Koni 6-kor fújt ébresztőt - kétségtelen, hogy ő alakítja a család életét, ami 4 hónapos létére nem rossz pozíció. Bár esett az eső, körbesétáltam a teraszt (jól ki is zártam magam a szobából :D), de nem változott a helyzet az estéhez képest: ez az a hely, ahol szomorkás időben is barátságos a táj. Abbruzo tartományban voltunk, amiről korábban nem sokat tudtam, csak azt, hogy van ilyen, de az alapján, amennyit láttunk belőle, a természeti adottságait illetően felveheti a versenyt Toszkánával.
Reggeli 9 órától volt, a fedett teraszon tálalva: csupa-csupa édesség és isteni kapucsínó, gyerekeknek kakaó. Nekünk is elállt a szavunk a kínálat láttán, mert bár találkoztunk már ennél bőségesebb büféreggelivel, de ilyen környezetben, hogy akármerre nézünk csak ámulunk az olivaliget, a dimbek-dombok, gyönyörűen művelt földek láttán, a finomságok ilyen gusztusosan tálalva, mennyei mandulás croissant fenséges kapucsínóval... még soha nem volt részünk hasonlóban sem.
A gyerekek is el voltak ragadtatva: a kakaó mellé lehetett választani lekvárral vagy nutellával töltött péksütiket, piskóta-szerű dolgokat, édeskés kétszersültet, amit meg lehetett kenni lekvárral, mézzel vagy nutellával. :D Mire végeztünk a ragacsos falatokkal, az eső elállt, és sütni kezdett a nap, és még szivárványt is láttunk, csak hogy tutira giccses legyen a kép.
Körbe sétáltuk a szálláshelyet még pár fotó erejéig, majd elbúcsúzva a háziaktól folytattuk utunkat Puglia tartományba, utolsó pillantást vetve a Pescara mellett lévő Chieti, hegytetőn fekvő falvára (legközelebbre felírva!). Az út kevésbé volt érdekes, mint az előző napon megtett távon, hosszú kilométereken át csak síkságot láttunk, egy-egy benzinkút szakította meg a monoton tájképet, az üzemagyag árak pedig egyre csak emelkedtek az út során: 1,75-1,89 euro között volt a gázolaj! Az autópálya Bariig fizetős (Pescara-Bari táv 20 euro volt), innen 2x2 sávos autóút vezetett tovább. Rengeteg autó volt az úton, igazi csúcsforgalom, mégis 120-szal haladt mindkét sáv, még a lakóautósok és a teherautók is ennyivel mentek... hát hiába, a dél-olasz temperamentum mellett biztos nincsenek olyan dugók, mint vasárnap este az M7-esen Budapest felé.
Fasanoba fél2-körül érkeztünk, először a Safari parkot néztük meg. A belépő 22 euro/fő (gyerekeknek 10 éves korig és/vagy 140 centiig ingyenes), autóból lehet megvenni behajtáskor. Már a kapun átérve rögtön kecskék jöttek szembe velünk, őket lámák követték, aztán elénk tárult a táj: maga az állatpark egy domboldalra épült, az állatok között vezető kanyargós útról be lehetett látni az egészet, meg a pár kilométer szántóföldet a végtelennek tűnő Adriai-tengerig.
A szelíd négylábúak után hamar az oroszlánketrecbe vetettük magunkat: dupla rácsos kapu és hatalmas kerítések között viszonylagos szabadságban flangáltak a nagymacskák, hihetetlen jó érzés volt autózni köztük. Nem volt félelmetes, inkább érdekes érzésnek mondanám... és bár tábla is figyelmeztetett arra, hogy ezen a részen fel kell húzni az autók ablakát, Milán nyomatékosan is megkért minket erre. :) Nem tűntek vérszomjas fenevadaknak, de elég aktív életet éltek. Volt amelyik csak feküdt és nézelődött, voltak játszadozó-birkózó állatok, meg volt néhány oroszlán egy különálló részben, elzárva a többitől. Na az érdekes volt, mert egy nőstény oroszlán odament az elzártakhoz, és az egyik hím előtt elkezdett fetrengeni (mondhatni kellette magát :D), mire a hím lepisilte, erre a nőstény méginkább fetrengett. Gyanítom ez volt az egyik ok, ami miatt külön zárták őket. Soha nem láttam még ilyesmit, csak természetfilmekben, és jó érzés volt így látni és érezni az állati ... khm... energiákat.
Az oroszlánok után nem sokkal tigrisek következtek, de láttunk majmokat, zebrákat, csacsikat, flamingókat, zsiráfokat is, a legviccesebbek viszont az autók között flangáló struccok voltak, rajtuk nevettek a legnagyobbakat a gyerekek is, azóta is emlegetik őket. :)
Az autós rész után a gyalogosan bejárható park következett. Ehhez a safariból ki kellett hajtanunk, egy fizetős (2euro) parkolóban letenni az autót, majd besétálni az állatkert másik felébe, ami egyben vidámpark is. Az előzőleg vásárolt belépő ára tartalmazza az ide való belépést is, és benne van az árban még néhány dolog használata, arra mondjuk nem sikerült rájönni, hogy pontosan mi a rendszer, de amit mi használtunk, az ingyen volt. A. a gyerekekkel felült egy kisvonat-féleségre, ezzel járták be azt a részt, ahol voltak más nagymacskák, majmok, medvék, orrszarvúk és még más állatok is, a vidámparkban pedig volt óriáskerék, dodgem, meg mindenféle hajmeresztő élmény-elem, amiket nem próbáltunk ki. Elkövettük viszont azt a baklövést, hogy az állatkerten belül próbáltunk meg ebédelni, utólagosan is elmondhatom, hogy az egész utazás legborzalmasabb pizzáját tudhattuk magunkénak, de legalább nem volt drága, és a kapucsínó itt is jó volt.
Bejárva a park másik felét is, a szállást kellett megtalálnunk, és szerencsénkre a parkolóból kihajtva máris tábla mutatta, hogy merre kell indulnunk a Pozzo di Luce névre hallgató szálláshelyünk felé. Egy hegyoldalban akadtunk rá, álomszép környezetben egy mesébe illő, viszont lakatlannak tűnő házat találtunk. Körbejártuk minden irányból, nem győzve csodálni a fekvését, stílusát, a környező növényeket, a kilátást (ittakarokélni-2.), de mozgást továbbra sem észleltünk sem a házban, sem azon kívül. Felhívtam tehát a recepció ajtajára kiírt telefonszámot, amit egy hölgy vett fel, hebegett-habogott, nem tudott angolul, én nem tudok olaszul, majd letette - gondoltam oké, biztosan várni kell, majdcsak előkerül. Tíz percre rá jött mégegy család, olaszok, Nápoly mellől érkeztek egy tengerparti hétvégére (cöhh, nem lehet rossz azon gondolkozni a hét vége közeledtével, hogy maradjunk-e a Tirrén-tenger partján, vagy menjünk át inkább az Adriára?). Úgy-ahogy megbeszéltük, hogy mi a helyzet, és hogy telefonáltunk és most várunk (valamivel jobban beszéltek angolul mint a szállásadónk), szóval felhívták ők is a nőt, nekik pedig el tudta mondani, hogy a kulcsok a bejárati ajtók előtti teraszon lévő asztalon, a hamutartók alatt vannak. :D További kérdés volt még, hogy hánykor szeretnénk reggelizni, mondtuk hogy 8-kor, majd végre mindannyian bemehettünk a szobába, és a nőnek sem kellett odafáradnia miattunk (azért remélem, ha nincs ez a másik család, azért odajött volna a kulcsok miatt :D). A szobába belépve volt csak igazán hű meg ha: poharak, san benedetto ásványvíz, gyerekeknek kinder csoki, felnőtteknek valamilyen mandulás, olasz édesség, nyamm!, az erkélyajtót kitárva pedig ismét elfogott az-a-bizonyos érzés: a Paradicsomban vagyunk!
Gyors zuhanyzás, csodálkozás, kilátás, csodálkozás, öltözés, kilátás, gyomorkorgás... majd irány Alberobello, a következő napirendi pont gyanánt. Itt már ismét hegyek között autóztunk, egy-egy útkanyarulatban feltűntek a trullók is. ... és akkor most egy kis kitérő:
Alberobello: egy falu, ami gyönyörűen helyrehozott trullókból áll, egyébként pedig az UNESCO világörökség része.
Trulló: kör alakú, kőből (eredetileg kötőanyag nélkül) épült házak, amelyek a világon egyedülállók, régen ilyenekben laktak az emberek ezen a környéken, a cél az akkori "adóhatóság" megtévesztése volt, mivel könnyen lebontható és újra felépíthető épületekről van szó, amelyeket ha jól tudom, a 15-16. században építettek.
Mivel alig 20 kilométerre volt a szállásunktól, hamar odaértünk "trullisztánba", ahol parkolás után be is vetettük magunkat a mesebeli szürke-fehér házak közé. Sétánk csendes és hangos utcákon át haladt, a fő turistacsapásnak tűnő utcák kivételével hangulatos zeg-zugokra is bukkantunk.
Nagyon vágytam ide, mégis egy kicsit "megcsináltnak" tűnt az egész. Más turistás helyektől eltérően viszont nem voltak az egekben az árak, sőt az eladók sem voltak tukmálósok, később az éttermek közelében sem tapasztaltuk hogy nyomulós, behívogatós emberek lettek volna, pedig az ilyen helyeken pont ez az, ami általában kiábrándító. Összességében nagyon tetszett Alberobello, szerintem egyszer látni kell, és tényleg örülök, hogy láthattuk ezt a világon egyedülálló dolgot is, de sajnáltam, hogy nem volt érezhető a hely autentikus hangulata. Egy-két apróbb emléket, no meg egy hatalmas adag (utólag visszagondolva, egész utazásunk alatt a legfinomabb) fagyit magunkévá téve sétálgattunk még egy kicsit a naplemente fényeiben a hangulatosan megvilágított utcácskákon, majd visszaautózva a szállásunkra ismét elájult a család.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése