2012. december 11., kedd

2012. szeptember 2., vasárnap

Alaposnak mondható tervezés-szervezés után már csak az apróságok maradtak hátra: indulás előtt pár órával szoktam betenni a táskába a pénzt, fényképezőgépet, iratokat, anyukámra rábíztuk a lakást, kutya- és macskaetetést, néhány s.o.s. csekk feladását, stb. Nem nagyon szoktunk külhonból úton-útfélen hazatelefonálni, ezért megbeszéltük, hogy csak öcsémnek küldünk smst, és mindig akkor, amikor új helyre tesszük a bázist, vagyis az első 3 nap estéin, valamint hazafelé jövet. A kocsiba tehát az utolsó táskán és a hűtőtáskán kívül mindent bepakoltunk ami feltétlenül szükséges, bár így is volt olyan érzésem, hogy amint kinyílik egy ajtó, borul minden.
Az autópályadíjak közül a magyar autópályadíjat ahogy az utóbbi időben mindig, ezúton is sms-ben vásároltunk, havit, mert a heti nem lett volna elég. A szlovén matrica megvásárolható az Autóklub irodáiban, de a szlovén határhoz közeledve benzinkutakon is vehetünk forintért. 1 hetes vagy 1 hónapos matrica létezik, ebből sem lett volna elég a heti, tehát havit vettünk, 30 euro lett volna helyben, mi 9100 Ft-ért vettük (így megspóroltunk majd' 1 napi költőpénzt a rendelkezésre álló euroból).

Koni ébredéséhez igazítottuk az indulást: mivel elég kiszámíthatóan beállt az éjjel 1-2 órai evésre, azt gondoltuk, ez ideális lenne a startra: már alszunk valamennyit a nagy út előtt, de a gyerekek még nem pihenik ki magukat, tehát hamar vissza is szunyókálnak a kocsiban. Persze ember tervez, ember gyereke pedig végez...
Koni fél2-kor ébredt, miközben megetettem és felöltöztettem, A. kávét főzött és a hűtőtáskát, egyéb apró dolgokat kipakolta a kocsiba. Ez után felöltöztettük a nagyokat is, beültünk, majd útnak indultunk az éjszakában. Nem egész 3 kilométer megtétele után azonban vissza is fordultunk: itthon maradt valami apróság (talán a telefon töltője, vagy ilyesmi, ha jól emlékszem), de hát ez már tipikus, ugye. Akkor még csak reméltem, hogy ez lesz az egyetlen bökkenő az úton.

2:20-kor sikerült elindulni itthonról, és bár a gyerekeknek eszük ágában sem volt hamargyorsan elaludni, az általam tervezett itiner szerint igen jól haladtunk: 5:25-re Szlovéniában voltunk (14 fok, eső, tankolás, mert az üzemanyag 40 ft-tal olcsóbb mint nálunk, és 100 ft-tal olcsóbb mint az olaszoknál!!, pisilnikell, stb :D), reggel 9-re pedig már olasz földön autóztunk. Itt kezdtem el sajnálni, hogy még van kávénk a termoszban, szóval nem az volt az első dolgunk hogy megálltunk az első utunkba eső Autogrillnél felhajtani 1-1 espressot.

Furcsa volt, hogy bár a térkép szerint a tengerparton autóztunk, az autóból mégsem láttunk vizet sehol... na de Mestre után letértünk az autópályáról, és egyik ámulatból a másikba estünk, közben pedig nem győztünk csodálkozni: hol egy útkanyarulat, hol egy hangulatos település, templom, vár, hegytetőre épült falu, egy magányos farm a lankás domboldalban...

...közben pedig a hátsó sorból hol halaszthatatlan igények záporoztak (pisilnikell, kakilnikell, éhesvagyok, szomjasvagyok vagy pedig ööö-áááá, ami az előzőeket jelenti egy négyhónapos nyelvén), hol pedig kérdések, amelyek közül minden második a "mikorérünkmároda" volt. Az egyik technikai szünet alkalmával már nem bírtunk magunkkal, és csak betértünk egy kapucsínóra, és hajjajjaj... le sem tudtunk róla kattanni a hazaérkezésig. Tanulság: legközelebbi olasz útra NEM viszünk kávét termoszban, az első 580 km-t csak kibírjuk valahogy.

A gyerekek végül csak elpilledtek Marotta környékén (ez már délután 4-kor volt), így felnyargaltunk az autópályára, és 6-ra Pescarába is értünk, onnan már csak pár percre volt Castellana Pianella, ahol az első tranzitszállást foglaltuk. Az autópálya kerülésére egyébként alapos okunk volt: így közel 100 kilométerrel mentünk kevesebbet (ez kb 6 liter üzemanyag, 1,8 euro a gázolaj!) valamint nem adtuk ki az erre a szakaszra esedékes 10 euronyi autópályadíjat, ez így együtt jelentős spóroláshoz vezetett, és bár csak kutyafuttában, de láttunk is valamit a szalagkorlátokon kívül, bár az autópálya is tartogatott számunkra érdekes látnivalókat.
Pescaranál tértünk le a pályáról, és itt jött a bökkenő: a szállásunk címe Castellana di Pianella volt, de ez valójában két különböző település, és bár először ugyanarra jelezték a táblák mindkettőt, végül kettévált az út. Hála a szobafoglalós honlapnak, gps koordináták is fel voltak tüntetve kétféleképpen is, de az egyikre azt mondta a pda hogy a célhoz nem vezet út, a másikhoz betervezte, de valójában elfogyott alólunk a kecskesztráda is, így nem maradt más választásunk, felmentünk Castellanaba (úgy kell elképzelni, hogy dimbes-dombos környék, egyik dombtetőn tekervényes, 3/4 autónyi szűk utcákkal az egyik falu (utcák jórésze egyirányú, természetesen), másik dombtetőn még tekervényesebb, még keskenyebb utcákkal a másik falu.
És akkor hova is akarunk menni, ugye, na de szeretjük mi a kalandokat. Így esett meg, hogy két öreget megkérdeztünk, hogy merre az előre, merthogy az Agriturismo la Rustica lenne a cél, erre úgy elkezdtek magyarázni hogy hol is van, hogy nem győztem pislogni a gyönyörtől, olyan nagyon szépen beszéltek, jó rekedtes hangon, amolyan keresztapásan, majd a hosszú összetett mondat végén megkérdezték, hogycapito? Én pedig a legkedvesebb mosolyomat elővéve mondtam hogy nem, így hát beültek a saját autójukba és elvezettek minket egy darabon, ahonnan már csak 2 kereszteződést kellett mennünk, de azt szerencsére megértettem hogy 4 kilométer múlva és hogy balra a domb tetején, aztán onnan merre le. Sikerült is megtalálnunk innentől kezdve már tényleg hamar, és valójában találó a Castellana di Pianella, mert a két falu között volt a hely egy völgyben, medencével, veteményessel, szőlővel és olajfákkal körülvéve. Azért úgy hirtelen elkapott az ittakarokélni-érzés.
Szállásunk paradicsomi környezetben volt tehát, egy rém egyszerű szoba, tényleg rusztikus berendezéssel és mesés kilátással. Mivel a szálláshelyen csak reggelire volt lehetőség, gyors tisztálkodás és ágyon-nyújtózkodás után ismét kocsiba pattantunk (HI-HE-TET-LEN hogy a gyerekeket sem viselte még meg, tényleg!), és a legközelebbi egyik-dombon-lévő-településen próbáltunk valami barátságos étkezőhelyet keresni, sikertelenül, így tovább hajtottunk a legközelebbi főút irányába, ahol az első útszéli helyre tértünk be, és nem bántuk meg, a neve Ristorante Akiré. Pizzát és tésztát is rendeltünk, majd mindannyian ettünk mindenből, és bár a legegyszerűbb ételeket választottuk, olyan íze volt mindennek hogy komolyan mondom, itthon még soha nem ettem ennyire jó pizzát és spagettit, de tényleg nem!

A lakomáért, üdítőkért, sörért és egy nagy üveg vízért 27,8 eurot fizettünk, borravalót nem fogadtak el (coperto mondjuk volt a számlán, gondolom ezért). Degeszre kajálva magunkat tehát ismét autó, a dombtetős falucskán már nehézkesebben jutottunk át, na nem azért mert máris ennyit híztunk volna autóstul, hanem mert valami festa volt, és a 3/4 autónyi utcákon gyalogosok hada is özönlött hol erre, hol arra, és persze bekavartunk olyan utcába is ahová nem kellett volna (spórolnak a zsákutca táblákkal rendesen! :D), de azért sikerült megtalálnunk az ittakarokélni-szállásunkat. Meglehetősen hamar beájult a család, de ezt szerintem nem kell mondanom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése