Álomotthonunkban úgy ért minket a reggel, hogy a részben felhős égre az Adria felől kúszott fel a mindent narancssárgára festő nap, épp még mielőtt bárki más felébredt volna rajtam kívül. Szeretem az ilyen reggeleket, pár percre képes vagyok azt képzelni, hogy egyedül vagyok, csak a nap, a tenger és én, és bár nem vágyom magányra, pár perc ebben a tudatban nagyon frissítő és kikapcsoló tud lenni, mielőtt beindul a napi nyüzsgés.
Nem sokkal később a szomszédból már hallottuk a nápolyi család tereferélését, mire az én uram és csemetéim is felébredtek, már el is jött a reggeli idő. A kínálat hasonló volt mint az előző napon, bár a cukros-mandulás croissant hiányzott a kínálatból, megtette helyette a nutellás is, a gyerekeknek kakaóval, felnőtteknek kapucsínóval, mindannyian elégedettek voltunk, bár A. közölte, hogy még egy ilyen reggeli, és összeragad a ... szája.
Összeszedtük a cuccainkat no meg persze magunkat, elbúcsúztunk a kedves szállásadónktól, majd útnak is indultunk Matera felé. Az alig 100 kilométerre lévő várost hamar megtaláltuk, városon belül pedig barna táblák jelezték, hogy merre vannak a sassók.
Magyarázat a fentiekhez (idézet a Lonely Planet - Olaszország c. útikönyvből): "Matera egyedülálló hely. A rég letűnt olasz paraszti kultúráról egyetlen más városban nem kaphatunk ilyen hatásos képet. A híres sassók (kőházak), melyeket a városon áthúzódó ikerszorosokba vájtak, olyan mértékű nyomorról tesznek tanúbizonyságot, amilyen a mai fejlett európai országokban elképzelni is nehéz. Matera lakosságának több mint a fele még a második világháborút követően is sassókban lakott, melyeket mára UNESCO Világörökséggé nyilvánítottak. Emberek és állatok egy fedél alatt éltek, és a magas csecsemőhalálozási arány (50%) ellenére, egy tipikus családi barlangban átlagosan hat gyermek nevelkedett. ... A Sasso Barisanóban és a Sasso Caveosóban egészen a 20. század közepéig nem volt áram, folyóvíz és csatornarendszer. A legrégebbi (középkori vagy még régebbi) sassók a szoros tetején találhatók."
Már az "új" városrész is nagyon tetszett, az a fajta hangulat, amit vártam ettől a környéktől: omladozó vakolat a házak falán, szűk sikátorok, minden kopott és régi, és valami plusz, ami elmondhatatlan, de érezni azt, hogy nemcsak az van, amit az érzékszerveink be tudnak fogadni, hanem valami más is. Az egyszínűnek tűnő házfalak között volt, ahol csak 1-1 Vespa vagy a száradó színes ruhák dobják fel a képet, de az Olaszországban egyébként gyakorinak számító látvány mégis olyan különleges volt itt.
A barna táblák egyszer csak elfogytak, mire egy mosolygós nagyon dél-olasz pasi megkérdezte, hogy honnan jöttünk, merre tartunk, és útbaigazított. Ugyan megfordult a fejemben, hogy valami setét sikátorba küld, de szerencsére nem így volt, sőt... ingyen parkolóhelyet találtunk és igen jó helyen. A nagyok elvégezték kisdolgaikat, a kicsi belakmározott az általam "készített" finomságból, majd magamra kötöttem a hordozókendőben, és elindultunk a lépcsők felé. Néhány lépést tettünk csak meg, amikor elénk tárult az útikönyvből már ismert kép, az a kép, amire majdhogynem egyszerre mutattunk rá mindketten: EZT LÁTNUNK KELL alapon.
Bejártunk néhány utcát, de szívem szerint maradtam volna akár több napot is, itt tényleg érezhető volt a hely teljes valójában, a múltja és a jelene, egyszerűen beleszerettem, mint pár évvel ezelőtt a görög Vathiába (az is egy hasonló karakterű vidék). Szeretem, ahogy az utcákon sétálva sikerül teljesen azonosulnom azzal a hellyel, ahol éppen vagyok, minden mást kizárva, ahol nem jutnak eszembe hétköznapi gondolatok, az sem hogy hideg van-e vagy meleg, ahol nem számít, hogy mennyi az idő, mert teljesen elvarázsolnak a lépcsők, ablakok, egy-egy érdekes korlát vagy postaláda, a ház előtt beszélgető emberek, az ablakokon át épp az orrunkba kúszó finom illatok. Matera ilyen hely, és az elmúlt pár év utazásai során az egyik olyan hely, ami a igazán mélyen megérintett.
Van két sassó, amit belülről is meg lehet nézni, mi megtaláltuk az egyik ilyet, és nagyon érdekes volt, a gyerekek is érdeklődőek voltak. Kívülről úgy néz ki, mintha a sziklafalhoz hozzá lenne építve egy ház előszobája, egyetlen ajtóval, amin át azonnal lépcsőre lépünk, pár lépcsőfok után pedig egy kb 4x4 méteres szoba tárul elénk, amolyan konyha és közösségi helyiség gyanánt. innen ezen a szinten jobbra és balra 1-1 helyiség nyílik, lefelé szintén pár lépcsőfok vezet, ami a hálószobát teszi ki, de van ott mosdótál és "wc" is, majd még egy kicsit lejjebb-beljebb, már igazán a barlang mélyén egy hűvös, étel-ital tárolására használatos pince van. Az egész valójában egyetlen helyiség, és egy barlang-szerű "építmény", érdemes volt belülről is megnézni.
Tovább sétálva Matera utcáin a gyerekek jól kiszaladgálták magukat, lépcsőn fel és lépcsőn le, korláton át, sziklára fel, onnan le, hajmeresztő, de ők nagyon élvezték. Később mégis észbe kellett kapnunk, hogy mennyi az idő, ugyanis Tropeától még 4 órányi út választott el minket, és még világosban akartunk ott sátrat verni. Az autónkhoz hamar visszataláltunk, persze a család nagyja ment elöl, én pedig le-lemaradva a kis puttonyommal és a fényképezőgépemmel követtem őket, pár fotót elkattintva kullogtam utánuk.
Basilicata tartományból Calabria felé autózva először lankásnak tűnő, megművelt dombok tárultak a szemünk elé, csak a gps juttatta eszünkbe, hogy tulajdonképpen magas hegyek között haladunk: több száz méter magasságban autóztunk, a dimbek-dombok néhol pedig meghaladták az 1000 méteres magasságot is.
Később a Ión-tenger partján találtuk magunkat, egyre vadabbá vált a táj, meredekebb hegyoldalak, dúsabb növényzet, igazi vadregényes látkép, alagút-viadukt-alagút-viadukt következett, némileg halványítva a Materától való búcsú miatt kissé szomorkás érzésemet. Egy benzinkúton ejtettük meg az ebédet pizzaszeletek és paninik kisebb kupacával, és persze az elengedhetetlen kapucsínóval zárva a sort. A Ión-tengertől búcsúzva egy hatalmas hegyvonulaton át lassacskán a Tirrén-tenger tárult elénk, a partján lévő hegyoldalban autózva pedig világossá válik számomra, hogy amit látok a távolban nem más, mint Szicília! Minden évben látjuk a régóta vágyott szigetet valamilyen irányból, jó lenne egyszer oda is eljutni... ezzel a gondolattal játszottam épp, amikor az autópályáról letérve kanyarogtunk Tropea felé.
A városba érkezve elállt a lélegzetünk, döbbenetes látvány volt a sziklára épült ódon város képe, ami a tenger szintjén autózva úgy magasodott fölénk, mintha ránk akart volna dőlni az egész. A másik oldalra tekintve szinte súrolta a tenger az autónk kerekét, a távolban pedig feltűnt a Stromboli: igen, pontosan erről a képről álmodtam, ezt akartuk látni már január óta!
A kempinget hamar megtaláltuk, mivel csak félig volt (elsősorban olasz lakóautókkal), bőven volt lehetőségünk sátorhelyet választani: nagyjából félúton mindentől: mosdótól, bolttól/büfétől és a tengertől is. Mivel a három gyerkőc intenzív foglalkoztatást igényelt a hosszú út után, A. egyedül látott neki a sátorállításnak.
1-2 óra alatt úgy-ahogy végzett, én pedig lezavartam a kb 30 másodperc sétára lévő strandra őket, és elkezdtem kipakolni a többi holmit. A család után sétálva a partra nyugtáztam, hogy a part több mint ideális, a látkép minden irányba mesebeli, ráadásul nemcsak a Strombolit látni, hanem még két másik vulkán szigetet is.
A sátorhoz visszasétálva még az elektromos dolgokat kellett volna beüzemelni, viszont ehhez szükség lett volna egy adapterre, ami nekünk nem volt. Sajnos a kemping kisboltjában sem volt kapható, de a tulaj volt olyan kedves és felajánlotta, hogy megmutatja hogy a centroban hol lehet ilyet kapni, így később odavezetett minket, és el is mondta a boltos bácsinak, hogy mire van szükségünk. Ez után egy gyors bevásárlást is ejtettünk: fokhagyma, hagyma, tészta, paradicsom, valamint egy akkora darab parmezán sajt landolt a szatyrunkban, amekkora más esetben az egész éves fogyasztásunk, és mivel erőnkből másra nem futotta, visszatérve a sátorhoz vacsora, zuhanyzás és lefekvés következett. Hihetetlen jó érzés volt ennyire a természetben tölteni az estét, ahol mindent éreztünk és hallottunk ami körülöttünk zajlott, a tenger zúgását, a fák zörgését, a távolabbról hallatszó olasz beszédet, és érezni az illatokat, élvezni, hogy egy milliméter fal sem választ el minket attól, ami körülöttünk fekszik. A gyerekek még félálomban kifogásolták, hogy túl hangosan hullámzik a tenger, végül aztán mindannyiunkat elnyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése