2012. október 20., szombat

2005. szepember 4., vasárnap - a nap második fele


Thesszaloniki után Delfi felé indultunk, de mivel megéheztünk, gondoltam miért ne mehetnénk be Paraliára. Na persze nem a hely szépsége vonzott, inkább az a sok emlék. Többször nyaraltam már ott, és tudtam, hogy a Fradista bácsinál nagyon finom gyrost ehetünk.


Naná, hogy nem volt olyan finom, mint 2 évvel ezelőtt amikor Zs.-val nyaraltam itt, de azért ettünk vagy kettőt fejenként, az éhségünk elmúlt, de egy másik helyre ültünk be frappézni. Elgondolkoztunk azon, hogy vajon miért isznak az emberek frappét. Tulajdonképpen az nem lehet, hogy szomjúságból, mert hát nem feltétlen akkor kívánjuk, amikor szomjazunk. Nem is a fáradság elűzésére, mert akkor is isszuk, ha nem vagyunk fáradtak. Inkább csak úgy. Élvezetből. Mert finom, hideg... és mert frappé. Na persze innentől kedve minden nap ittunk frappét, legalább egyet. Ha egy nap kimaradt, akkor másnap szívügyünknek éreztük, hogy behozzuk a lemaradást. :)


Paralia után tényleg siettünk Delfibe, de sajnos nem eléggé. Annyi időt elvesztettünk a bolyongós hegyi utakon, hogy választanunk kellett mit nézzünk meg: romterület, vagy múzeum. Én már láttam a romterületet, a fiúk pedig azt mondták hogy azt nézzük meg, ahol több a látnivaló. Így jutott a választás a múzeumra. Delfiről azt kell tudni nagy vonalakban, amit történelem vagy irodalom órán megtaníttattak velünk. A mítoszok szerint Delfi története a világ kezdetéig nyúlik vissza: a jósdát az istenek születése idején alapították, és első jövendőmondója maga Gaia, a Földanya volt, és itt található a Világ közepe. A mükénéi korban a későbbi szentélykörzet északkeleti részén egy település húzódott, és néhány szentély is állt már ekkor. Az i.e. 8. századra már igen nagy tekintélye volt a jóshelynek, és i.e. 7. századtól már sokan látogatták - legalábbis ezt tanúsítják az ebből a korból származó fogadalmi ajándékok. Ezeket az ajándékokat különböző kincsesházakban helyezték el, amiknek a romjait még most is láthatjuk, ha a romterületen sétálunk. Vagyis a helyzet a következő: a szentélykörzetben meglátjuk, hogy hol voltak a dolgok, a múzeumban pedig azt, hogy mik voltak, amiket találtak. A kettő külön-külön nem mondom, hogy semmit sem ér, de mindenképp kiegészítik egymást a látnivalók, szerencsésnek gondolom magam, hogy mindent láttam azon a helyen, amit csak lehet.


A naxosziak oszlopán ülő szphinx volt talán az első megdöbbentő látnivaló a múzeumban. I.e. 550-körül épült... mégis úgy rohantam hozzá, mintha valami rég nem látott ismerős lett volna. Mosolyogtam, és azt gondoltam: de jó hogy itt vagy. Előttem. Nekem. Hihetetlen volt, hogy ilyen hatalmas, és próbáltam elképzelni az eredeti helyén. Ha lenne rá módom, egészen biztos, hogy Delfit újjáépíteném. Biztos nagyon gyönyörű volt.

A következő szobrok, amikhez szintén úgy siettem, mintha valami régi kedves rokonok lettek volna, a kuroszok voltak: Kleobisz és Bitón. Olvasmányaim szerint Héra papnőjének ikerfiaival álltam szemben, i.e. 6. századból.


Innentől kezdve úgy rohangáltam a múzeumban, mint valami gyerek az iskolai folyosón. Tudtam, hogy mennyi minden van még itt, és hogy milyen kevés az idő. Eszembe jutott, hogy itt van még a kocsihajtó (i.e. 5. századi bronzszobor), a Táncoló leányok (egy akanthoszfős oszlop tetején, az i.e. 4. századból), na meg persze az ezüst fogadalmi bika.

Ha nem rakták volna ilyen hülye üvegfal mögé, biztosan megérintem (miért is rakhatták egy ilyen hülye üvegfal mögé? :D), annyira csodálatos volt. 1939-ig a föld alatt bújkált, pedig kb 2400 éve készítették. Fogdosási mániámat viszont kiélhettem az omphaloszon, vagyis a világ köldökén. Naná hogy ezt nem zárták el annyira, ugyanis amit láttam, csak egy római másolat - márványból.


Az élményrengeteg után, mielőtt (a zárás miatt) kizavartak volna a múzeumból, kimentünk magunktól, bár a fiúk már vagy negyed órája szólongattak, hogy meeenjüüünkmmááár. Persze, hogy én voltam az utolsó (az ott dolgozókon kívül), aki aznap kitette onnan a lábát. :)

Delfiről a földrajzi fekvését tekintve is akad tudnivaló: a Parnasszosz oldalában, magasan, a sziklák árnyékában terül el. A szentélyből az olajfás ligetekre, és a 10-15 km-re lévő tengerre lehet kilátni, és nem lehet betelni a látvánnyal.

A település kis mesefalu (azt hiszem több helységre is fogom használni ezt a szót, de nincs jobb). Igaz már esteledett, és nagyon bájos (és ez nem vicc, tényleg bájos) hotelek és tavernák sorakoztak a főutcán, csak egészen biztos, hogy nem voltak olcsók. Itt még a képeslapok is drágábbak voltak, mint eddig bárhol útközben.

"A nap a Parnasszusról fújja le fényét és sarkaiból kifordítja a világ közepét.
Castalia frissen csordul a turisták ajkára, és harmatvíz-árus nevet a forrásnál két fogadalmi szoborral,
melyek penésztől nyirkosak."
/Salvatore Quasimodo: Delphi/


Amikor elindultunk tovább, Antirio felé, órákig nem voltam képes megszólalni, de még írni sem (útközben folyamatosan jegyzeteltem). Elképzeltem Delfit teljes valójában, 2500 évvel ezelőtt, a gyönyörű tájban, ahogy istenek és királyok jönnek-mennek az utcáin.  Hihetetlen és leírhatatlan a látvány, amit akkor képzeltem magam elé. A következő gondolatsor az volt, hogy még csak 2. napja vagyunk úton, és annyi minden történt. Iszonyú györsan pörögnek az események, és nagyon tömény az, amit eddig átéltünk. És még csak most jön a java. Miközben zakatolt az agyam az addigi élményeken, a hegyoldalban autózva a Korinthoszi öböl partján, néztem a túloldalt... igen, az ott a Peloponnészosz. Oda megyünk majdnem 2 hétre. Félelmetes. Hatalmas. És rengeteg a látnivaló. És egyszer csak megláttam egy kis csillogó kékséget. Pár perce néztem már, miután rájöttem, hogy ez az, amire gondolok. A Híd. 


Hónapok óta gyűjtöttük róla a képeket, és néztük a webkamerát. Egyszerűen vágytunk rá, hogy átmehessünk rajta. Gyönyörű volt a sötétben, kivilágítva, de még oda sem értünk, már megbeszéltük, hogy ezt világosban is látni kell. Tudtuk, hogy hazafelé nem fogunk tudni erre jönni, vagyis máris begyűjtöttünk egy dolgot, ami miatt még egyszer ide kell majd utaznunk. :) Félelmetes volt átmenni rajta. 2,5 km hosszú, és úgy emelkedik, hogy szinte csak az orrunkig láttunk előre. Alattunk akkora volt a mélység, hogy hatalmas tengerjáró hajók is elférnek... hiszem erre mennek a Korinthoszi csatornához. Nem tudtunk betelni vele. Meg is álltunk a túloldalon fotózni és gyönyörködni, de sajnos a képek elég silányak lettek, úgyhogy azokat inkább nem teszem fel ide. Mivel erre az éjszakára nem terveztünk szállást (vagyis alvást igen, csak fizetni nem nagyon akaródzott érte), úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Patraba pár órára. 11-körül értünk oda, az utcán rengetegen voltak, mindenki csak beszélt, evett, ivott, jó nagy volt a nyüzsgés. Nem hiába ugyanis ez Görögország 3. legnagyobb városa, emellett nagy forgalmú kikötőváros. Sokat nem láttunk a városból, de eltöltöttünk itt pár órát sétával, evéssel, ivással, és indultunk uticélunk, Tolo felé. Kellett legalább 1 perc, mire el tudtam aludni a kocsiban, és valahol Korinthosznál ébredtem fel. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, és nehéz is volt, mert a vaksötétben még a tájat sem láttam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése