda, az utak, a házak passzolnak egymáshoz, nincs olyan mint nálunk, hogy egy-egy régi házsort megszakít egy sem méretben, sem stílusban nem odaillő üvegpalota. Olyan harmonikus, talán ez a jó szó, és tágas, és "rendben van". A Gracias sugárúthoz hamar odaértünk, és persze az összetéveszthetetlen Gaudí házakat is sikerült megtalálnunk.





A sugárutat egyébként, amit Barcelona Champs Elisées-eként tartanak számon (ez meglátszik többek között a boltokon is), még inkább az egységesség és a harmónia, a tágasság jellemzi, hangulatos volt az összkép. A házak előtt is elidőztünk, de csak kívülről néztük meg azokat, rácsodálkozva a részletekre - bár legalább az egyiket szívesen megnéztem volna belülről is, de így is sűrű nap volt, legalábbis gyerekszemmel elég húzós, így hát egy kávézást követően a Güell park felé vettük az irányt. 

A park felé két irányból lehet feljutni: én egy kicsit félreértettem egy leírást, és azért mentünk arra, amerre, de végül rájöttünk, hogy így csináltuk jól. Tehát a lényeg: két metrómegálló is szóba kerülhet, az egyik a Vallcarca, a másik a Lesseps. Mindkét megállónál táblák jelzik, hogy hogy lehet a park felé jutni. Mi a Vallcarca-nál szálltunk le, az aluljáróból feljőve a táblákat követve egy nagyon hosszú és meredek utca alján találtuk magunkat, az utca közepén pedig mozgólépcső vitte fel az embereket a hegy tetejére - hallelujah, enélkül elég durva lett volna. :)



Így a parknak nem a főbejáratához, hanem a park felső részénél lévő "oldalsó" bejáratához érkezünk, a parkban pedig végig lefelé (vagy épp vízszintesen) sétálgathatunk. Bár olvastam róla korábban is, döbbenet volt a hatalmas pálmafák alatt sétálni úgy, hogy azokon papagájok rikácsoltak: soha nem volt még részünk ilyen élményben. Sajnos nem nagyon lehetett látni őket, pedig kíváncsian figyeltük, hátha, de sajnos nem volt szerencsénk. A "mozaikcsempés-ülőkés-térig" csak ámultunk a kilátáson, meg egy-egy apróbb érdekességen, de nekem a csempés padsor tetszett a legjobban, mondhatni a park fénypontja számomra, órákig elücsörögtem és nézelődtem volna ott, pláne hogy a nap is gyönyörűen kisütött, igazán jó időnk volt. 





A gyerekek megszavazták, hogy induljunk már játszóteret keresni, így is tettünk, de szerencsére még a parkon belül volt egy, így nekem is volt még időm felfedezni az érdekességeket.




A park bejárata már csak hab volt a tortán, míg a család apraja könnyített magán, én az itteni mozaikokat is szemügyre vettem. Döbbenet, hogy amikor Gaudí megtervezte ezt a parkot, senki nem akart ide költözni, így hát végül ő maga költözött. Meg kell hagyni, van ízlése. :)



A kevésbé meredek utcákon lefelé sétálva (itt már nincs mozgólépcső) jutottunk el a másik, fentebb említett metrómegállóig: a Lesseps-ig. Ekkor jöttünk rá hogy jól jöttünk, mert ha fordítva csináljuk, akkor itt és a parkon belül is végig felfelé kellett volna caplatni, a másik nagyon meredek utcán pedig csak felfelé irányban működik a mozgólépcső, babakocsival pedig sanszos lett volna hogy gatyafékkel jövünk. 



Már a metrón ülve megállapítottuk, hogy mindannyiunk rettentő éhes, és valami rendes spanyol kaját szeretnénk magunkba tömni, a gyerekek már majd' összeestek, így hát a szállásunkhoz viszonylag közel lévő étterembe ültünk be elsősorban egy paellára, de rendeltünk tintahalat, apróhalat, csirkét, sült krumplit is (32 eurot fizettünk). Gyakorlatilag nyom nélkül eltüntettünk mindent, Koni is lelkesen tömte a paellából a rizst (hozzátáplálás témára érzékenyektől bocs), az utolsó falatok után pedig lelkesen ismerkedett a gyermeksereg a mellettünk lévő asztalnál ülő cukorbogyó kislánnyal. :)






A kis lakunkba fél6-körül értünk vissza, a gyerekek 6-kor szó szerint beájultak, de úgy, mozdulatlanul maradtak 10-ig, akkor ébresztettük őket pisilés és átöltözés miatt, de folytatták a szunyát egész másnap reggelig. 

Húzós nap volt, reggel fél10-től fél6-ig meneteltünk tulajdonképpen, iszonyú sok mindent kellett befogadni, és a nap végére nem is tűnt annyira "idegennek" Gaudí, mint ahogy azt reggel, a templomában gondoltam. Ettünk-ittunk jót mulattunk, és immár megállapíthattam, hogy Barcelona tökéletesen akadálymentes és tiszta. Döbbenet, nem tudom hány kilométert mentünk úgy, hogy sem szemetet, sem pedig úthibát nem láttunk az úton, sőt! Volt olyan ház, ahol a lépcsőház felmosása után a lakó (bejárónő?) lemosta az előtte lévő járdarészt is. Tetszik nekem ez a Barcelona, egyre jobban tetszik.