összefoglalás, költségvetés

Összességében egy csodálatos nyaralás volt, hülye szó az összességében, mert részleteiben is, tulajdonképpen semmit nem csinálnánk másképp, hacsak nem azt, hogy tovább maradunk. :)

Az odaút a határok miatt nagyon elhúzódott, Itthonról 19:00-kor indultunk, és Volost másnap 14:50kor értük el (magyar idő szerint), ez durva, reggel 8-körül kellett volna ott lennünk az eddig már bevált menetidők szerint. Hazafelé a hosszabb görög határon eltöltött pihenő, és a többi határon eltöltött araszolás-várakozás miatt szintén húzós volt, délben indultunk Plataniasból, és éjjel 2 helyett reggel 5körül értünk haza. Az utakon sem rendőrt, sem balesetet, sem terelést nem láttunk, a szerbeknél megfogyatkoztak a sebességkorlátozó táblák is, szóval nem volt sehol semmi gond.

A görög válságról pár szóban... ijesztgettek minket, a jaj de ott a válság, hűű mekkora balhé van a görögöknél, biztos hogy oda akartok menni? stb mondatokkal. SEMMI nem volt érezhető abból, amit a híradókban mutatnak. amit nem mutatnak, de érezhető volt, az mindössze annyi, hogy sokkal kevesebben vannak az utakon, mint eddig bármikor. mentünk mi már május végén is görög autópályán, sőt a Peloponnészoszon (jajj, de jó volt! :) ), ami amúgy sem egy zsúfolt hely, na most az Evzoni-Katerini szakaszt is kb ahhoz tudnám hasonlítani. Külföldi alig, buszok elvétve, szóval azt hiszem sokan beijedhettek, amit sajnálok, mert ha a turizmus bukta, akkor ott minden bukta, sajnos. :(  Ami még érezhető volt, az az üzemanyag igen borsos ára: a gázolaj 1,3-1,4 euro körül mozgott, a benzin drágább. Kártyával egyébként szinte bárhol lehet fizetni, mondjuk a félsziget legvégén a kis falvakban az öreg bácsi kútjánál természetesen nem, de autópálya mentén bárhol - bár ezek meg egy hangyányit drágább kutak.

Ami még meglepő volt: a görög autópályadíjak. Régebben volt benne némi rendszer, most nincs, ráadásul drágább lett, mint amikor legutóbb voltunk (bár amikor legutóbb autópályán jártunk, az 2007-ben volt...).

Oda-vissza 2820 km-t autóztunk, ez (nekünk) üzemanyagban durván 210 liter, így a költségeink:

Utiköltség:

Üzemanyag: 70 000 Ft

Autópályadíjak: 20 000 Ft

magyar 3000 Ft, (2x4 napos, nem tudtuk mikor jövünk haza :D)

szerb 31 Eur (oda-vissza, euroban, dinárban, vagy kártyával fizethető)

macedón 6 Eur (oda-vissza, euroban elfogadják, de hivatalosan denár!)

görög: 21,5 Eur (oda-vissza, és volt 1 kapu ahol nem kellett fizetni. sok!! :()

Szállás: 67 000 Ft

30 Eur x 8 éjszaka, helyben keresve, de lehetett volna alkudni.

Költőpénz: 67 000 Ft

30 Eur x 8 nap, ez pénztárcafüggő, nekünk ennyi (most) elég volt. Igaz nem vásároltunk ajándékokat (nem is nagyon lett volna hol :D) sem másnak, sem magunknak, de hoztunk sok szép követ. 4-szer ettünk tavernában plussz kétszer gyrost, és ebbe az összegbe belefért. Némi kaját azért vittünk (bár nem túl sokat). Helyben a friss tej, kenyér, ásványvíz volt a mindennapi költségvetés szerves része, amire  5-6 eurot rá kell szánni egy 4 tagú családnál.

Összesen: ~ 225 000 Ft

+ biztosítás, ez kinek-hogy, nekünk kb 12 000 Ft volt.

2010. június 19, szombat - a hazaút

Mit lehet írni mást az utolsó naphoz, amikor ez mindig eljön, hiába nem várjuk. Kicsit fájó szívvel búcsúztunk a tengertől, a falunktól, és a háziaktól, főleg hogy reggelre megérkezett Maria lánya és az ő családja is, egy négy hónapos kis tündér lánykával együtt. Mi anyukák még beszéltünk pár szót indulásunk előtt, majd úgy búcsúztunk el mindenkitől, az öregektől és a szomszédoktól is, mintha rokonok lennének, mintha visszavárnának, persze vissza is vágytunk, még mielőtt hazaindultunk volna. :)

Mivel a gyerekek ismét beájultak, a volosi sétánk ismét elmaradt, amit egy kicsit bánok, de sebaj, Volos elég jó helyen van ahhoz, hogy bárhová is menjen az ember Görögországban (mármint a bárhová esetünkben 99%-ban a Volostól délebbre eső részekre vonatkozik amúgy is), útba ejthesse.

Kellemes volt az idő, pont utazáshoz való, 30 fokos, szellős - az eddigiekhez képest már hűvösnek tűnt. Csak róttuk a kilométereket a már jól ismert tájon át, a görög határig szinte megállás nélkül. Ott még kiszálltunk, "megfuttattuk" a gyerekeket, könnyítettünk magunkon - és sehogy sem akaródzott tovább indulni. EVZONI, a fényes felirat vonzza a tekintetet, a kamionsor, a parkoló autók, a felcsendülő görög szavak, a kis kávézóban szinte megállás nélkül keveredő frappé... kicsit megszakad a szívem. Görögország, mikor látlak újra??? és már tervezem is a következő utat fejben, most már tényleg Krétára talán, és tényleg három hétre, és talán egy éven belül.....

a macedón-szerb határon előttünk araszoló sor térít csak magamhoz az ábrándozásból, bő egy óra volt átjutni. A határon még 34 fok 10 kilométerrel arrébb 24re változott, és fekete felhők, cikázó villámok vettek minket körül, egyelőre eső nélkül. No de tovább is kellett menni...

Szerbiában végig szakadt az eső, kis hazánk 18 fokos levegővel fogadott, és egy borzasztó barátságtalan vámos nővel, aki nem gondolta hogy gond lehet a kis trikóban ülő alvó gyerekekre rányitni az ajtót éjjel negyed háromkor. Ennél már rosszabb nem jöhet, gondoltam magamban, de mire a kisvárosunkat elértük, 14 fokosra hűlt le a levegő. Ó, EVZONI, MIKOR LÁTLAK ÚJRA?

2010. június 18, péntek

Utolsó teljes napunk Plataniasban. A tévés időjárás jelentés szerint esős-viharos-30fokos időnek kellett volna lennie, de szikrázó napsütésre ébredtünk, csak egy halovány fátyolfelhő lebegett az égen, az is Evia felett, így reggeli (és a szokásos frappé) után irány a strand!

Enyhén fújdogált a szél, így kellemes hullámok voltak az eddig tükörsima tengerben, a levegő pedig sokkal kellemesebb volt, mint az eddigi párás, szellőmentes, negyvenfok - nem mintha azzal lett volna bajunk eddig. A strand felé menet a gyrosos anyukája intette magához a gyerekeket (jobban mondva Milánt), kaptak 1-1 jégkrémet és folytattuk az utunkat tovább. Még mindig hihetetlen, hogy a manók minden nap többször, hol innen, hol onnan édességgel távoznak, no és az is, hogy a nasson és a sült krumplin, na jó és a mézédes görögdinnyén kívül mást nem nagyon ettek az egész nyaralás alatt. :D

A szél egyre jobban feltámadt (na nem kell viharra gondolni azért), a hullámok egyre nagyobbak lettek, így Milánnak inába szállt a bátorsága, Szofinak meg az orrába a tengervíz, így a parton töltöttük a nap többi részét, és az egy hete strandon lévő cuccok összepakolását is megkezdtük, kicsit fájó szívvel. Konstantináék is megérkeztek, odajöttek hozzánk, egy maréknyi csigát hoztak a tengerbőlo, mindegyikben rák lakott. :) Velük volt egy görög-magyar kisfiú is, akivel váltottunk pár szót, végül együtt múlattuk az időt ebédig.

Délután olyan jól aludtak a gyerekek, hogy sajnos még egy strandolás már nem fért bele a napba, estére tényleg lehűlt a levegő, mondjuk még mindig nem az esős-viharos jóslat érkezett meg, sőt hosszúnadrág, pulcsi sem kellett, csak épp elmúlt a strandidő. Elsétáltunk a falu túlvégére, hogy a búcsúvacsoránkat ott együk meg - sajnos részben krá volt. A megszokott, isteni szomszéd kis tavernában nagyon jókat ettünk eddig, viszont náluk nem volt stifado, márpedig én görög nyaralásról úgy nem mehetek haza, hogy ne egyek ilyet, így felkerestük a falu túlvégén lévő, mindig kedvesen mosolygó bácsis tavernát, ott láttuk kiírva az étlapon. Bárányból. A felszolgálást segítő flegmalány valahogy nem illett a képbe, A.-nak pedig nem volt olyan "húúú de mennyei" a vacsorája, az enyém egyenesen isteni volt (a jó tulajdonságok jelzői mindig "fentről" jönnek?:D), a gyerekek pedig a sok sült krumplit nyomták befelé. :) Megbeszéltük, hogy ha nem ragaszkodtam volna a stifadohoz, akkor kár lett volna oda beülni, pedig nagyon finom volt az ajándék desszertünk is.

Elkezdődött hát a búcsú, az utolsó séta, az utolsó játszóterezés, ... az utolsó oda-odaköszönés, az utolsó játék... sőt találtunk még egy olyan utcát, ahol nem jártunk! Korábban azt gondoltam, hogy az zsákutca, annak tűnt, és egy tábla is ezt jelezte, de hát Görögországban vagyunk, miért is lenne így? :) 2 eladó házat is kinéztünk (lottónyereményben reménykedve...), és gyönyörűséges virág-erdőkkel övezett házak mellett haladtunk.

Elérkezett az utolsó, búcsúízű beszélgetés ideje is, a ház előtt. Házigazdánk, Maria kézen fogta Milánt, vett magához némi aprót, majd elvitte a kisboltba, és egy szatyrot TELEvásároltak édességgel, mondván ez lesz hazafelé az útravaló. csokoládé, keksz, jégkrém... mindenből többféle, a táblás csokit ki is bontotta neki, Milánom törni akarta, de Maria csak buzdította: ne aprózd el, harapd! gyengébb idegzetű anyukáknak tehát nem javaslom a helyet, no és a görög vendégszeretetet, nálunk viszont édességmegvonásos hetek lesznek, miután hazaérünk, az biztos. :D

Lefekvés után azért csak odaért a vihar is, bár a feltámadt szélen és egy futó záporon kívül más nem történt, hamar el is aludtunk.

2010. június 17, csütörtök

Lazulós nap volt, de az előző után ránk is fért - jobban mondva a gyerekekre. Reggeli, fiúknak strand, lányoknak alvás és ebéd-előkészítés, majd frappé, csajoknak is strand, ebéd, szieszta, frappé, strand, zuhany, dinnye, gyros, séta, játék a ház előtt.

Megint kaptunk uborkát a háziaktól, a gyerekek pedig a sokadik kiló édességet, bár nem írtam róla eddig, mert valahogy természetessé vált az első 2 nap után, hogy úton-útfélen a kezükbe nyomnak valamit, függetlenül attól, hogy épp reggeli, ebéd, vacsora előtt vagy után állunk, meg úgy egyébként.

Konstantinának hívják azt a gyönyörű kislányt, aki körülöttünk lófrált a parton mindig, az anyukájával váltottam pár szót. Szerinte épp jókor jöttünk, mert július közepétől augusztus végéig tömeg, drágaság és sok szemét (???) van a parton, sokan jönnek olyankor, persze elsősorban volosiak és athéniak. Nehéz elképzelni, hogy erről a helyről, hogy időnként zsúfolt és koszos, de legalább kaptunk magyarázatot arra, hogy miért vannak kiadó szobák és hatalmas kemping a parttól több méterre is. :)

2010. június 16, szerda

Egy leírás szerint szerdán, Maria szerint viszont szombatonként van piac Argalastiban. Mivel felhős (bár cseppet sem hűvös) reggelre ébredtünk, úgy döntöttünk kocsikázunk egyet ismét, aztán útközben majd meglátjuk, hogy lesz-e piac, vagy sem.

Piacot nem, de Plataniashoz képest városias légkört és kártyával fizethető benzinkutat találtunk, így a tankolás után, és mert a gyerekek is elaludtak, folytattuk tovább az utunkat Tsagarada felé. A leírások alapján hajmeresztő, helyenként életveszélyes kanyarok nem olyan vészesek, aki járt már magasabb hegyi utakon autóval (akár "csak" a Taigetoszon), annak meg sem fog kottyanni. IIgaz szalagkorlát nincs, de errefelé ez nem is divat. Aranyosan fel van festve a dupla záróvonal még az útbaeső kis falu kanyargós főutcáján is, ahol egyébként csak 1 autó fér el az út közepén, és az 500 méteren lévő hajtűkanyarban is, ahol kis kőhíd okoz útszűkületet. A kilátás a többszáz méteres magasságból az alattunk lévő szakadékokra, az Égei-tenger végtelen kékjére semmivel össze nem hasonlítható, ez az amit látni kell, át kell élni, hogy az ember elraktározhassa ezt a félelmetesen gyönyörű látványt. Egyszercsak Tsagaradában találtuk magunkat. 1 kanyar, 3 ház, 2 kanyar, 2 ház... így megy ez kilométereken át, majd lekanyarodtunk Mylopotamos felé, ahol ugyanez várt. Szinte minden házban szoba, stúdió, apartman kiadó, látszik, hogy felkapottabb üdülőhely, mint a miénk, akár meg is választhatnánk hogy a tenger szintje felett hány méterre, melyik kanyar után szeretnénk megszállni. Ide néztem ki először álomszállást (amit útközben láttunk is), de igazából mindegy lett volna hogy ezt foglaljuk, vagy a 2-vel arrébb lévőt, turista ugyanis nem sok volt, ráértünk volna itt is helyben választani.

Tsagarada központjában áll egyébként Görögország legidősebb platánfája, amit bevallom őszintén elfelejtettünk megnézni, bár visszagondolva nem tűnt fel, hogy a falunka van valahol központja - lehet, hogy tovább kellett volna menni a főúton, nem pedig lekanyarodni a strand felé.. mivel a gyerekek aludtak, nem szálltunk ki nézelődni, hanem egyenesen Mylopotamos, a "kötelező meglátogatni" osztályozást elnyert strand felé tartottunk. Már a parkolóból hihetetlen volt a látvány...

Sajnos egyetlen fotó sem adja vissza, hogy miért. A meredek szakadék alján a hófehér homoknak tűnő, apró kavics, a kristálytiszta tenger, ami világos türkizből "borszínűvé" változik, végül az Égei-tenger végtelennek tűnő kékje a felhőtlen égbolttal találkozik, ami a szikrázó napsütés miatt ezüstös-fehér színűvé válik... Persze nem elégedtünk meg a parkolóból való bámészkodással, a soklépcsős gyalogúton letipegtünk erre az álompartra. 2 részből áll a strand, 1-1 alagúton (vízi és szárazföldi :D) lehet átjutni a kisebb és csendesebb öbölhöz, ahol egy barlang biztosítja a hűvös árnyékot. Köves és aprókavicsos sávok váltják egymást a vízben is, ami legalább 3-4 fokkal melegebb, mint eddig bárhol máshol. Az öblöt sokméter magas sziklafal öleli körül, akinek hűsölni támad kedve, az bemehet az előbb említett barlangba és meghúzhatja magát a hűvösben... álompart, tényleg! A gyerekek imádták.

Sokan köveket, kavicsokat gyűjtenek ezen a parton, mi is választottunk párat: egy zacskónyi apró kavicsot, és egy jó ötkilós nagyobb darabot. Hogy mit kezdünk vele, még nem tudom, de mivel ajándékboltot nem találtunk, és ez amúgy is igazán helyi különlegesség, betudjuk vásárfiának. Jó pár órányi strandolás után ismét útra keltünk, terveink szerint Milies és Vizitza volt a cél, ottani ebéddel. MIvel a gyerekek az első kanyar után beájultak, maradt az autós városnézés. Gyönyörű, tipikus pelioni házakat láttunk, egy kicsit sajnáltam, hogy sétára vagy ebédre most nem volt lehetőség.

Fura, de mégsem érezzük lemondásnak, vagy kellemetlennek azt, hogy a gyerekek igényeihez igazítjuk a nyaralást, sőt igazából a gyerekek nyaralása az elsődleges: ha jól esznek és jól alszanak, akkor bármit lehet, csak ebben a kettőben ne legyen zűr. tehát ha alszanak, nem ébresztünk, továbbmegyünk, ahogy mentünk is, Platanias felé, ahová farkaséhesen érkeztünk. Gyors zuhanyzás és átöltözés után betértünk a szomszéd taveernába, A. kalamarit, én csirkemellet kértem, persze most is, mint mindig, elmaradhatatlan volt a görög saláta. Hihetetlen, hogy eddig bárhol is ettünk Görögországban, még a rendelés előtt (sokszor kérés nélkül) kihozott 1,5 liter jéghideg víz mindig elfogyott az ebéd vagy vacsora végére.

A hosszúra nyúlt napot sétával zártuk. Megérkezett a skiathosi kirándulóhajó is, és betértünk Platanias egyetlen, nem-tengerparti utcájába is.

Este még játszottunk a ház előtt, a nap tökéletes zárásaként.

2010. június 15, kedd

Mivel tegnap nap alig aludtak a gyerekek -  és ez főleg Szofit viselte meg -  mára terveztük a legpihentetőbb napot, már ha az előzőek nem voltak elég pihentetőek. :)

Délelőtt a fiúk kirándulni mentek, az általam majdnem-felfedezett Mikro strandra. A kis erdei úton oda-vissza jó 1 óra az út, helyenként olivaligeten át vezető ösvény, helyenként köveken lépkedős út vezet át, elidőztek a strandon is, Szofi pedig épp kialudta magát, mire megérkeztek. A fotóik szuper jól sikerültek - ebből a szempontból délelőtt alkalmasabb a látogatás mint délután. A szomszéd angolok szerint sokkal jobb az ottani strand, de A. szerint annyira nem, hogy átcuccoljunk. Autóút is vezet át, vagy tíz kilométernyi, annyira azért nem volt jó, hogy átkocsikázzunk, de valljuk be, helyes kis beach. :)

Amíg Szofi aludt, én előkészítettem az ebédet: sült krumplinak valót és tzatzikit, amihez az uborkát a háziaktól kaptuk, a joghurtot és a fokhagymát a helyi boltban vettük. soha tökéletesebbet még nem készítettem. :) Mivel ebéd előtt volt még úgy bő 2 óránk, gondoltuk átugrunk megnézni Katigiorgist, amiről az (általam megtalált) egyetlen Pelionról szóló beszámolójában olvastam pár szót. A helyzet az, hogy a Pelionon bármerre is indul az ember, képeslapokra illő parányi, néptelen öblökre bukkan útközben is. Minden szerpentines út fenyők vagy olívaligetek közt vezet, szélein vadvirágokkal és leanderekkel, 1-1 kanyar után felbukkan a tenger, hol a végtelen kékjével, hol a hatalmas Evia, hol a kis hegynyi Skiathos látványával, miközben erős fűszernövény illat árad a hegyoldalakból.

Katigiorgis csepp falu, kisebb mint azok, ahol eddig jártunk, viszont lényegesen több turistával. A part menti árnyékban letelepedve figyeltük, hogy mindkét vagy -három taverna szinte telt házzal üzemelt, aztán később észrevettük, hogy kirándulóhajók kötöttek ki a meseszerű kikötőben, valószínűleg Eviáról vagy Skiathosról hozva ide a sok embert. Miután jóllakottan elindultak az asztalaiktól, valóban a kis hajók felé vették az irányt. Elsétáltunk mi is arrafelé, még három vitorlás és pár motorcsónak is pihent az öbölben.

Bő félórát maradtunk, egy rövid pancsolás és száradás idejére, aztán indultunk is haza Mariához, aki ezúttal Makaronopitával lepett meg minket. Ebéd után hosszú szieszta következett, a napot dinnyézéssel, nagy sétával, leanderhajtás-gyűjtéssel zártuk, persze nem maradhatott ki a ház előtti beszélgetés sem, mielőtt aludni tértünk.

2010. június 14, hétfő

Korán ébredtem, de azért annyira nem, hogy napkeltében készíthessek néhány fotót. Különösen mondjuk azért sem, mert a hegy mögött kel a nap, de mindegy... a napfelkelte színeinél nem sok szebb dolog van a világon. Azért jólesett sétálni egyet a friss, reggeli levegőben, odaköszönni 1-1 ismerősnek, a tenger zúgását és a kávéskanalak, csészék koccanását hallgatva az amúgy még csendes falunkban. A még-már csendes halászhajók kikötőjéig sétáltam el, de csak sirályokat láttam, ott nem volt semmi egyéb jele bárki vagy bármi ébrenlétének.

A péknél már kész volt a kenyér, be is tértem hozzá, nem elfelejtve a vaniliás-fahéjas-szezámos kalácsot, és elcsábulva a cremás rétes-szerű süteményre. Fahéj, cukor mehet rá? Hát már hogyne mehetne, aztán nekem hirtelen sürgőssé vált hazatérni a kis házunkba, hogy a még langyos süteményemet a kávémmal együtt tegyem magamévá. Idejét sem tudom, hogy mikor csináltam én a reggeli kávém előtt bármit is, most felülmúltam önmagam, cserébe megérdemeltem ezt a mennyei süteményt. El is időztem vele a ház előtt, az ébredező Plataniast nézve, a már megszokott édes-sós, virágos-tengeres illatot ízlelgetve, miközben a levegő egyre párásabbá vált a melegtől. Határozottan érzeni, hogy egyre inkább itt a nyár, napról napra melegebbek még az éjszakák is, a reggeli fülledtség az első napon 10, ma már 9-körül érezhető volt, a délutáni 40-41 fokról nem is beszélve.

Reggeli után frappét, azt követően pedig egésznapos strandolást terveztünk, esti gyrosozással a szomszéd "motoros bácsinál" - a tervtől nem tértünk el, a nap lassan telt, még az előzőeknél is jóval lassabban, ha az lehetséges.

A strandolásba részemről plusz aktivitásként egy kis olivaligeti túrát is besűrítettem: felmentem a közeli dombra, a szomszédos Mikro Beach felé, egyrészt mert mesziről (és a korábban látott képek alapján) nagyon vonzónak tűnt az a part, másrészt megnézni, hogy gyerekekkel is járható-e az erdei út. Jelentem igen, és közben is csodálatos a kilátás! :)

Az esti gyros mennyei volt!!! Ismét megfogadtuk, hogy ilyesmit csak Görögországban érdemes, inkább kibírjuk azt az 1 évet, amit várni kell rá. :)

A tartalmas nap és a már szokásosnak mondható esti program után elcsigázva tértünk nyugovóra.

2010. június 13, vasárnap

A reggel, szinte már a szokásos módon indult, én keltem leghamarabb, és Hellász illatát és hangjait mélyen magamba szívva ittam meg a ház előtt a reggeli első kávémat. Bárcsak így indulna minden reggelem...

Maria, a házigazdánk sűrű elnézést kért, hogy reggel 9től délután 1ig nem lesz áram, de mondtam hogy nem baj, nincs is rá szükség. Milán azonnal megszerette őt, amint nem volt szem előtt, emlegette (és teszi ezt most is). Maria meg Szofiért volt oda teljesen, rendszeresen elrabolta, sétálni vitte, lovagoltatta a lábán, énekelt és tapsolt neki, a kisasszony persze nem tiltakozott, sőt hangos kacagással jutalmazta a becserkészett törődést.

Mivel a hátunkat máris megkapta a nap, meg az idő is szelesnek tűnt (bár nem volt az, csak a tenger hullámzott egy picit jobban, mint az előző napokon), úgy döntöttünk, hogy mégis kirándulunk egyet valamerre. Több választásunk is volt, de a legközelebbi célpont mellett döntöttünk végül: Trikeri - Agia Kyriakí felé vettük az irányt. Az odaút lankás-szerpentines volt, olivaligetekkel és mesés öblökkel övezve, helyenként kecskékkel és azok pásztorával az út mentén.

Párpercenként hangzott el a kanyargós úton, hogy "úúú, ott fogunk menni?", "jéééé, onnan jöttünk!", mivel a félszigetnek ez a része igen keskeny, és "kanyarodik", a légvonalban alig 1-2 km távolságot igen hosszú ideig tartott megtenni.

Trikerit, ami egy hegyi kisfalu, mégis hamar elértük. Szűk utcái néhol tényleg csak egyautónyi helyet hagynak a közlekedésre, furcsa, mert elvileg itt még busz is jár - bár láttunk mi már ennél cifrább helyen is görög buszt, szóval biztos nem gond nekik. Trikeritől pár perc alatt legurultunk A. Kyriakíbe, ahol az utikönyv szerint (már a 10 közül az egyetlen, ami említi a települést), a hajóépítő-javító az egyetlen látványosság, no és 2-3 parti taverna.

A hajójavító az első, ami feltűnt a hegyről leereszkedve, a kocsiból kiszállva pedig a hőség, a csend, a nyugalom.

Sétára indultunk, és azonnal éreztük, hogy ismét egy másik világba csöppentünk. A. Kyriakí tulajdonképpen a Pelion "vége", és ez valahogy érezhető. Elszigetelt, sőt olyan, mintha szigeten járna az ember, mindenfelől csak a víz, és a hangulata is olyan. Autós közlekedés nem nagyon van a településen, ami egyébként látszatra olyan, mintha ketté lenne osztva, mert két öbölből áll. A "túlsó" öbölben is láttunk ugyan autót, de fogalmam sincs, hogy hogyan mentek oda át.

Először tehát a hajókat néztük meg, a fiúk kívánsága szerint, aztán visszasétáltunk, hogy bejárhassuk a kis falu szűk sikátorait, mind a hármat, ami van neki. Fehérre meszelté és kőházak, színes zsalugáterekkel, az utcák kővel kirakva...

...ahonnan virág nőhet, onnan virág nő, ahonnan nem, oda cserpében, dézsában virít a muskátli, a bougainvillea, a leander, a bazsalikom, az oregano, és még vagy százféle fűszer és virág, sorolhatnám, de nem is ismerek annyit.

A tavernák közvetlenül a tenger fölé nyúlnak be, mint 1-1 móló, az egyiknél még egy vízitaxi is kiköt - ezt választottuk az ebédünk színhelyéül. Itt már több volt a turista is, a tavernában hallani német és angol szót is, no és az árak is ezt tükrözik: turistás helyre csöppentünk. Görög salátát, szardíniát és kardhalat ettünk, kardhalból eddigi életem egyik lefinomabbját!

Minden helyi fogás, friss, a vendégek kívánságai szerint ott pucoltak mindent az orrunk előtt. Az élet épp megfelelően lassú itt, mennénk is már meg nem is, de a frappét csak nem hozzák. :) Épp mint Gythioban, 5 évvel ezelőtt - azóta mennyi helyet bejártunk már... de a Pelion az egyetlen, ahol úton-útfélen eszembe jut a Peloponnészosz. A hangulata, a világvége-érzés, a sok görög, a kevés turista, hogy nincsenek városok, nincsenek bárok, diszkók, robogókölcsönzők, nincsenek vizisíelők, de még ajándékboltos sétálóutca sincs sehol - bár minek is? Van görög hangulat, a tájban, az illatokban, a hangokban, az emberekből belülről jön a kedvesség, a közvetlenség, olyannyira, hogy egy kicsit mi is görögnek érezhetjük magunkat ettől. Fogalmunk sincs, hogy mennyi lehet az idő, a melegtől, a hangulattól, a jóllakottságtól úgy belassultunk mi is, hogy már semmi nem sürgős... és jé, közeledik a két frappé!

Elcsigázva indlutunk útnak Platanias felé, utunkat 1-1 fénykép és leanderhajtás begyűjtésével megszakítva (aah, már megint nem bírtam ki...), Mostmár biztos az elhatározsá, hogy az otthoni házunkat itteni ötletek alapján építjük majd, ehhez is kell a sok fotó. Tömbszerű házak, általában kétszintesek, fedett terasszal, kovácsoltvas lépcsőfeljáróval, erkélykorláttal és kerítéssel, az ablakokat pedig elsősorban nem zsalugáter, hanem gyönyörű sötétbarnára pácolt spaletta árnyékolja.

A gyerekek végigaludták a hazautat, így eléggé kipihenték magukat ahhoz, hogy a strandon folytassuk a napot. Míg Milánnak a homokozás, kőpakolás, csónakázás volt a minden, Szofit ki nem lehetett robbantani a fízből, még akkor sem, ha már lilult a szája és vacogott. ESte 7 óra is elmúlt, mire elegendő követ szedtünk össze ahhoz, hogy indulásra bírjuk magunkat. A cuccaink felét a parton hagytuk (homokozós vödör, lapát, sátor a nap ellen, stb), persze összepakolva, csónakunkat két másik közé fektettük a partra már előző nap is, jó helye volt ott. Egyrészt minek cipeljünk annyit, másrészt úgysem bántja senki, amúgy meg megvár ott.

Zuhanyozás, vacsora és séta és játszóterezés volt a további program, ezúttal már tényleg mindenki ismerősként üdvözöltük egymást mindenkivel, akivel másodjára találkoztunk össze. Hoszú, belassulós nap volt, hosszú, belassulós estével, távolt az otthonunktól, és a lehető legközelebb ahhoz, hogy igazán otthon érezzük magunkat egy idegen helyen.

... és ami most esik le: Agia Kyriakíbe mikor máskor, ha nem vasárnap? :D

2010. június 12, szombat

Mindannyian jól aludtunk de nem is lehetett ez másképp. Én ébredtem legkorábban, helyi idő szerint 7-körül (itthoni idő szerint 6kor). Muszáj volt kávéval a kezemben azonnal kiülnöm a házunk elé, hogy a reggeli napfényben, kipihenten is megcsodálhassam, hová is csöppentünk. Az ajtót kinyitva kellemesn hűvös, jázmintól és lonctól édes, tengertől sós levegő illata csapott meg... igen, tényleg ITT vagyunk! Nem is lehetnénk jobb helyen, különösen Szofi születésnapján. :)

A virágok, a tenger, a szemben fekvő Evvia látványát magamba szívva kortyoltam a reggeli kávémat, miközben a háziak is jöttek-mentek már, mindenki hangosan kiáltotta a másiknak: Kalimera! A tenger zúgása, a halászhajók pöfögése, a hegyoldalból hallatszó kecskék hangja, fecskék csiripelése, sirályok vijjogása, pár görög szó, és ami talán a legfontosabb, kabócág recsegése - Görögország hangjai ezek.  Milyen édes az a reggel, amelyiken ezeket hallhatom...

Hirtelen megvilágosodtam. Sok helyen olvastam már a Pelionról, de amolyan élménybeszámolót végül szinte senki nem írt - legalábbis nem tette online formában elérhetővé. Itt jutott eszembe először, hogy én sem szeretném. Úgy érzem, hogy elárulnám azt a csodálatos, kicsit zárt világot azzal, ha hívatlan vendégeknek árulnám el a titkát. De más gondolat is végigfutott a fejemben: kirándulgatni sem szeretnék már. Itt LENNI kell, ez a hely valahogy egészen más.

Ha úgy vesszük, eseménytelenül telt el a napunk, a lassú reggel és reggeli után strandolás, ebéd, szieszta, esti séta, végül házelőttipadrakiülésre invitálás a háziak felől. már az első ott töltött nap után úgy érezhettük magunkat, mintha mi is ott élnénk.

2010. június 10-11, csütörtök-péntek

Szeptemberre tervezett krétai utunk előrébb jött júniusra, közelebb, a Pelionra, na de nekünk semmi nem elég, telhetetlen egy család vagyunk. Mivel A. egy nappal korábban végzett a munkáival, felvetődött, hogy induljunk egy nappal korábban. Sokat nem gondolkoztunk, a döntés pár perc alatt megszületett, végülis mi az akadálya? A gyed-es évek áldásos tulajdonsága, hogy nem kell szabit kérnem senkitől, a gyerekeket (még) nem kell kikérni oviból/suliból, úgyhogy hajrá.

Bepakolás pikk-pakk, családosoknak tetőbox még kombi autó esetén is ajánlott, így lazán befértünk a kocsiba, egy rakás nem-feltétlen-szükséges dologgal együtt, de ha már van hely, a jó magyar ember hajlamos kitölteni, csak mert biztos ami biztos. Mondjuk rendszerint úgy pakolok, hogy útlevél-pénz-fényképezőgép meglegyen, minden mást megoldunk, azért sikerül úgy nekiindulni szinte bárhová, mint valami vásáros ... család. :D

A tervezett idő előtt 10 perccel sikerült elindulnunk, a délutáni-esti időpont miatti budapesti csúcsforgalmat az m0 körgyűrűn 30 plussz kilométerrel kikerülnünk. A Manók először békések, aztán nyűgösek, végül alvósak voltak, sajnos A. is, úgyhogy kétszer is megálltunk egy picit, hogy szunyálhasson - nem nagyon ment neki. Reggel 6:15-re értünk a szerb-macedón határhoz (ekkorra már a görög határ volt betervezve, de muszáj volt pihenni), ahol 4 autó állt előttünk, de a sor nem mozdult. Először úgy vettük észre, mintha valamiféle problémáról magyarázna a finánc, közben ténferegtek össze-vissza az egyenruhások, de egyik kapunál sem, sem oda, sem vissza nem jutott át senki, sem autós, sem buszos, sem gyalogos. Amikor 8 előtt pár perccel jött a bódétakarító néni, kezdett csak leesni, hogy itt bizony a fő probléma a munka-undoritisz, és láss csodát, a 8órás váltás munkakedvvel érkezett és bő negyed óra alatt át is jutottunk. No de sebaj, kedvünket nem szegte, ezen a határon vártam én már 11 kerek óra hosszát is, úgyhogy még mindig közelebb voltunk a negatív csúcshoz, mint a pozitívhoz.

A szerb-macedón határ után mindig úgy érzem, hogy nincs már sok hátra, egyrészt ez azért lehet, mert valóban csak 200 km-re van Hellász, másrészt meg annyira gyönyörű a táj, hogy az itt töltött pár óra hamar elrepül. Havas hegycsúcsok, tó, patak, szakadékok, alagutak... zöld-illat, várromok, viaduktok, kopár sziklák... sűrű zöld erdők, bozótosok, egyre nagyobb forróság, ... az út szélén zsálya, kutyatej, ... távoli tisztásokon kecskék és tehenek... és egyszer csak... mintha... IGEN! jól hallom! a kabócák is hallatják a hangjukat. újat is felfedeztem ám, az immár 11. utam során: leanderek nőnek az autópálya elválasztósávján! Ezen gondolkoztam már párszor, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy forróság ott is, itt is, látszatra még a táj is hasonlít, leanderek mégis csak a határ túloldalán, ott viszont vagy öt méter magasságig, az ágak - szegények - majd' leszakadnak a rengeteg virágtól és bimbótól, Macedóniában meg egy árva hajtásnyi sem. No hát idénre ültettek... de szép lesz ez jövőre! Pár év, és utól is érheti görög társait.

A mesebeli határt átlépve kis pihenés és frappé a jutalom, majd folytattuk az utat tovább. Mivel a tervezetthez képest igencsak késésben voltunk, enni, mozogni, pihenni gyakrabban kellett megállni - muszáj volt. Helyenként 41 °C-t is mutatott a kocsi hőmérője, tikkadtak a gyerekek, nem győztünk vetkőzni, és csak ittunk, ittunk, egy idő után éhesek sem voltunk.

Furcsa látvány még, bár volt már benne részünk, hogy a negyvenfokos autópályán haladva a közeli Olympos teteje pedig havas... mintha a kánikulában sielnének az istenek. Szeretem nézni a havas hegycsúcsokat, bár örülve a negyven foknak, egyáltalán nem vágytam a magasba.

Egyedül az autópályán autózva éreztük a görög válságot: a benzinkutak árai soha nem látott számokat mutattak (a gázolaj 1,3-1,4 euro!), és alig voltak az utakon. Sem buszokat, sem autókat nem láttunk, pedig június közepén már nagyobb szokott lenni a (turista)forgalom.

Egyszercsak elértük Volost - első ránézésre mint Kavala! Nyüzsgő, zsúfolt, hangulatos, fehér házas város (hol van a kikötő? hol, hol???... csak az árbocokat látni...), szűk utcákkal, óóó de jó lenne itt sétálni egy nagyot. Mivel majd' 20 órája voltunk úton, és a gyerekek épp újra elaludtak, folytattuk utunkat Platanias felé. Volosban egyébként rekordot döntöttünk: csont nélkül áthaladtunk a városon, mindenféle eltévedés, egyetlenegy kereszteződés-elnézés nélkül! Eddig minden nagyobb görög városban volt valami kavarásunk, legtöbbször Szalonikiben és Athénban, de Patrasban is persze, hiába a térkép, hiába a pda, hiába a helyismeret, semmi nem számít, egy görög városban az eltévedés garantált. Volos máris belopta magát a szívembe.

Kanyargós hegyi utakon találtuk magunkat, szebbnél szebb falvakon haladtunk át, szinte mindegyik kis településen volt legalább egy olyan ház, ahol el tudnánk képzelni a további életünket. Hosszú lakott település nélküli szerpentines szakasz után, amikor felmerült már bennünk annak a gyanúja is, hogy ez az út sehová sem vezet, egyszercsak Plataniasban találtuk magunkat.

Amolyan semmi utáni utolsó falu ez, mint a peloponnészoszi Gerolimenas, épp nekünk való. Csak pár ház a part mentén, van amelyik kiadó, van amelyik kisbolt, van amelyik taverna, és néhány ez is az is, a bekötőúttól jobbra és balra 500-500 méter az egész, egyik végén kikötővel, amiben hat halászhajó állt, másik végén homokos-köves-kavicsos strand, olívaligettel szegélyezve, ahol csak pár felnétt pihent és két óvodás-korú gyerek játszott, de az én szemem csak azt a kőházat látta, a kis taverna mellettit.

Bekopogtam, semmi válasz - pedig azt mondtam, hogy márpedig én ott akarok lakni, márpedig én innen sehová nem megyek. Hívott a szomszéd, meg annak a szomszédja, megnéztem, meg is alkudtunk volna, hacsak nem ébred fel Maria, aki álmosan, de kedvesen beinvitált minket a kis kőház egyik apartmanjába - beleszerettem. Hamar megalkudtunk, még hamarabb beköltöztünk, pillanatok alatt lezuhanyoztunk, átöltöztünk, rövid sétával kezdtük az ottlét első óráját, majd kiültünk a szomszédos taverna egyik asztalához, hogy megünnepeljük a talán túl hosszúra sikeredett utazást és a megérkezést. Régóta vágyott ízeket érezni varázslatos - hogy itthon miért nem sikerül így, nem is tudom, pedig próbálkoztunk már, nem egyszer. Egyetlen titkuk lehet csak: mindennek ÍZE van, ráadásul napsütötte, görög íze. Csak ülni, pihenni csendben, jóllakottan, nézni a vizet, a kikötőt, magunkba szívni a levegő illatát, a hangulatot...

mire befejeztük a vacsorát, valahogy az egész falu az ismerősünkké vált. Mindenki barátságos, közvetlen, de a gyerekek pláne levették a lábukról a helyieket - más meg nem nagyon volt. Azt hiszem Milán megdöntötte a pár óra alatt begyűjthető csokoládék számának rekordját, 2 kisboltostól, a szomszéd bácsitól, a házigazdánktól is kapott, a tavernából ajándék-jégkrémmel távoztunk.

Kimerítő két nap után hullafáradtan tértünk nyugovóra, akkor még csak sejtettük, hogy a Paradicsomban..