Esős reggelre ébredtünk, de már teljes bizalommal a sátor iránt. Bár nehezbb úgy rendet és tisztaságot tartani, hogy kint általában minden vizes (vagy legalábbis tapad a papucsra, cipőre, meg úgy egyáltalán mindenre a fű és a homok), mi pedig bent készítünk kaját és bent is eszünk, mint például ezen a reggelen, kezdjük élvezni ezt is, vagy ha ez esetleg túlzó kifejezés lenne, elmondhatom, hogy nem rettent el és nem szegi kedvünket semmitől.
Mivel reggeli közben is esett az eső, sőt, mire rendbe szedtünk mindent, saját magunkat is beleértve, még mindig felhős volt az ég, bármerre is néztünk, úgy döntöttünk kirándulni megyünk: irány Scilla! Az egyetlen, kötelezően megnézendő városnévként szerepelt a füzetben, a többi "csak" mint opció. Persze A.-nak nem szóltam erről, és ő csak a környéken szeretett volna kirándulni, nem pedig a majd' 90 kilométerre lévő kisvárosba, meggyőztem, hogy ha Tropeában esik, nyilván a mellette lévő faluban is esik, menjünk délebbre, ott biztosan jobb idő lesz. :)
Útközben az gps párszor megviccelt minket, így végre kiélvezhettem a hagyományos papírtérkép minden előnyét, meg hát amúgy is szeretek rajta bogarászni, sokkal élvezetesebb mint a menjerre-menjarra-forduljvisszaamintlehet géphang. Észvesztő utakon haladtunk: viadukt-alagút-viadukt, hegyoldal, szakadék, változatos, lélegzet elállító panoráma, álomszép tengerpartok 5-600 méterrel alattunk, és falvak majd' ugyanennyivel felettünk. A leghosszabb alagút közel 3 kilométeres volt, életünkben nem mentünk át annyin, mint ezen a napon, pedig még csak délelőtt volt.
Calabria lenyűgöző, pontosan olyan, mint amilyennek Dél-Olaszországot képzeltem. Érezhetően és láthatóan más, mint mondjuk Puglia, pedig az is dél, itt valahogy sokkal vadregényesebb a táj, meg valahogy... olyan érzésem volt, hogy Calabria egy kicsit én vagyok. Furcsa megfogalmazás, tudom, de ennyi év vágyakozás után eljutni erre a vidékre nemcsak hogy egy álom megvalósulása volt, hanem egy felismerés is: megfogalmazhatatlanul vonzott valami ide, és bár továbbra sem tudom megfogalmazni mi volt az, mégis éreztem, hogy megtaláltam. Megtaláltam mást is útközben: egy kanyar után, épp mint pár nappal ezelőtt, Szicília hevert előttünk, szinte tálcán kínálva magát... na igen. Ott is vár valami, és megtaláljuk, ebben biztos vagyok. :)
Scilla kis városába érve nagyot dobbant a szívem: elbűvölő! Kisebb, barátságosabb és valahogy emberközelibb, mint Tropea. Szicília valóban egy karnyújtásnyira... és a Scillával szemben lévő vár, amit a Calabriai fiú c. film óta szeretnénk megnézni közelebbről. Ott, igen ott a tengerparton futottak a gyerekek, és igen, az a vár volt az, amire a filmet nézve csak azt tudtuk mondani, hogy "úúúú"! A vár, ami egy sziklára épült, és a mitológiában Szkülla barlangjaként volt ismert, Szkülla, a szörny, aki nagy veszélyt jelentett a tengerészekre. Mesevilágba csöppentünk, aminek a varázsa az első pillanattól még színesebbé tartalmasabbá teszi egy apró kis falu utcáin történő andalgást, még ha nem is jön szembe a hatfejű szörny. :)
Az autónkat leparkolva (a "fő téren" ingyenes, de a maximális parkolási idő 1 óra). Sétálni kezdtünk a hangulatos utcákon, a helyiek tekintetében van valami kedves, barátságos, és néha úgy éreztem, Konival mi magunk vagyunk a látványosság. Leanderfákkal szegélyezett utcák... mind más színben pompázik, természetesen nem tudtam ellenállni, és elkezdtem hajtásokat gyűjteni. Az egyik fánál bajlódva épp szembe jött egy bácsi, aki kedvesen rám mosolygott, majd letörte nekem az egész ágat, én pedig jó nagy mosollyal és egy kedves és meglepődött grazie-vel megköszönve tovább sétáltam a csendes, nyugodt utcákon. Mintha valóban egy legalább ötven évvel ezelőtti film díszletei között sétáltunk volna, és ismét elragadott az az érzés, ami Materában is: annyira elvarázsolt a hely hangulata, hogy szinte fizikailag éreztem az elszakadást minden "evilági" dologtól.
Ebédelő helyet kerestünk, de "fent" a városban, főleg a sziesztaidő közeledtével nem találtunk olyat, ahol olcsóbb, de meleg ételt kaphattunk volna, így lementünk a tengerpartra, ahol több lehetőség is volt. Az egyik helyen ki is volt írva, hogy nem tartanak sziesztaidőt, nagy ritkaság ez errefelé, no ide ültünk be mi is. Nem vágytunk lakomára, a gyerekeknek fullextrás sült krumpli (minden földi jóval megpakolva), nekünk kardhalas panini jutott, amit limonádéval és végül kávéval kísértünk le. Itt valamiért úgy éreztem, espressot kell innom - nem bántam meg. Mini kávés csésze, gyűszűnyi espresso az alján, de az íze... na hát az íze olyan volt, hogy azóta is érzem, ha rágondolok. Még le sem ért a krémesen édes fekete elixír, a szívem máris gyorsabban dobogott, és mindenemet átjárta az az íz, ami semmi mással össze nem hasonlítható.
Szakadó esőben indultunk tovább, lentről még egy utolsó (előtti) pillantást vetve a városra, innen is mesébe illő a kép: nincs is annál jobb, mint amikor utazás előtt elképzelsz egy helyet, a látványt és a hangulatot együtt, majd egyrészt sikerül oda eljutnod, másrészt a látvány és az érzés nemcsak hogy olyan, mint a képzeletben lévő, hanem még felül is múlja azt. Ezt éreztem én Scillában.
Kocsiba ülve elindultunk, és egy véletlennek köszönhetően a kis csónakkikötő felé, és azon felül, hogy így megtudtuk, hogy hová vezet a sziklát körülölelő alagút, csodát láttunk: a kikötő fekvése és hangulata olyan, mint a szívem (egyik) csücskén helyet foglaló Gerolimenas, a kis görög város, ahová azóta visszavágyom, amióta egyszer, a nászutunkon láttam.
Scilla olyan hatással volt rám, hogy már kialakulóban is volt egy szicíliai út terve, aminek során az egyik tranzitszállásunk Scilla lesz, ez már egészen biztos. Na de ne kezdjünk bele egy új álomba addig, amíg az előző sem ért véget, mondta ezt Méder Áron is, félúton, a Föld körülhajózása közben.
A hazaút során még a nap is kisütött, és a délutáni fény olyan színeket varázsolt a tájra, amilyenek még lenyűgözőbbé tették az odaúthoz képest is.
Mintha egészen másfelé tettük volna meg a kempingig vezető utat: a fények annyira változatossá tették a tájat, a hegyi falvakat és a strandokat, hogy nem győztünk ámuldozni, közben persze fel-feltűntek a szemközti vulkánok és Szicília partjai is. Egyszerűen mellbe vágott az érzés: imádom ezt az utazást, minden percére, minden kilométerére jut valami felfedezni való.
A sátorhoz érve nyugtáztuk, hogy jól tettük hogy kirándulni mentünk, nemcsak az élmények miatt, hanem mert Tropeában is esett, és bár mire visszaértünk, napsütés fogadott, a nyomokból ítélve rendes felhőszakadás volt. Zuhanyzás és vacsora után nem állt meg a menőkénk: a városba indultunk, elsősorban fagyizni.
Másik útvonalon közelítettük meg az óvárost, de a fagyizót hamar megtaláltuk, és persze nagy gondot okozott kiválasztani, hogy mit is szeretnénk tulajdonképpen. A bőség zavara, ugye, adott volt: legalább 20-féle barna színű (csoki, étcsoki, mogyorós csoki, kávé, kapucsínó, dió, stb), legalább ugyanennyi gyümölcsös, és legalább tízféle különlegesség (menta, meg mindenféle koktélokról elnevezett finomságok).
Az egyik huszas szekció:
Miután mindenki kérte a magáét, 9 eurot leperkálva, asztalhoz ülve elfogyasztottuk a csemegét, és élveztük az esti piazza hangulatát, a díszes kivilágítást, a mindenhonnan hallatszó zenét, az emberek beszédét.
Alig álltunk fel az asztaltól, ismét esni kezdett az eső, így sietősen ért véget a napunk: nagy szerencse, hogy nem áztunk el sehol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése