Hűvös volt az éjjel, és reggel is fújt a szél, szerencsére azért annyira nem, mint előző nap. ½ 10-körül, amikor a teraszon reggeliztünk, a közeli iskolába igyekeztek a gyerekek Lazán, táska és egyéb útravaló nélkül vágtak neki a napnak, vidáman csevegve vonultak a suli felé. FÉL TÍZKOR! Azt hiszem szerettem volna én ilyen helyen iskolába járni. J Kb 10-ig folyamatos volt a vonulás, aztán abbamaradt – pont mint a reggelink. Picit még ledőltünk kipihenni a reggeli fáradalmait, amikor kopogtak az ajtón: egy néni volt az. Kézzel-lábbal és néhány eszköz segítségével elmagyarázta, hogy ő itt most takarítani szeretne, úgyhogy magára hagytuk, és elindultunk az előző nap bejelölt strandok egyike felé. Néhány kilométer megtétele után megálltunk a sziget legszembetűnőbb márványbányájánál nézelődni egy picit. Először az út jobb oldalánál lévő feldolgozó üzemet néztük meg, hogy milyen óriási gépekkel mozgatják meg azokat a hatalmas, több tonnás köveket, aztán felszeletelik táblákra, amiket később meg is csiszolnak. Ez után átmentünk az út másik oldalára, ahol bokáig jártunk a világos, liszt-szerű porban. Maga a bánya döbbenetes látványt nyújtott. Első pillanatra nem is tűnt nagynak, de amikor megnéztük, hogy az ott dolgozó gépek és emberek mekkorák a bányához képest, elképedtünk.
A fényképek pláne nem adják vissza az arányokat – úgyhogy ezt mindenképp látni kell. Találtunk egy kisebb darab csiszolatlan táblácskát, ami valószínűleg lepattant egy nagyobb tömb sarkáról – ez természetesen bekerült a kocsi csomagtartójába, mielőtt továbbindultunk. J Pici, elhagyatott, csendes öbölhöz kanyarodtunk még Aliki előtt. Alig pár ember volt csak ott, és csak gyalog lehetett megközelíteni a partot – ezt nem is bántuk. Pont az ilyen helyeket szeretjük – nem pedig a több sorban, 2 kilométer hosszan húzódó napernyős-nyugágyas zsúfolt partokat.
A parton lévők sem strandoltak igazán, a nők napoztak, a férfiak horgásztak – mint a kb 6-8 ember így tett, aki rajtunk kívül még ott volt. Ahogy feküdtünk a puha, forró homokon, azt vettük észre, hogy hihetetlen nagy a csend. Az öbölben még a tenger zúgását sem lehetett hallani, mert szélcsend volt, az emberek pedig nem beszélgettek, nem nevetgéltek. Mindenki némán nézte a vizet, a tájat, az egész maga volt a tökéletes nyugalom. Mintha egy lakatlan szigetre csöppentünk volna, olyan volt. Nem volt nehéz csatlakozni a némán pihenő „tömeghez”, valahogy nem is akartunk megszólalni mi sem. Megtörni a természet tökéletes csendjét emberi szóval - meg sem fordult a fejünkben. Még a tőlünk nem messze legelésző kecskék is némán ették a száraz csomókat az olajfák alatt, ahol valaha fű nőhetett. A parton szétszórva lapos, fehér és szürke színű kövek hevertek, amik nemcsak a mi fantáziánkat ragadták meg. Valakik egy hatalmas, kb 2méteres halat raktak ki ezekből, tőlünk csak egy kisebb szívre tellett, aztán napoztunk tovább.
A tőlünk jobbra álló lelkes horgász már vagy az ötödik kardhalat fogta ki, picit távolabb pedig 2 búvár tintahalakat csapkodott a szikla pereméhez. Délután 4-körül vettük rá magunkat, hogy elinduljunk az élő-csendéletből a szállásunk felé – mind a 3 kiló kővel, amit a parton gyűjtöttünk. Ahogy visszafelé autóztunk a keleti parton, szebbnél szebb képeket lehetett csinálni – a szigetnek ezen az oldalán délután a legjobbak a fényviszonyok. Visszatérve városunkba azonnal gyrost és frappét kívántunk. A Kantina nevű helyen olcsó és egyszerű minden, ráadásul nagyon finom. Olyan hely ez, ahová bárki beülhet, akárhogy van öltözve, szóval nem tavernáról hanem inkább gyorsétteremről van szó, viszont semmi köze pl egy mcdonalds-hoz. Belakmároztunk, aztán irány a kis apartmanunk. Gyors zuhany és egy kis pihi után a nyakunkba vettük a várost. Elsétáltunk a régi kikötőig a sétálóutcákon át, végül úgy gondoltuk, hogy közelebbről is megnézzük a szomszédaink által ajánlott Simi nevű tavernát. Nem bántuk meg. Igazi görögös helyről van szó, nem az a tipikus turistáknak szánt hely – és pont ezért is van tele, azt hiszem. Talán tavaly, amikor Githioban ettünk, az volt ehhez hasonló. Tulajdonképpen – görög szokáshoz hűen – az kikötő mentén, az utcán vannak az asztalok, amik között az 5-6 pincér alig győzte a rengeteg vendég kiszolgálását. Voltak nagyobb asztaltársaságok, és voltak romantikus kettesben vacsorázó párok is, de volt annyiféle elhelyezésű asztal, hogy ott bárki megtalálhatta a helyét. A. gavrost evett (apróhalak sütve), én pedig életem eddigi legfinomabb stifadoját (paradicsomos-vörösboros-gyöngyhagymás, marhahúsból készült finomság).
A hús olyan omlós volt, … ahogy beleszúrtam a villát, máris levált róla egy falat. A hagyma puha mint a vaj, ahogy a nyelvemmel szétnyomtam a számban, kicsordult belőle az az édes, hagymás-paradicsomos mennyei íz - most ahogy írás közben rágondolok, csak nagyokat nyelek megint.. J Ezek után még kaptunk ajándék mézeskakaósdiós süteményt, amiből én nem ettem, nem akartam elrontani a számban még érezhető boldogságot, örökre meg akartam tartani az ízét. Tele hassal nehezen indultunk útnak a szállás felé, csak lassan bandukoltunk a hangulatos, nyüzsgő utcákon. Mások ezek az utcák, mint az eddigi nyaralóhelyeinken: itt nincs annyi pólóárus és giccses csetreszes. Van viszont palacsintás, méz-árus, és rengeteg mini market, sőt van taverna-utca is külön, azoknak akik nem a parti úton szeretnék megenni a vacsorát. Nyüzsgés ugyan, de mégsem volt tömeg, a turisták zöme is görögökből állt. Mosolyogva-nevetgélve sétáltak az emberek céltalanul az utcákon, boltról boltra járva, ahol csak kedvesen mosolyogtak az eladók, és nem azt kérdezték hogy mit tukmálhatnak ránk, hanem a „Kalispera” után azt, hogy hogy vagyunk. Az egyik képeket áruló boltba betérve egy ismerős hang ütötte meg a fülünket, ő is azt mondta „Kalispera”. Megfordulva ismerős lett az ismeretlen köszönő: Mouses úr múlatta ott az időt, és azonnal ránk köszönt, ahogy meglátott minket. Aztán gyorsan el is kezdte magyarázni a boltosnak, hogy mi magyarok vagyunk, és az ő tavernájába szoktunk járni vacsorázni, innentől a képárus is úgy mosolygott ránk, mintha a rég nem látott szomszédaiba botlott volna. J Lefekvéskor, tele az aznapi élményekkel arról is beszélgettünk, hogy mennyire más ez a világ… milyen barátságosak és önzetlenek ezek az emberek, akiket csak pár napja ismerünk, és lehet, hogy soha többé nem is fogunk látni. Görögországban nemcsak az kap mosolyt, akiből hasznot tudnak húzni valamilyen módon… ezért is szeretjük Hellászt annyira. Mert itt mindenki boldog, és kedves, és mosolyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése