A nap, ami majdnem úgy sikerült, ahogy terveztük, mégis sok-sok meglepetés ért bennünket.
Az első kapásból az volt, hogy ugyan már előző nap elkezdtem összepakolni a ruhákat, meg azokat a konyhai dolgokat amikre már biztos nem volt szükség, a reggeli sátorbontással és egyéb teendőkkel mégis sikerült a 2 óra hossza helyett 3 óra alatt végeznünk. Itt már világossá vált, hogy ha még emberi időben szeretnénk az aznap esti szállásra érni, Positanot ki kell hagynunk az útvonaltervből... na de ne szaladjunk ennyire előre.
A reggeli pakoláskor sikerült annyira bugyiig izzadni, hogy indulás előtt (törölközőket ismét előpakolva) még egy zuhanyra is időt szakítottunk, Positanot elvetve gondolva, hogy akkor most már ráérünk, ne rohanjunk, mert minek? Miután megszületett a döntés, hogy egyrészt helytakarékosságból, másrészt jótékonyságból Szofi kismotorját nem hozzuk haza (úgy határozott, hogy ott hagyja az olasz gyerekeknek :)), a kemping díját kifizettük, a helyiektől és Tropeától búcsút vettünk, majd útnak indultunk Észak felé... hazáig még egészen pontosan 1853 km állt előttünk, ebből 730-at ezen a napon kellett megtennünk. Cosenzáig a már ismert útvonalon haladtunk, utána ismét változatos volt a táj, megint olyat láttunk, amilyet még sehol azelőtt.
Szívet dobogtató és fantáziát beindító volt a Vezúv mellett elhaladni is (az ezzel kapcsolatos gyors tervezés csupán két perc műve volt), hirtelen felrémlett bennem hogy mi minden van itt, egy karnyújtásnyira tőlünk: Positano csak a kezdet, de Herculaneum, Nápoly, Pompei meg az egész Amalfi-part, sőt Capri szigete, mind-mind érintetlen maradt általunk, egy pillantást sem vetve suhantunk el mellettük, de igaz, ha letértünk volna az autópályáról, akkor egy hét is kevés lett volna hosszabbításképp.
Volt, hogy 1000-1100 méter magasságban autóztunk, híd-alagút-szakadék körülöttünk, kicsit távolabb még magasabb hegycsúcsok és néha észvesztő forgalom, mégsem volt dugó, mindenki 110-120 km/órás sebességgel haladt a szédítő magasságban. Aztán volt, hogy magunkra maradtunk a fellegek közt, talán mert épp sziesztaidő volt....
Orvietohoz közeledve a táj ismét megváltozott, Umbriába érkeztünk. Sokkal lágyabb, nem tudok rá jobb szót, mint Calabria, valahogy másképp varázsol el. Talán mert nincsenek akkora hegyek, vagy mert több a megművelt föld, kevésbé vadregényes, nem tudom... időben pedig a középkorhoz áll közelebb, nem "csak" pár évtizeddel, mint ahogy lent, délen éreztük.
Orvieto az autópálya mentén fekszik, este fél8-ra sikerült odaérnünk, mondhatni terv szerint. A gyerekek már úgy megszokták az hosszú autóutakat, hogy ez a szakasz meg sem kottyant, javarészt alvással, énekléssel és néhány szendvics elmajszolásával töltötték az utat, meg pedig csak akkor álltunk, amikor Koni éhezett meg, vagy a nagyoknak pisilni kellett. A 23 euros autópályadíjat ezúttal kártyával fizettük, nem volt semmi gond: autópálya biléta bedugva, összeg kiírva, bankkártya bedugva, összeg levonva, kártya visszaadva és nyílt is a sorompó, tulajdonképpen még egyszerűbb is volt, mint az aprópénzzel mazsolázni előtte.
A szállás egy tipikus hotel volt, az első ilyen az utunk során. Egy turistabusz állt a parkolójában a mi autónkon kívül, a recepciós egy fiatalabb, belassult srác, a kulcsokat hamar megkaptuk, de az iratainkkal tovább bíbelődött, mi addig felcuccoltunk a szobába, aztán útnak is indultunk felfedezni a várost.
Orvieto egy XIII. századi építésű dóm miatt vonzza a turistákat, de már első pillantásra, a városfalakon kívül is döbbenet ért bennünket. A középkori városfalak egy szinte függőleges vulkáni talapzaton fekszenek: tulajdonképpen a hegy teljes kerületét, a hegyoldal folytatásaként a városfal alkotja. Nincs ó- és újváros, itt minden eredeti és régi, talán egy kicsit nyers is (a később látott Toszkán városokhoz képest mindenképp), a méteres vastagságú falakon át boltíves kapukon lehet behajtani a kövezett utcákra - és ajánlott leparkolni is mielőbb. Mi már sötétedés után érkeztünk, de ez a hangulaton semmit nem rontott, sőt! Jó érzés volt a gyönyörű, sárgás vényben úszó, szűk utcákon andalogni, mindenhol nyugalom és béke, csak egy-egy helyről csendült fel pár olasz szó vagy nevetés. Látszott, hogy egyáltalán nem turistaközpontú a város: itt bizony sok bolt már bezárt, a fő utcának számító Via del Doumon is. Ha már erre az utcára keveredtünk, gondoltuk az éhségünkről tudomást sem véve végig is sétálunk rajta, és ekkor ért a következő meglepetés pont ahogy az útikönyv írja: a dóm homlokzatának látványára semmi nem készíthet fel minket.
És valóban, egyszer csak ott magasodott előttünk, a szűk kis utca végében az a hatalmas csoda, ami jóval szebb és nagyobb volt, mint ahogy azt korábban elképzeltük. Mivel továbbra sem állíthatom, hogy vallásos lennék, csak amolyan műkedvelő-szemmel figyelem ezeket az épületeket, de ha olyan szavakkal illetném, hogy magasztos, meg felemelő, meg nem mindennapi, akkor sem tudnám érzékeltetni azt az érzést, ami akkor ért amikor megpillantottam.
A gótikus katedrálisoknak van egy olyan sokkoló hangulata, amit más katedrálisoknál eddig még soha nem éreztem, egy olyan hatás, amitől földbe gyökerezik az ember lába, és legfeljebb annyit tud kinyögni az első pillanatban, hogy "uhh". Itt is pontosan ezt éreztem, és amíg a család leült a dómmal szemben egy padra, én be-beszaladtam a szemközti utcákba, hogy onnan is megcsodálhassam és megörökíthessem, ha lehet, valahogy, valamilyen formában hazahozhassam legalább egy darabját, na nem az épületnek, hanem a hangulatnak, az érzésnek, ami akkor tört fel bennem, amikor ott jártunk - nem sikerült. Bennem itt van, de ezt átadni lehetetlen... úgyhogy javaslom, ha bárki arra jár, Orvieto mellet ne menjen el.
A család gyomra már meglehetősen korgott, így kicsit kijjebb sétálva a központtól, próbáltunk a mi pénztárcánkra szabott élelmet keresni: a piazza közelében lévő éttermek ugyanis (már amik nyitva voltak), elég elegánsnak, ezzel együtt drágának tűntek. Úgy festett, hogy ismét pizzaszelet lesz vacsorára, minden más lehetőség zárva volt, úgyhogy feltankoltuk amit lehetett, és miután kitettük a lábunkat az utcára, ez az étterem is bezárta a kapuit, így történt, hogy mint valami fesztiválozó tinédzserek, az utcán, egy padkára telepedve lakmároztunk, és becsszó, nagyon jólesett!
Hát hiába, a nem turistás helyek előnye sokszor a hátránya egyben, mert így kifejezetten jó érzés volt andalogni a csendes, már-már kihaltnak tűnő utcákon. Nem volt szuveníres, nem volt díszkivilágítás, nem volt tömeg, csak az ódon falak és mi. Ismét felrémlett az az elszakadás-érzés, amit én szeretek érezni egy helyben, amikor minden más kizárható, annyira nagy hatással van rám az adott város. Orvieto ilyen volt, így ez a helység is az utazásunk egyik csúcspontjává lett, pedig sok megtekintésre érdemes hely mellett elmentünk, úgy mint például a katedrális belső része, a felvonó, a kút... itt is el lehetne tölteni egy teljes napot, vagy többet, na de ne legyünk telhetetlenek, ha már csak az utcákon sétál az ember, az is felér egy kisebb csodával.
A szállodánkba visszatérve megkaptuk a papírjainkat, majd nyugovóra tértünk - volna. Az egyszemélyes ágy valójában csak kisebb pótágy-méretű volt, így ment a matekolás, hogy ki hol aludjon, végül összetoltuk az összes ágyat, és úgy feküdtünk mindannyian. Hát esküszöm, hogy a kempingben, matracon, sokkal kényelmesebb volt, nem beszélve arról, hogy itt valószínűleg a konyha felett lehettünk, mert valami elszívó berendezés úgy búgott kb éjfélig, hogy a fal is beleremegett. Hát nem volt sokkal jobb, amikor a tenger volt túl hangos? Ennek ellenére hamar kidőltünk ismét, az én fejemben pedig az kavargott, hogy hogyan és miként tudnánk megnézni ezt a csoda-katedrálist belülről, főleg mikor? A másnapi programba már nem fért bele, ezért "sajnos" kénytelenek leszünk egy külön utazást tervezni ide - is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése