Korán kelünk, még 8 óra sincs, a tenger hullámzását a szobában is hallani. Már most melegszik az idő. A teraszon reggelizünk, a sós levegővel még jobban esik az ennivaló, látni a tengert és az apartman előtti utcát elég hosszan. A környéken lakók is ébredeznek, futni mennek vagy épp utat locsolnak, mint a szomszéd haltavernában dolgozó felszolgáló fiú.
Strandidő nem nagyon akar kikerekedni ebből a mai napból, egy picit felhős az ég, és 25 fok lehet, úgyhogy gyorsan megszületik a terv: irány Lakónia. Skala felé indulunk, az út mentén változatos a táj, a hosszú homokos tengerpartot sziklás váltja fel, de ott is homokos az öböl. Egy hajóroncsot is felfedezünk az egyikben, mellette már gyülekeznek a strandolók, innen nézve pedig látni már Gythiot, amit eláraszt a délelőtti napfény.
Később oliva és citrusligeteken vezet keresztül az út, Skala pedig hangulatos, nagyobb városkának tűnik, de mi csak áthajtunk rajta egyelőre. Egy hídon is keresztül autózunk, régi, öreg, vasból van, csupa rozsda minden centimétere, alatta nagy folyómeder, de még pataknak sem nevezném azt a kis vizecskét, ami csörgedezik benne. Ez lenne az Evrotas, a Taigetosz folyója? Ennél többre számítottam. Skala után jobbra kanyarodunk, megint narancsligetek közé, finom, édes illat száll a levegőben. Nem is liget ez, inkább erdő, ennyi narancsfát így együtt talán soha nem láttunk még. Elos kis falu után újra olivaligetek következnek, és így váltják egymást sorban, ahogy haladunk dél felé Neapoliba, a tengerpart mentén. Egy idő után kanyargósabbá válik az út, már a hegyoldalból látjuk a végtelennek tűnő kék vizet, és fügefákat fedezünk fel az út szélén. Papadianika után már gondozatlan a táj, de így is bámulatos, itt-ott leander burjánzik, véletlenszerűen a hegyoldalon. Egy táblát veszünk észre, jobbra 4 kilométer Elafonisi. A nagyobb hírű Elafonisi Kréta szigetén van, ott sekély vízű lagúna partján hosszú homokföveny terül el, és szemközt az azonos nevű kis sziget, ahová akár át is lehet sétálni, olyan alacsony a vízszint.
Nem jártunk még ott, de a peloponnészoszi Elafonisiről azt hallottuk, hogy hasonló, csak kicsiben. Ahogy közeledünk a kis kikötő felé, úgy tárul elénk a hosszú, világoshomokos part, a víz soha nem látott türkiz színű, a szemben lévő kis sziget talán egyetlen városkája messziről virít a déli napsütésben. A sziget és a szárazföld között rikító kékeszöld csík, itt lehet a legalacsonyabb a vízszint, a komp félóránként jár, nagy ívben elkerülve ezt a részt. Félórát ha töltünk ezen a karibi szigeteket idéző helyen, pálmafák ugyan nincsenek, de annyi kagyló hever a szinte fehérhomokos parton, hogy több tucatnyit gyűjtünk belőle, szatyor híján a kalapomba teszem őket. Tovább indulunk Neapoli felé, innen indul Kithirára a komp - bár nem úgy tűnik, mintha itt bármi is kikötne rendszeresen, a halászhajókon kívül. Turisták nélküli kis városnak tűnik - legalábbis így június elején, a parti úton 1-2 taverna működik, na meg pár supermarket, pékség és kioszk. Nem maradunk sokáig, átmegyünk a földnyelv túloldalára, Monemvasia felé. A hegygerincen autózva időnként mindkét tenger látszik, a hegyi út néhol olyan szűk, hogy jobb is, ha nem jön szembe senki. Először 8, aztán 14 kilométerre jelzik a táblák a keresett várost, így nem csoda, hogy a tervezetthez képest már most + 800 kilométernél tartunk, és még az utazásunk félidejét sem értük el, több, mint 3600 kilométert tettünk meg eddig. Hamar feltűnik ez a sziklatömb-szerű sziget, ahová egy töltés vezet át, de megéheztünk, ezért előbb keresünk egy tavernát.
A. halat eszik, én csirkét, és 1-1 frappé után nekivágunk a szemközti óriás kőtömbnek, megnézzük mi van a túlsó felén. Még mindig hihetetlen, hogy a másik oldalon egy hajdan ötvenezres lakosú várost fogunk találni kőből.
A várost a 6. században lakóniaiak alapították, aztán jött a bizánci, majd a velencei uralom, aztán a törökök, majd újra a velenceiek következtek, legvégül ismét török kézre került - olvasom az útikönyvből a hatalmas város történelmét, és egyszer csak meglátjuk a városfal kapuját, hirtelen ledöbbenünk.
A kapuból még nem látszik szinte semmi, de amint átlépünk rajta, feltárulnak előttünk a kanyargós utcák, köveken lépkedünk a kőházak között, és az általam halottnak hitt város nagyon is élő, nyüzsgő képe.
Éttermek, apró ajándékboltok egymás után, jópár kapualjban pedig az van kitéve: hotel, vagy hogy szoba kiadó. Dubrovnik jut eszembe, hasonlóan gyönyörű, hangulatos, turistákból élő város, csak itt szűkebbek az utcák, és sokkal barátságosabb a légkör. Lehet, hogy azért, mert elsősorban görög turistákkal van tele minden kis sikátor - alig hallunk más nyelven beszélő embereket. Minél feljebb megyünk, annál szebb a kilátás, a kék tenger előtt csak úgy sorakozik a rengeteg piros kis tető, velencei templomot bizánci követ, ahogy haladunk a köves úton felfelé, a fellegvár romjaihoz. Butaság volt papucsban nekivágni az útnak a kövezett lépcső és a meredek ösvény miatt,ráadásul kapaszkodni sem nagyon lehet, amihez hozzáérünk, azonnal leomlik.
A fellegvárba érve rengeteg óriási pókot látunk, hatalmas hálóikat percek alatt szőhetik, így a pókfóbiám akadályoz meg abban, hogy folytassuk az utat a 12. századi Hagia Szófia felé. Pedig látom már a kupoláját, és a szívem szakad meg, de az undorító nyolclábúakat elnézve nincs merszem menni tovább. Miután nagyjából elteltünk a látvánnyal - bár őszintén szólva ez lehetetlen lenne - útnak indulunk lefelé, készítünk még pár sorozat képet, talán ugyanolyanokat, amilyeneket a felfelé tartó utunkon csináltunk. Megszagolunk minden virágot, megcsodálunk minden macskát, cégért, éttermet, kilátást, próbáljuk magunkkal hazavinni mindent anélkül, hogy hozzáérnénk. Kisétálva a város kapuján egy mondat jár a fejemben, valaki egyszer azt mondta, hogy „végülis Monemvasia is megér egy utat” - hogy mennyire nem volt igaza, mennyire rosszul fogalmazta meg… ide el KELL jönnie mindenkinek, aki a Peloponnészoszon jár. Bájos kis város, csupa meglepetés, még ha nem is tipikusan görögös, mert sehol nincs itt kék-fehér, buzuki sem szól, a hangulata mégis magával ragad. Úgy elkalandoznak a gondolataim, hogy csak Githioban eszmélek fel, hogy újra itt vagyunk, sétálunk még egy keveset, amíg le nem megy a nap, csak aztán térünk vissza Mavrovouni tengerpartjára, a szállásunkra. Egy gyors vacsora után járunk még egyet a parton szótlanul, aztán fáradtan dőlünk ágyba 11 óra felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése