Minden utazás utolsó napja az "utolsó" szó és érzés jegyében telik. Mindenből kiérzem azt, hogy az éppen az utolsó, és itt az egyedüli dolog, amit örömmel konstatáltam: az utolsó reggelinket fogyasztottuk el a szállodában. :)
Utolsó napunkra hagytuk azt a látnivalót, amit bizonyos szempontból nehéznek és nagy volumenűnek éreztem, talán azért, mert arra számítottam, amit a görög romterületeken már megszoktam. A görögöknél mindig érzek valami olyan plusszt, ami átemel egy álomvilágba a kövek rengetegéből, amikor odaképzelek olyan dolgokat, amikről valaha olvastam, vagy előtte a múzeumban láttam, vagy akár az iskolákban tanult dolgokat, illetve magamat repítem vissza pár ezer évvel az időben, ha nem is teljesen, annyira mindenképp, hogy amolyan álomittas hangulatban, és csak félig reális képet alkotva ténferegek az összedőlt oszlopok és szobrok, hatalmas kőfal-maradványok között. Szeretem ezt az érzést, és valami hasonlóra számítottam Tarxienben is...
Tarxien városa Vallettától nincs túl messze, buszok is gyakran indulnak oda a fővárosból, így egyszerűen és gyorsan megközelíthető. A hangulatos, nem turistás kis városban bóklászva 2 főbb nevezetességet lehet (és talán kell) megnézni: a tarxieni templomot és a Hypogeumot. Mi idő hiányában és a gyerektársaság miatt a templom megtekintését választottuk, a Hypogeum egyébként Málta legérdekesebb és talán leghíresebb látványossága, az UNESCO Világörökség része, amit naponta korlátozott számú látogató tekinthet csak meg (tudomásom szerint csak előre foglalt jeggyel lehet bemenni), a kb 5000 éves, a piramisoknál is régebbi építmény valójában egy sziklába vájt szentély, vagy valami ahhoz hasonló, pontos funkciója nem ismert, de 33 kerek helyiségből áll, és többezer csontvázat találtak a többszintes építményben. A látogatás több figyelmet és időt igényelt volna, mint amennyit így családostul megengedhettünk volna magunknak, és persze jó előre való szervezést, ami szintén nem túl egyszerű a manókkal, szóval sajnos kihagytuk, ehelyett Tarxien-Templomok felfedezésére indultunk.
Itt nincs akkora felhajtás, mint a Hypogeum esetében, az ember odamegy, leperkálja a 6 euros belépőt és körbeséltálja a területet, érdeklődési körétől függően negyedóra vagy akár több óra alatt. Tulajdonképpen templomromokról van szó, amit az i.e. 3600-2500 között építettek, a megalitikus kultúra részeiként. A négy, egymáshoz kapcsolódó épület maradványai közötti időutazás során egy hatalmas nőalak lábát, a kövekbe vésett mintákat, domborműveket fedeztünk fel. A maradványok termékenységkultuszra utalnak, de találtak olyan használati tárgyakat is, amikből arra következtetnek, hogy holttestek elégetésére is használták az épületeket.
Ami miatt az elején írtam arról, hogy milyen hatással vannak rám az ókori Görögország emlékei, az az, hogy furcsa módon bár vonzottak a máltai megalitikus korszak emlékei, mégsem éreztem azt, amire előtte számítottam. Ennek talán az lehetett az oka, hogy annyira keveset lehet tudni róla: a könyvekben, honlapokon is rengeteg a feltételezés, a "talán", és nincs is annyira publikálva a dolog, Máltáról nem a többezer éves templommaradványok jutnak az ember eszébe először, így nem volt meg az a fantáziavilág, amibe bele tudtam volna illeszteni a látottakat. Mindezek ellenére örülök, hogy megnéztük, és remélem, hogy ha még egyszer eljutunk a szigetre, lesz alkalmunk megnézni a Hypogeumot is.
Tarxieni-paolai (a két település úgy összeépült, hogy szinte nem is sejthető, hogy hol a határ) sétánk során a hangulatos utcákban próbáltunk elveszni, érdekességeket találva és felfedezve tovább haladni, hatalmas templomra és a mögötte elterülő, helyenként a felnőtteknek is remek szórakozást nyújtó játszótérre bukkanni.
Remekül telt a nap, ami így utoljára még meg is erőltette magát, így igazi novemberi tavaszban volt részünk, és ismét a gyomrunk korgása késztetett minket a továbbindulásra.
Utolsó ebédünk helyszínéül a már jól bevált, nem tipikusan máltai (sőt! :D), de eddig legízletesebb falatokat a tányérunkra pakoló sarki, török büfébe igyekeztünk, ezúttal sem csalódva a választásban, az íz-orgiát pedig csak a szállodánk melletti kávézóban elfogyasztott danesi kapucsínó tudta megkoronázni.
Szieszta és pakolás, kis esti séta, talán kissé szomorú búcsú következett a nap hátralévő részében, no és az utolsó, az útra szánt euroink elköltése, még 2 Kinnie, még egy kis ez-az, útravaló, csak napfényt nem árultak sehol. A szállásunkra érkezve igyekeztünk a lehető leghamarabb nyugovóra térni, a reggel fél5ös reptérre való indulás irreálisan korai időpontnak tűnt, még ha ez volt a legkésőbbi időpont, amit a recepcióssal és a taxissal kialkudhattunk. Este 10-11 között mégis ordibálás hallatszott abból a belső udvarnak csúfolt lyukból, ahová az ablakunk nézett, és mások többszöri, finom kérésére sem hagyták abba az kiabálva kommunikálást az újonnan érkezett fiatal lányok, részemről egy erkélyen kikiabált erélyes shut up! megoldotta a problémát, és perceken belül el is aludtunk.
A pár óra alvás után be is bizonyosodott, hogy az bizony rettentő kevés volt, úgy éreztük, hogy még javában tartott az éjszaka becsekkolásunkkor.
Felszállás után, amíg fölötte fordult a gépünk, még egyszer, utoljára búcsút is vettem a szigettől... ettől a kicsit olasz, kicsit arab, kicsit angol, de igazából nem kaotikus, hanem kicsit egyik sem - hangulatú országtól. Boldog vagyok, hogy láthattam Máltát és Gozót, bár részemről talán mást vártam összességében. Persze elsősorban A. álma volt eljutni Máltára, de a mondás igaznak bizonyul: nem a helyben (emberben) csalódunk alkalom adtán, hanem a saját gondolatainkban, ha kiderül hogy azok nem teljesen egyeznek a valósággal.
Ahogy távolodtunk Máltától, és közeledtünk Szicília felé, a felkelő nap fényében ábrándozva már egy következő utazás gondolatai jártak a fejemben. Nincs üres járat, egy percre sem, még ha egy megvalósíthatatlan terv is motoszkál a fejemben, valaminek lennie kell, egy valóságos és élő második világ, egy félig álom második élet, amit aztán a lehetőségeinkhez mérten megpróbálunk összekovácsolni az igazi életünkkel.... és amikor erre gondoltam, mit látok meg? Na mit??? A füstölgő Etnát, az évek óta vágyott, többször eltervezett, de eddig még soha nem megvalósított vágyálmom, és most itt van, közelebb, mint eddig bármikor, a felkelő nap fényében tündököl, és Ő az, viccesen még azt is gondolom, hogy füstjeleket küld nekünk és úgy hívogat. Nemsokára találkozunk, TUDOM!
A repülőút Bécsig ilyen mámorban telt, mire landoltunk a mínusz két fokos (ja tényleg, a november mifelénk már fagyos!), ködös repülőtéren, már el is készült a fejemben az útiterv, talán csak ezért nem fagytunk meg az autónkhoz sétálva. A parkolókártyákkal volt egy kis értetlenségből adódó mizéria, de hamar elrendeződött a dolog, bepakolva, kocsiról jeget kaparva, majd a még repülőtér közvetlen közelében autópálya matricát vásárolva, később, illetve perceken belül hazaindulva a szürkeségben még félig a Máltai színes tavaszban, félig otthon, a meleg szobában, és a szívem egy része Szicíliában voltak, egyben, mégis össze-vissza. Szeretem ezt az érzést, ami nem hagy nyugodni, megállni, ami késztet az újabb álmodozásra, az álmok megvalósítására, a szürke hétköznapok, és az előttünk álló hosszú télen való átálésére, mert "a tenger a végtelen szabadsága, nyugalma és háborgása, a békés hatalom, ahol az ember csak mellékszereplő. Ez húz mágnesként, s tart magánál addig amíg csak lehet, hogy aztán álmokkal feltöltve térjek vissza a kisstílű mindennapokba."
