A város szláv nevét (Dubrovnik) 1189-ben jegyezték fel, de a latin eredetű Raguza néven vált ismertté, és még a XX. században is így nevezték sok helyen a világon. A város történelmét nem írom le, aki tanult egy kis történelmet, nagyjából képben van, aki meg nem, annak javaslom a VendégVáró - Dubrovnik c. könyvet, mi is abból tájékozódtunk, és ismerkedtünk a várossal.
Délelőtt 10-körül értünk az óvároshoz, az utikönyv szerint a Pile-kapun érdemes bemenni. Ettől a kaputól kb 10 perc sétára találtunk egy kis utcában nem fizetős (!) parkolóhelyet, ráadásul árnyékban. A vízzel és a fotós cuccal felszerelkezve elindultunk megismerni az óvárost. Még a kapun kívül felfedeztük, hogy a kapuval szemben állva, bal kéz felé van egy ingyenes, nyilvános wc (balkán tipus, de ez szerintem ilyen helyen higiénikusabb is...), az eszünkbe véstük, ide jártunk ki napközben néhányszor. A Pile kaput fákkal benőtt várárok veszi körül, és az árok partjáról egy kis kőhídon át jutunk be az óvárosba. A falról Dubrovnik védőszentje, Szent Balázs (Sveti Vlah) tekint le az érkezőkre, a kapu két oldalán korabeli díszruhás őrök engedik be a látogatókat. A városba a belépés ingyenes.
A kapun túl egy előtér-szerű helyre érünk, ez után pedig egy tér következik. A téren máris rengeteg a látnivaló: egyenesen látható a Stradun (Placa, a város főutcája,, jobb kéz felé a Nagy Onofrio kút. A kút egy vízvezetékrendszer része, ami 1944 óta látja el édesvízzel a várost. A kutat Onofrio della Cava tervezte, róla nevezték el. Évekig dolgozott a környéken, a kút kistestvérét megtaláltuk később, a Szent Balázs templom közelében.
A kúttal szemben a Megváltó templom áll. Ez a reneszánsz épület kívülről gyönyörű, szinte nem is hagyott rajta nyomot a történelem, belül viszont olyan üres és kopár, hogy nem is éreztem azt, hogy templomban vagyok. Nem vagyok vallásos, de az utazások során minden útba eső templomba bemegyek, az építészete és a hangulata miatt. Én még életemben ennyire sivár templomban nem jártam, mint amilyen ez volt.
A Megváltó templom szomszédjában áll a ferences kolostor. Meglepően drága volt ide a belépő (20 kn = 800 Ft, ami önmagában nem drága, de ha minden látnivalót megnéztük volna, akkor az lett volna), úgyhogy épp csak a kerengőig mentünk be, nem tovább. Akkor el is határoztuk, hogy több részletben nézzük meg a várost, mert ha mindenhová csak 20 kn a belépő, + a városfalra 50, akkor az egynapos kiránduláson kb 10-15 000 ft-ot költhetnénk csak belépőkre. Vagyis marad a városi séta, az erődfal, és egy ebéd, valamelyik sikátor kis éttermében vagy pizzériájában.
Az első félórában szerintem fejenként 1 liter vizet kiizzadtunk, annyira nagy volt a hőség. Mivel az városfalra 7-ig lehet felmenni (8-kor bezár), elhatároztuk, hogy minél később, mondjuk 6-kor mászunk csak fel, addig eltöltjük az időt a városban. A Pile kaputól indult a sétánk, ide is volt célszerű visszatérni, így azt találtuk ki, hogy elindulunk az
Onofrio-kút irányába, és majd a Stradunon jövünk vissza.
Tulajdonképpen úton-útfélen látványosságba csöppentünk, a piacon vettünk aszalt fügét, aztán az ortodox templomba botlottunk bele.
Egy hihetetlen magas és fenséges, neobizánci stílusú épületet képzelj el, amit gyönyörű szép, kovácsoltvas kerítéssel vettek körül. Mindig lenyűgöznek az ortodox templomok, de aki olvassa az útleírásaimat, ezt már kívülről tudja. Ha esetleg megkeresztelkednék, akkor nem lenne kérdéses, hogy milyen vallást vegyek fel.
A szerb ortodox hívek az óvároson kívül lévő templomban tartották az istentiszteleteiket, mielőtt ez a templom megépült volna. A gyülekezet nagysága sajnos még csak nem is hasonló a templom nagyságához, és a politikai helyzeteket tekintve előreláthatóan nem is fog gyarapodni a számuk.
A katolikus egyháztól eltérően az ortodox egyházaknak nincs központi irányításuk. Ezek az egymástól független egyházak, amelyek eredetileg a bizánci birodalom egyes tartományaiban kialakult patriarchátusoknak feleltek meg. Ma összesen 15 önálló ortodox egyház létezik, ezek egyike a Szerb Ortodox Egyház, aminek a világon összesen 8 millió híve van.
A következő látnivaló a katedrális volt. Az épület hivatalos neve a Szűz mennybemenetelének temploma. A legenda szerint a templom eredetijét Oroszlánszívű Richárd megbízásából emelték a 12. században. A király hajótörést szenvedett a keresztes hadjárat során, és Raguza lakói mentették ki. Hálája jeléül építtette a templomot. A templom belseje számomra megint csak sivár volt, az életemben eddig látott templomokhoz képest, de a Megváltó templomhoz sem tudnám hasonlítani, mert annál azért sokkal díszesebb.
A templomból kifelé jövet a Luža tér felé vettük az irányt. Még a tér előtt, jobb kéz felé a Rektori-palota áll (belépő 30 kn, ha jól emlékszem), amit a Sándor Mátyásból Torontlál Bankház-ként is ismerhetünk. Az első palota 1200-ban épült, de azóta az épületet már többször lerombolták és újjáépítették. A most ott álló épület 1739-ben épült barokk stílusban.
Ha a Stradun felé fordulunk, szemben találjuk magunkat a Sponza-palotával. A képen ez az épület van a háttérben). Ez az épület volt már pénzváltóhely, vámhivatal, pénzverde, kincstár majd levéltár. A városban lévő épületek közül ez az egyetlen, amin tisztán érezhető a velencei stílusA földszint reneszánsz oszlopcsarnokát az első emelet velencei gótikája követi, a legfelső emelet késői reneszánsz stílusban épült. A II. világháború után az épület a Szocialista Forradalom Múzeuma lett, ma itt van a levéltár, és a Dubrovniki Nyári fesztivál jó pár eseményét itt tartják. Amikor mi ott jártunk, zártkörű rendezvényre készítettek elő asztalokat, gyönyörű terítékkel, valami nagyon puccos-elegáns alkalomra készültek.
A Luža téren forgolódva látjuk meg az Orlando oszlopot, ami a Stradunnal együtt szinte az óváros jelképe. A lovag kőbe faragott képmása Roland, a legenda szerint ő segítette Dubrovnik népét a 8. században a kalózok elleni küzdelemben. Raguza városi kikiáltói itt dobolták ki a híreket és a rendeleteket, az ügy fontosságától függött, hogy a talapzatnak éppen melyik fokáról. Ma ez előtt az oszlop előtt nyitják meg minden évben a Nyári Fesztivált.
Innen egy kapun át jutunk ki a Régi Kikötőbe, ami régen a város kereskedelmi központja volt. Ma már ahhoz képest egy csendes, nyugodt helynek mondható: halászbárkák és sétahajók gyülekeznek itt. Innen el lehet jutni Cavtatba, az Elaphite-szigetekre, vagy bármilyen közeli helyre, ahol van valami látnivaló. A városfalon kívül járunk már, itt kis fahajó-készítők vannak, hímzett terítőket áruló nénik, és vigyázat, a fagyi többe kerül itt, mint bárhol máshol. :)
A kikötői élmények után felgyorsultak az események, mert a látnivalók nagyrészét már megnéztük, úgyhogy csak bolyongtunk a Stradun mentén a Pile-kapu felé, jobbkéz felől rengeteg szűk sikátor. Szinte minden sikátorban egy, vagy több étterem meg pizzéria volt, ekkor gondoltunk először arra, hogy enni is kéne valamit - pedig már délután fél3 volt.
Elkezdtük nézni az árakat, átszámolva kunáról 2 000-10 000 ft/fő áron bármit is választhattunk volna, volt elegáns étterem, kis pizzéria, hangulatos halvendéglő, gyorskajálda (hamburgeres), önkiszolgáló étterem, ahol mindenfélét lehetett kapni - szóval választék van bőven, ízléshez és pénztárcához mérten mindenki megtalálja a magához valót. Mi a nagy keresésben végül egy jó hideg fagyi mellett döntöttünk a Stradunon. Vicces volt a fagyis fiú, mi horvátul mondtuk neki, hogy mit szeretnénk, ő pedig magyarul ismételte, nagyon kedves volt. Fagyi után nekiiramodtunk éttermet keresni, mert hát ugye evés közben jön meg az étvágy. Találtunk is egy olcsó kis pizzériát. Először sajnáltuk, hogy a külső részen nincs szabad asztal, aztán végül nem bántuk, hogy a klímás belső helyiségben tudtunk csak helyet foglalni. Azt hiszem a legolcsóbb, (mégis elég kulturált és hangulatos) helyet találtuk meg, meglepetésünkre tele magyar vendégekkel. (minden magyar a legolcsóbbra pályázik? :D). Nagyon finom pizzát ettünk, a fiúk söröztek, aztán még egy kávé, és elindultunk fölfelé, a Régi Kikötő mentén a Polče kapu felé. Árnyékot adó fák alatt heveredtünk el a jó levegőben a padokon, és sziesztáztunk egy picit.
Fél6-kor indultunk tovább, még mindig nagyon nagy volt a hőség, de a várfalat nem lehet kihagyni. A városfalról (belépő 50 kn) tökéletesen át lehet látni a várost, szinte minden utcát és templomot megszemléltünk, ahol egész nap bolyongtunk. A tenger felőli oldalon pedig döbbenetes volt a látvány, a meredek sziklafal találkozása a vízzel valami félelmetesen gyönyörű összképet adott.
Helyenként türkiz színű foltok, a távolban halászhajók, és amerre néztünk, csak a gyönyörű, hatalmas kékség. Jól éreztük, hogy ez a 2,5 kilométeres séta lesz a legjobb befejezése a napnak, és jó, hogy a végére tettük, egyrészt a hőség miatt, másrészt pedig azért, mert így felülről nagyobb élvezetet nyújtott szemlélődni úgy, hogy tudjuk is, hogy mit látunk. Az első megállónk a Bokar-erőd volt, erre indult a sétánk, az utolsó pedig a legmagasabban fekvő, és a legszebb kilátást nyújtó Minčeta bástya. A séta bő 2 órán át tartott, és felejthetetlen élmény volt. Aki ide nem megy fel, az nem is járt Dubrovnikban. Nem bántuk meg, hogy kihagytunk néhány látnivalót, a városfal mindenért kárpótolt. :)
A várfal után visszasétáltunk a kikötőhöz. Úgy olvastuk, hogy ezen a héten van valami hajómodellezők kiállítása, nemzetközi rendezvény, és ennek alkalmából tengeri csaták lesznek az óváros, és Lokrum szigete között. A kiállítást láttuk, a hajócsatát nem. Csak gyönyörködtünk a kivilágított kikötőben, még egy picit, aztán elindultunk az autó felé. Meglepődtünk, hogy teljesen felélénkült a város. Kalózcsapat jött fáklyákkal, dobokkal, voltak akik késekkel dobálóztak. Nagyon jó volt a hangulat, a tamtam-zene, egy darabig még elnéztük a nyüzsgő felvonulást, aztán elindultunk az autó felé. Megbeszéltük, hogy még elnézünk a nagy kikötőbe, hátha áll bent valami nagy hajó. És hát persze, hogy állt. Kicsit pörgettem az agyam, és rájöttem, hogy nem mást látunk, mint a 11-kor Bari-ba induló kompot. Ottlétünkkor legalább 20 buszt olyan szinten benyelt ez a gyönyörűség, hogy a buszok rendesen eltűntek, mindig csak az éppen aktuálisan tolatót láttuk, meg jó pár személyautót. És még így is rengeteg hely volt rajta... indulás előtt fél órával.
Reggel 7-8-ra Dél-Olaszországban lehetnénk. ...innentől kezdve már csak zsibbadt aggyal (és lábakkal) tartottam a többiekkel. Naná, hogy egyből elkezdtem tervezni, hogy ha legközelebb erre, akkor innen hajóval, onnan pedig hogyan tovább. Már korábban is eljátszottam a gondolattal, innen tudtam hogy mi is ez a monstrum tulajdonképpen, sőt a jegyek árával is tisztában vagyok, és jelentem: megéri Bariba átkompolni, vagy vissza, mert kb ugyanannyi a költsége, mintha ezt az utat szárazföldön tennénk meg. Persze megígértettem A.-val, hogy egyszer felszállunk erre a hajóra.
Mire visszaértünk a szállásra, éjfél volt. 12 órás városnéző sétánk alatt sikerült szabályosan lejárnom a papucsom talpát, úgyhogy érzékeny búcsút vettem tőle. Az agyam, a lábam, sőt az egész testem zsibogott... az ájulás c. filmet adták reggelig. :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése