Kicsit fájó szívvel ébredtünk a hazaút reggelén, de mivel már előző nap megvoltunk a pakolás nagy részével, és gondolatban el is búcsúztunk mindentől, nem volt olyan szomorkás a hangulatunk, mint az ilyenkor várható lenne. Engem különös izgalommal töltött el az, hogy ismét Bosznia felé vesszük az irányt. Már az a 2 nap is csodálattal töltött el, amit az odaút alatt töltöttünk el abban a gyönyörű és barátságos országban, ráadásul hazafelé Mostartól egy másik útvonalat választottunk, és még nem tudtuk biztosan, hogy mi vár ránk.
Reggel fél10-kor indultunk el Cavtatból hazafelé. Előzetes számításaink szerint 835 kilométer és 12 óra autózás várt ránk. Persze kapásból az ellenkező irányba indultunk (szándékosan), mert még egyszer, utoljára fentről is meg akartuk nézni a kisvárost, és leanderhajtásokat is gyűjtögettünk a környéken, aztán folytattuk az utunkat hazafelé, a part menti országúton. Dubrovnikra még egy utolsó letekintés, ugyanolyan fenségesen állt a helyén a város, mint odautunkkor, és remélem így áll még sok-sok éven át, hogy a gyerekeinknek is megmutathassuk a csodálatos Raguzát. A Metkovicnál lévő határátkelőt ugyan hamar elértük, de szombat lévén elidőztünk egy kicsit. Ezen a napon egyébként észrevehetően több volt a rendőr a horvátoknál, és nagyobb volt a forgalom a határon: nem csoda, szombat a turnusváltás napja. A mi sorunk hazafelé még nem is volt olyan vészes, az ellenkező irányba több kilométeres sor várta a határátkelést. Jablanicáig ismert úton haladtunk, utána pedig belevesztünk a hegyekbe. Ott döbbentünk rá újra arra, hogy Bosznia-Hercegovinában nem lehet úgy megtenni 5 kilométert, hogy rá ne csodálkoznánk valamire.
A táj hirtelen vált vadregényessé, és egyszerre alpesivé. Egy "Lug" nevű település közelében pedig már meg KELLETT állnunk ahhoz, hogy élvezhessük azt a csodát, ami elénk tárult. Talán 1500 méter magasságban lehettünk, a táj lélegzetelállító. Piknikeztünk is, és csak gyönyörködtünk szó nélkül, nem tudtunk betelni vele. Aztán egyszercsak elindultunk, kíváncsian várva hogy mi jöhet még ezek után, folytattuk utunkat Jajce felé. Néha iszonyú magasságokban autóztunk, nem is olyan távol havas hegygerincek tűntek fel, aztán egyszercsak egy katlanban haladtunk, a Verbász folyó mentén.
A Bosna és a Neretva völgye is felér egy csodával, de a Verbász mentén autózni maga volt a mennyország. Nem hittem el, hogy ilyen létezik: egyszerűen nincs, NEM LEHET ilyen színe egy folyónak, NEM LEHET ennyire vad színű és döbbenetet keltő a táj. Hogy művelhet ilyet a természet az otthonunkhoz ennyire közel, és hogy lehet, hogy mi még eddig csak gondolatban sem merészkedtünk el idáig? Akkor határoztuk el, hogy Boszniába mindenképp visszatérünk, mert itt még ezernyi csoda vár ránk.
A Verbász a Boszna folyóval párhuzamosan folyik, kanyonos völgyet vágva a hegyek közé. Több vízerőművet is láttunk az út során, na meg persze rengeteg a viadukt és az alagút is. Jajcéig nem tértünk magunkhoz az ámulattól, csak meg-megálltunk fotózni pár kilométerenként. Csak azt mondogattuk egymásnak: úúú odanézz, hűűű figyeld mennyire szép az ott. jajj állj meg, ezt le kell fotózni! tény, hogy az út errefelé lassabb, köszönhető ez a vad szerpentineknek, de egyikőnk sem bánta, hogy emiatt talán később érünk haza a tervezettnél.
Jajce iparváros, és mint ilyen, a városba még be sem érve az eddigi látványt szinte teljesen elcsúfította az, amit itt találtunk. A hídon átkelve jobb kéz felé a gyönyörű vízesést, balra pedig egy borzalmasan füstölő alumíniumkohót láttunk. A hídon útépítő munkások dolgoztak, úgyhogy káosz és bűz uralkodott mindenütt. A híd után vettünk is egy jobb kanyart, irány a vízesés. Fura volt, hogy a vízesés melletti parkolóban sem hangját, sem szagát, sem a látványát nem tapasztaltuk a kohónak, de nem bántuk, jobb is volt ez így.
A vízesést a világ 12 legszebb vízesése közé sorolják, mégsem ez az egyetlen látnivalója a városnak. Mivel már 4 óra felé járt az idő, fotózás, ámuldozás és egy kis piknik után mi folytattuk az utunkat - a jegyzeteimbe pedig belevéstem a város nevét. Van itt még mit nézni. :)
Van itt várfal, fellegvár, katakombák; érdekes épületek és mindenféle különös ház; dzsámik és templomok, na meg a két muszlim temető, amiket az országútról láttunk; na meg a Pliva tó, amiről sok gyönyörű dolgot olvastam, és ott láthatók a 16. századi vízimalmok is, amiket eddig még csak képeken láttam.
Az út innen már nem volt annyira érdekes. Banja Lukán csak gyorsan átautóztunk, itt a templomok voltak amik felkeltették (volna) az érdeklődésünket, ha nem járt volna ilyen későre az idő. Este fél7-re értünk a bosnyák-horvát határra, innen még majd' két órára volt Barcs, Barcstól pedig csaknem 300 km-re az otthonunk. Kezdett fáradni a csapat. Útközben, még határainkon kívül egy érdekes településen autóztunk keresztül: azt vettük észre hogy a főút házainak a tetejéből állnak ki a villanyoszlopok. Elég érdekes volt. :))
Ugyanebben a faluban volt az is, hogy egy birkanyájat tereltek át éppen előttünk, na persze két kis állat elkóborolt. Összemosolyogtunk a helyiekkel a kis lökött állatokon, aztán továbbhajtottunk.
A magyar határhoz közelítve mindenkire ráfért volna egy technikai szünet, aminek technikai akadálya volt. Egészen közel voltunk már, de az út mentén jobbra is és balra is el volt szalagozva az erdő, aknaveszélyre hívták fel a táblák a figyelmet. Nem mertünk megállni. A határ után az első dolgunk volt becélozni egy benzinkutat, ahol végre mindenki intézhette a maga dolgát, és egy kis forintért kapható kapucsínóval készültünk fel a maradék párszáz kilométerünkre. Innentől kezdve már nyűgös volt a társaság. Az idő lehűlt, az eső esett, a 6-os úton nagyon lassan tudtunk csak haladni. Több, mint 12 órája voltunk úton, mindegyikünk fáradt volt. Az M0-on nem bírtuk tovább, megálltunk a McDonaldsnál. KicsiLány már sírt szegény, a fáradtságtól is, na meg pisilnie is kellett, meg is éheztünk, és semmi másra nem várt jobban ő sem, mint mi: a saját pihe-puha ágyunkra. Ott szerettünk volna már lenni. Éjjel fél1-re értünk haza. Kipakolás a Barátainknál, aztán irány hazafelé. Mi csak a kispárnáinkat, az iratainkat és a fényképezőgépet hoztuk be, és egy gyors zuhanyozás után már megint beájultunk az ágyba, ma este végre a sajátunkba.
Annak ellenére, hogy pörgős és fárasztó volt ez a nyaralásunk is, igazán pihentető volt. Itthon 1-2 éjszaka alatt tökéletesen kipihentük magunkat, és nem is maradt más hátra, csak a rengeteg szép emlék tárgyakban, fotókban, a fejünkben... és most már itt, leírva is. Jó volt. Ez is. Mint a többi ami mögöttünk van, és mind ami még ránk vár. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése