½ 8, csomagolunk. Ez az utolsó reggelünk itt. Hamar összepakoljuk a holminkat, és 8-kor már az utolsó reggelinket hozza az asztalra Mama Katerina. Ma is kapunk barackot, de ezt majd később esszük meg, jól fog jönni az úton, elég sok tervünk van mára. Lassú a reggel, gondolatban búcsúzunk a helytől. Amikor az utolsó adag cuccot visszük ki az autó felé, elköszönünk és kapunk egy üveg bort ajándékba – kedves gesztus. Így egy picit nehezebb elszakadni. Katerina jó utat kíván nekünk, és a mielőbbi viszont látást remélve integet, így teszünk mi is. Lassan hajtunk végig Loutraki forgalmas főutcáján, búcsút veszünk mindentől még egyszer, a platánfa sortól is, ami a Korinthoszi híd felé vezet.
Percek alatt a túloldalon találjuk magunkat – ez már a Peloponnészosz, Görögország számunkra legszebb része, egy teljesen más világ.
Ez vár ránk, és repesnünk kellene az örömtől, hogy újra itt lehetünk – de most egy picit mégis szomorkodunk. Görög zenét hallgatva száguldunk az autópályán Patra felé, bal oldalt dombok és hegyek magasodnak, az út szélén 2-3 méter magas leander erdő ontja színes virágait. Indulás után egy órával már le is térünk az autópályáról, Kalavrita feéé igyekszünk. Egyszer egy képen láttuk, hogy az egyik errefelé vezető út mentén a sziklafalban kolostor-szerű építmények vannak – ezt próbáljuk megkeresni – de sajnos egyik útikönyvünk sem ír róla semmit.
Tekergünk a szűk kanyargós úton felfelé, huszonöt fok lehet, nincs hőség. Minden növény dús és zöld, már csak egy-két helyen tűnnek fel leanderek, helyette zöldfűszerek illatát fújja a szél, egyre magasabban vagyunk. Sípályákat is jeleznek a táblák valamerre, de falvakon nem haladunk keresztül, az út mentén néha áll 1-1 ház, panzió vagy kávézó miközben 60-nal haladunk az 1500 méteres hegy oldalában. A levegő tisztább, frissebb mint odalent, kabócák hangja helyett már madárcsicsergést lehet csak hallani, a táj zöldjét élénk sárga és lila virágok törik meg.
Áthaladunk végre néhány falun is, egy taverna, egy templom, néhány ház és mesés kilátás, cseresznyeárusok az út mentén, néhány kanyar után pedig ismét lakatlan a táj. Most édes illat száll a levegőben, biztos valamelyik virág. Megállunk egy picit, fúj a szél és hűvös a levegő, csend van itt is, csak a madárcsiripelést hallani, és a távolban birkák kolompolnak valahol. Gyönyörű a táj, amikor valaki azt mondja, hogy „a természet lágy ölén”, azt pontosan ilyennek képzeltem mindig. Fenyőerdők, köztük tisztások, sziklás bozótosok, és tovább indulunk Kalavrita felé, ami egy csapásra elvarázsol mindkettőnket.
Kőházak, kovácsoltvas kerítések, élet és csend együtt, kanyargós utcák – azonnal beleszeretünk. A múltjáról nem sokat tudunk, de valahogy mégis érezhető: 1821-ben a patrasi érsek itt tűzte ki először a szabadság zászlóját, aztán a törökök elfoglalták a várost, és felgyújtották.
Mégsem mondható el, hogy szomorú hangulata lenne, inkább itt is megvan az a „valami”, ami szó nélkül beszél, hív vagy inkább marasztal. Tovább autózva egy hegycsúcs mellett haladunk el, hol egy emlékművet találunk, a szemben lévő hegyoldalban egy kolostor áll, a kettő közötti úton egy teknős kóborol, ki tudja honnan jöhetett, vagy épp merre tart.
Helyenként bárányok és kecskék tűnnek fel, bordó pipacsok és lehetetlen-lila színű virágok szakítják meg a táj csodálatos zöldjét.
Helyenként bárányok és kecskék tűnnek fel, bordó pipacsok és lehetetlen-lila színű virágok szakítják meg a táj csodálatos zöldjét. Dombok, virágos rétek, szívem szerint mindenhol megállnék, de nem lehet, csak haladunk tovább Patra felé a kis hegyi falvakon át, jól érezzük magunkat, de már kezd hányingerünk lenni a rengeteg kanyartól, épp itt az ideje, hogy egy kicsit lankásabb legyen a táj, hogy meglássuk Patra városát. A városban eszméletlen a dugó, jól kifogtuk, egy gyors kocsimosás után megpróbálunk kikeveredni a forgatagból. Ez Görögország harmadik legnagyobb városa, ez meg is látszik rajta, épp olyan zsúfolt, mint Szaloniki és Athén. Nem várost nézni jöttünk, bár az araszolás közben ez is sikerül, mi a Rio-Antirio hídhoz igyekszünk, meg szeretnénk nézni világosban is.
A tengerpartra érve egy padot keresünk, a híd épp velünk szemben nyújtózik, összekötve Görögország szép és legszebb részét egymással. Gyönyörűen ívelt, a négy pillérje kecsesen áll, nyúlik a magasba, a párás levegő miatt egy picit homályba vész, de mi így is szeretjük. Jó pár percig tart, mire feleszmélünk, indulni kell tovább Pyrgos felé, késésben vagyunk. Szerettünk volna 2-re Olympiába érni, de két órás csúszásban vagyunk, ráadásul még enni is kellene valamit. Útközben nem nagyon történik semmiérdekes, csak néhány településen hajtunk át, azokon is csak a tök- és dinnyeárusok keltik fel a figyelmünket, semmi más.
Délután 4 óra van, Olympiába érkeztünk, a két órás csúszásunkat ügyesen sikerült tartani. Hogy ez most jó-e, vagy rossz, magunk sem tudjuk, épp ideje lenne már megszoknunk, hogy ezen a földön nem órában mérik az időt, hanem az érzés diktálja, hogy mikor mit tegyünk. Az ég felhős, időnk alig (már megint az idő…), és enni is kellene valamit, de már nagyon. A belépő 6 euro fejenként a romterületre vagy a múzeumba, ha a kettőt együtt nézzük meg, akkor csak 9-et kell fizetnünk, így ezt az utóbbi lehetőséget választjuk, de nem megyünk még be, csak miután jóllaktunk.
Az egyik tavernában (jó sok van itt egymás után) A. steaket eszik, én pedig paradicsomos húsgombócokat, ettünk már finomabbat is, de ez most nagyon jólesik. Az utcán szinte alig járnak emberek, aki itt van, valószínűleg az ókori romokat járja épp, így nincs túl jó hangulata a helynek, a tavernában egy német házaspáron kívül csak mi eszünk, ráadásul a pincér sem túl szimpatikus. Nincs vele gond, udvarias, de valahogy mégsem nyerte el a tetszésünket ez az ember, kivéve akkor, amikor kihozta a számlát. Összesen 14 eurót fizetünk az ásványvízzel együtt. Azt hittem többet kérnek itt, nem hittem volna, hogy 20 alatt megússzuk.
5 óra is elmúlik, mire belépünk a múzeumba, és igencsak lóg az eső lába. ½ 8-ig van nyitva a terület, így ma csak a múzeumot fogjuk tudni megnézni – az útikönyv összesen 3-4 órát ír az ókori Olympia megtekintésére. Az óriási rommező több mint ezer évnyi időszakról nyújt emléket, az egész antik világ kultuszhelye volt, így nem egy könnyen emészthető túra bejárni mindent úgy, hogy megértsük és átérezzük azt, ami az időszámításunk előtti 8. századtól itt történt. Először csak a peloponnészoszi poliszok vettek részt a játékokon, később a többi görög város polgárai is, i.e. 5. századra pedig a játékok ideje alatt egyhónapos fegyverszünetet tartottak egész Hellászban, amikor a kor filozófusai tartottak előadást Olympiában.
Két verseny közti 4 évben sem teltek eseménytelenül a város napjai, Héra tiszteletére nők is rendeztek furóversenyt a stadionban, papok vezettek szertartásokat, vigyáztak a kincsekre, szobrokra, áldozati ajándékokra. Ezek vannak most a múzeumban összegyűjtve, ezeket próbáljuk meg mindörökre az emlékezetünkbe (és a memóriakártyánkra) vésni. Hogy mit láttunk ott a termekben, nem sorolom fel, nincs értelme, vagy talán nem is lehet, de főleg nem az én tisztem ezt megtenni. Egyetlen dologra viszont felhívom a figyelmeteket, felhívtam A. figyelmét is, hogy egyetlen dolgot nem szabad tenni: tiszteletlen megjegyzést tenni, vagy akár gondolni a görög istenekről. Gondolok itt arra a Zeus szoborra, amit Szabó Magda is említ a könyvében, meg is lett belőle a maga baja.
„Ám itt Olympiában, mikor meglátom azt a különös, festett Zeusz szobrot, amely egy üvegszekrényben áll s egy rendkívül energikus, kevéssé bizalomgerjesztő, erőszakos és élvsóvár királyi férfi képét mutatja, akinek fél kezében arany kormánypálca van, a másikban meg egy kisfiú, akit úgy hurcol, mint héja a zsákmányát, megcsóválom a fejemet. … A kis Ganymédész olyan ártatlan és tehetetlen az erőszakos, buja és fenséges kezekben, hogy minden olympiai múzeumlátogató megáll a vitrin előtt, s temperamentumának megfelelő módon reagál. …
Nézem Apollót, vállán kurta köpeny, egyébként meztelen, feje profilban, balra tekint. Nézem-nézem, aztán megcsóválom a fejemet megint, és szólok T-nak, pillantson már ide, ne azt a becstelen Zeuszt bámulja mindig … én még életemben ilyen ostoba arcot nem láttam, mint az Apollóé. Buta. …”
Aki olvasta a könyvet tudja, hogy mi következett ezután, aki nem, annak most mondom, hogy mindenféle szörnyűség, én pedig vagyok annyira babonás, hogy nem merek még csak gondolni sem semmi szégyentelenre, főleg amikor ezeket a szobrokat nézzük. Azon kapom magam, hogy minden görög istennek inkább hízelgek egy kicsit gondolatban, de ennek csak az egyik fele valós hízelgés, inkább a szobrászok munkáját dicséri, a másik fele pedig mímelt, csak hogy nehogy valami bajunk essen, elvégre vár még ránk vagy két hét.Amikor kilépünk a múzeumból, már majdnem záróra van, és csepereg az eső. Nem tudom, hogy most rájöttek-e, hogy mesterkélt volt a hízelgés, vagy A. gondolt-e mégis valami rosszra, de nincs is időnk most ezen töprengeni, tető kell a fejünk fölé, de gyorsan.
A szálláskeresés megint igénybe vesz jó 5 percet is, 45 euroért reggelivel remek szobát kapunk, épp csak egy kicsit van büdös benne – szerintem idén még nem aludtak itt. Jókora szellőztetés után sétára indulunk, ami igen eseménydúsan telik: az utcát járva minden bolt előtt ott áll az eladó, és kérdezősködik. Mit csinálunk itt, itt alszunk-e, csoporttal jöttünk-e vagy csak úgy ketten, merre jártunk eddig, hová megyünk még, és ha már ilyen szépen elbeszélgettünk, ugyan menjünk már be, vegyünk valamit, mindenből van „diszkáunt”. Félóra séta után elered az eső, de elég durván, szinte futva menekülünk a hotelszobába, és korán fekszünk le aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése