2012. október 30., kedd

2007. június 2, szombat


Korábban kell kelnünk a tegnapinál. A gyors reggeli után már nincs idő visszamenni a szobába, kocsiba ülve keresünk egy pékséget és elhajtunk az egyik közeli gyorsasági szakasz felé. Ma is szép helyeken járunk, egy kedves rendőr még útba is igazít minket. A kedvességével együtt jár az is, hogy igen rosszul saccol: 3-400 méterre mondta a szakasz célját, de legalább a dupláját kell megtennünk gyalog. Egy dombtetőn sikerült újra pormentes és viszonylag árnyékos helyet találnunk, és utunk során most először találkozunk magyarokkal. Paraliáról jöttek, de csak a verseny miatt vannak most itt, a tengerparton hagyták a családot.
Miután lemennek az autók a szakaszon, kis pihenés után visszaautózunk Loutrakiba egy frappéért, és a másik irányból nézzük meg a több, mint 40 km hosszú pálya elejét, így Perachora felé megyünk fel a hegyre. Kis hegyi falu ez, kanyargós utcákkal, még így rohanva is elvarázsol.  

A verseny után a térképet bújva veszem észre, hogy nem messze innen van egy tó, ami igazából egy nagyon szűk bejáratú öböl a tenger mentén, szinte teljesen kör alakú. Főleg fiatalok vannak itt, észrevesszük hogy a tenger felől hol van a nyílás a szárazföldben, ahonnan be tud jönni a tó vize.  Szinte csak görögök vannak itt, meg is néznek minket, gondolom nem sok külföldi turista jár errefelé. A víz fantasztikusan jó, igazán meleg, a part kavicsos, mi is vadkempingeznénk itt, ahogy pár fiatal is ezt teszi. Biztos leruccannak ide az athéni tinik egy-egy hétvégére, a zene hangosan szól, és mindenki jókedvű.
Visszamegyünk a szállásra, de csak egy gyors fürdésre és átöltözésre, mert végre emberi időben értünk haza, van időnk sétálni. A nagy szökőkút melletti gyrosost támadjuk meg, az elmúlt napok tapasztalatai azt mutatják, hogy itt a legfinomabb a görög gyorskaja. Miközben eszünk, azt figyeljük, hogy milyen lelkesen terelik a rendőrök az autósokat a szökőkút körül, senki nem parkolhat még a környéken sem – mi is két utcával arrébb tudtuk csak letenni az autót. Nem tudjuk még, hogy mi készül, de egyre több ember nyüzsög a sarkon lévő, olasz érdekeltségű épület előtt. Mi csak falatozunk, nem értjük a fennforgást, aztán egyszer csak meglátok a főúton egy Ferrarit. 

Épphogy csak kimondom, hogy „na remélem ide jön”, már kanyarodik is be a szökőkút mögé, de nem ám egyedül, hanem 11 társával együtt. Igen, tizenkettő gyönyörűséges Ferrari gördült be elénk, kevesebb, mint tíz méterre tőlünk. A sétától, amire készültünk ma este, azonnal elmegy a kedvünk, helyette viszont kérünk egy-egy frappét, és nézzük, hogy mi lesz ebből az egészből. Valami Ferrari klub lehet, legalábbis erre utaló matricák vannak az autókon, hirtelen megjelenik néhány tévés és fotós is, és egyre több a járókelő. Azt hiszem sosem hagytam még félbe frappét, na most itt van az ideje, nem bírok magammal, és felpattanok, közelebb kell mennem. Kezem-lábam remeg, némelyik szépségnek még a motorja is jár, a tömeg eltűnik pár percre, addig csinálok néhány fotót.
 
Majd újra előkerülnek a „lótulajdonosok”, persze a turisták is megint, és beindul az autómutogatás, kinyitják az ajtókat, beindítják a motort, és büszkén mutogatják a darabonként is 3-400 lóerőt. Az egyik különösen szimpatikus olasz férfit megkérem, hogy ha már ilyen kedvesen mutogatja a járgányát, akkor mi lenne, ha bele is ülhetnék – fél pillanat múlva már élveztem is a fenekem alatt a bőrülést. A pirosan világító műszerfalon az óra 360-ig skálázva, mindent amit érek, végigsimítok, miközben jár a motor. Soha életemben nem ültem még ennél szebb, erősebb, gyönyörűbb autóban. Remegő lábakkal szállok ki belőle, az ájulás szélén állok a boldogságtól. 

Miután elkezd oszlani a tömeg, és a piros csodák kivonulnak a ideiglenes helyükről, mi is megkezdjük az esti sétánkat a Casino felé. Sorra nézzük közben a tavernákat, mindegyiket túl drágának találjuk, és egyik sem valami családias. Nem mintha éhesek lennénk még, csak a holnapi vacsorára néztünk volna valami olyan helyet, ami megkoronázza a Loutrakiban töltött hetünk utolsó napját. Felpörögve sétálunk fel a negyedik emeleti szobánkba, de nem tudunk aludni. Az este, még ha nem is tipikus görög hangulatban telt, túlságosan felpörgetett minket. Nehezen jön álom a szemünkre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése