2012. november 18., vasárnap

2010. október 25, hétfő


Fél6kor ébredtünk - persze nem magunktól. Az utazásunk egyetlen olyan része, amit előre megterveztünk, leszerveztünk, és ha kő kövön nem marad, akkor is össze kell jönnie részéhez érkeztünk: az Alhambra várt ránk aznap, reggel 9kor. Mivel hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyet (ami időre szól, és szinte percre be is kell tartani), és mivel úgy éreztem, hogy az Alhambra az utazásunk (egyik) csúcsa, semmiképp sem szerettem volna ha a bejáratnál kiderül, hogy valami közbejött, így nem volt más hátra, csak a hajnali ébredés és indulás.

Petivel a marbellai szállásunkra érkezéskor megbeszéltük, hogy jön értünk jó korán, a szállodai recepcióssal pedig azt, hgoy az utolsó napi reggelinket csomagolt formában vinnénk magunkkal - minden gördülékenyen ment. Csak szegény gyerekek nem tudták, hogy mi újság, miért és megyünk mi bárhová is a sötét éjszakában - bíztam benne, hogy a kocsiban azonnal elalszanak majd. Nem így történt, de nyűgösek sem voltak. Fél siker.

Az út Granadáig nagyjából 2,5 óra volt, és a város határában életem legizgalmasabb napfelkeltéjét láthattam, a Sierra Nevada aláfestésével, fél9kor.

Szinte minden pillanatban más árnyalatban festették meg a napsugarak a felhők miatt folyamatosan változó égboltot, egyre világosabban, élesebben tűnt fel Granada, amiről akkor még csak sejtettem, hogy teljesen más lesz, mint azok a városok, ahol eddig jártunk. Mámorító volt a megérkezés, ami aztán hamar igzalmasba csapott át.

Történt ugyanis, hogy nem szerettünk volna az összes cókmókunkkal lófrálni a mór palotában, így mindenekelőtt a már korábban lefoglalt szállásunkat kerestük meg, leraktuk a cuccainkat (recepciós lány lassú volt, mint mindenféle déli nép, nem értette hogy mi miért sietünk... :D), aztán próbáltunk feltalálni a domboldalra, ahová a jegyünk szólt. Másodszorra is elkavartunk, mivel az Alhambra felé mutató táblák hajlamosak 1-1 kereszteződésben egyszerűen nem létezni, és persze hogy nem arra kell menni, amerre gondoljuk, hogy mégis, szóval hirtelen elhatározásból Petitől hipergyors búcsút vettünk, egy taxiba átcuccoltunk, és 5perc alatt felértünk. 

A-ra persze akkor jött rá a szapora, én pedig próbáltam az automatából a jegyünkhöz hozzájutni, és éreztem, hogy telnek a percek, túl gyorsan talán, és hiába lesz meg a jegyünk (ami valahogy csak nem akart kijönni abból a hülye sárga gépből), azt fogják mondani hogy bocs, késő. Aztán végül A. is visszatért, egy kedves, francia párnak köszönhetően a jegyünk is a kezünkben volt, némi kavarás után a palotához is odaértünk, útbaigazítást is kaptunk... és ki kellett fújnom magam, hogy igen, mégiscsak sikerült. Annyira rohantunk a bejárattól végig, hogy szinte fel sem fogtam, hogy hol is járunk, le kellett hogy lassuljon a lábam, a szívem, az agyam, hogy ki tudjak kapcsolni legalább egy percre, amikor bejutottunk.
Minden örömöm, minden nyugalmam egyszerre szállt rám, amikor a "szentélybe" léptünk, hogy igen, itt vagyunk, sikerült... és minden csodálatom egyszerre jött elő a látványtól, pedig amit akkor és ott megpillantottunk, csak a kezdet volt.

Mindig vonzott az arab világ, rengeteget olvastam a kultúrájukról, vallásukról, valamennyit az építészetről is, és az útikönyvben olvasott mondat, ami szerint "A palota a tér, a fény, a víz és a díszítőelemek legkifinomultabb ötvözésének mesterműve" azonnal igazolást nyert azáltal, amit ott láttunk. Kicsipkézett falak mindenfelé, a padlók, mennyezetek, kapuk, ablakok, udvarok, csobogók, boltívek, oszlopok, kupolák ... mind-mind emberi kéz munkája, ámulatba ejt minden látnivaló, minden helyiség és udvar, és bár az oroszlánok nem voltak az Oroszlános udvaron, ez cseppet sem vette el a kedvem, de a részegítő ámulásomon sem csillapított egy kicsit sem. Nem siettünk, mégis kapkodtam a fejem, közelről, aprólékosan mustrálva egy-egy fal-részletet, kőfaragást, szó szerint csipkét, amit kőből vertek, miközben elém tárult az egész egyben, amit mindet így... leírhatatlan élmény. Eltörpül még az is, hogy ki és mikor (a Naszrida-dinasztia, 1232-től) építette, semmi nem számít, csak az, hogy ott vagyunk, látjuk, érezzük a varázsát. Nem tudom, hogy valaha kerített-e hatalmába bármi is ennyire, de bátran meg merem kockáztatni, hogy minden elfogultságom ellenére még az athéni Akropolisz sem, sőt talán a mükénéi vár sem, pedig az is görög, és mint tudjuk, minden ami görög, nálam lépéselőnnyel bír, de nem. Az eddig általam bejárt látnivalók közül az Alhambra az, ami leginkább a hatalmába kerítette a testem, a lelkem, mindenem - jegyzet sem volt róla (nem voltam képes akkor és ott írni), és így 3 hónap távlatából is felkavar, a fotókat válogatva is olyan, mintha ismét ott járnék, mintha a falba vésett Korán idézeteket most is végigsimítanám - mert egyébként akkor sem bírtam ki, hogy ne tegyem.





Boldog voltam, vagyok, és amellett, hogy ezt úgy általában is elmondhatom magamról, egy ilyen élmény meglehetősen sokat tud dobni az ember alap-állapotán, bármilyen is volt azelőtt. Miután úgy-ahogy magunkhoz tértünk a látnivalók okozta ámulatból, egy kedves, angol fiatal srác felajánlotta, hogy készít rólunk egy családi fotót (ez amúgy ritka, mivel általában az én kezemben van a gép): megörökítette az álmos gyerkőcöket, akik fáradtságuk ellenére angyalokként viselkedtek és magukba szívták a rengeteg új élményt, a szintén fáradt A-t, aki talán nem hitte, hogy amit itt látni fog, az tényleg olyan jelentőségű, ahogy azt én megpróbáltam neki még korábban, itthon elmagyarázni (végül belátta, azt hiszem :D), és engem, aki azt sem tudja mi újság, csak reggel jópár sangriával indított, pedig nem. :)

Félig-meddig mámoros hangulatban folytattuk a sétát a kertben, miközben próbáltam feldolgozni a benti élményeket.



Generalife, az akkori uralkodók ide vonultak félre a gondjaik elől, nincs gondom, de ide félrevonulni igen jóleső érzés, megnyugtató. Csodáltam a kertnek minden növényét, a több méter magasra nőtt tujákat, amik sövényként alkottak labirintust a hatalmas területen, azt a talán százféle rózsát, ami úton-útfélen nyílt, a növények által kialakított zsákutcákban buján megbúvó szökőkutak, csobogók romantikus hangulatát, amihez Granada látképe kínált még inkább részegítő hátteret. Itt élni, akkor, amikor minden pompázott... milyen lehetett? Mesevilág. És akkor csak sejtettem, hogy ez a város tartogat még meglepetést.

Az első ilyen meglepetés rögtön akkor ért, amikor az Alhambrától lefelé menet egy jaguár-gyűjteménybe botlottunk, egy a város fölött magasodó, igen hangulatosnak tűnő, nívós szálloda előtt. Mi sem lenne meseszerűbb, mint ebben a szállodában megszállni, és egy ilyen autóval bejárni (az akkor még nem sejtettem hogy autóval járhatatlan) város utcáit?

Mivel már erősen délután-felé járt az idő, és a korai ébredés ellenére csak szállodásszendvics és gépi kv volt bennünk, leintettünk egy arra járó taxist, és elvitettük magunkat a szállásunkhoz. Szobafoglalás után Szofi keresztülhúzta a terveinket, ami egy finom ebéd lett volna... szó szerint kidőlt. :D Amíg pihent a kisasszony, kipakoltuk a másfél napra való ruhát, próbáltam buszjegyet foglalni 27ére Madrid felé (a recepciós lányok segítségével, mivel helyjegyes, és előre kell), végül 3 óra után el tudtunk indulni kaja után nézni.

Egy szemmel láthatólag csak helyiek által látogatott, kifőzde-szerű helyre ültünk be, angol nyelvű étlap és a pincér csakspanyol tudásának hála valami igazán eredetit ettünk, mondtuk neki hogy hozzon valami levest, valamilyen paellát, és valamilyen húsfélét. Így adódott, hogy tudjuk hogy valami nagyon eredeti, andalúz leves és paella volt a menü, finom volt, olcsó volt, megettük mind. A levesben minden volt, amit el lehet képzelni, mármint olyan dolgok is, amit én levesbe nem biztos hogy tennék (pl véres hurka-szerű valami), a paella pedig különösen a gyerekek körében abszolut sikert aratott, mint eddig bárhol. :D

Ebéd után, ha már szieszta nélküli napunk kerekedett, sétáltunk. Nem kicsit, nagyot. Bejártuk a környékünkön lévő rengeteg szűk utcácskát, amikről először azt gondoltuk sétálóutcák, de kiderült, hogy dehogy, ott kérem egyirányú forgalom zajlik, persze van, ahol kétirányú is, körbejártuk a katedrálist, amekkorából soha nem láttunk még ekkorát, messziről éreztük a katedrális oldalában kínált teák és fűszerek illatát, rövid barátságot kötöttünk egy marokkói árussal, akinek azonnal felvásároltam volna a fél boltját, kapukon kémleltünk be, és megcsodáltunk minden díszes csempét (az első tizenhárom kapunál, mert amúgy mind ugyanolyan szép díszes volt) mígnem egyszercsak ránk sötétedett, és úgy gondoltuk, hogy talán lesétáltuk már az ebédet, keressünk valami vacsorát. Az utcákon lófrálva egyre nagyobb lett a nyüzsgés, ahogy a nap sugarai eltűntek, a sárgásan világító lámpák tettek hangulatossá minden egyes utcát, és életre kelt a város. Addig is élt, de a sötétedéssel egy időben elindult a nyüzsgés, de furcsa módon nem tömeg volt, hanem csak egyszerű nyüzsgés, az a jóleső, amikor azt érzed, hogy a környezeted ÉL, vibrál, körülötted mindenki valamilyen más nyelven beszél, az emberek egy része a világ különböző tájairól érkezett turista, más része fiatal spanyol (egyetemi városban vagyunk), de mindenki "normális", nem tudok rá jobb szót. Senki nem kiabál, senki nem lökdösődik, mindenki jön-megy, cseveg, vagy épp végzi a dolgát, nézi a néznivalót, mintha táncolna a város minden lakója, egymástól függetlenül, mégis együtt - varázslatos.


Végül egy-egy pizzaszelet mellett döntöttünk, amit a hotelünk konyhájában fogyasztottunk el, mindamellett hogy nem volt kicsi, nagyon finom volt, és a legolcsóbb étkezésünket tudhattunk magunkénak, nem egész 3 euróból - végül felcaplattunk a másodikra (merthogy ott volt a szobánk), és egycsapásra kidőlt a család.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése