2005. szeptember 6., kedd

Felhős volt az ég, úgyhogy elhatároztuk: itt az ideje egy újabb kirándulásnak. :) A terv a következő volt: Epidaurosz, Korinthosz, Mükéné. Több-kevesebb sikerrel sikerült is bejárni a kijelölt utat. Toloból 3/4 óra alatt Epidauroszba értünk. Először - természetesen - a színházat néztük meg, ami lélegzetelállító volt. Legalább 1 órát töltöttünk el ott. Az i.e. 4. században épült színházat a 19. század végéig föld fedte, ezért nagyon jó állapotban maradt meg.

A színházbn 12 000 néző fért el, és az akkusztikája tökéletes. Egy olasz idegenvezető nő tartott egy kis előadást a csoportjának, amikor ott voltunk. Sóhajtott, leejtett egy pénzérmét, összegyűrt egy újságpapírt, és a legfelső sorból is tisztán hallottunk mindent. Később német, olasz, és ki tudja még honnan érkezett turisták álltak ki énekelni, szerencsénkre csak jóhangúak, és nagyon nagy élmény volt. :)  ami szintén érdekes volt, az az, hogy az ott lévő néhány néző tapsának is olyan hangja volt, mintha 12 000 ember tapsviharát hallottuk volna. Már csak ezért is megérte eljönni idáig.

Sajnos elkövettük azt a hibát, hogy először a színházat néztük meg. Ugyanis van itt még más látnivaló is: a színház egy óriási szentélykörzet része, amit a gyógyítás istenének, Aszklépiosznak szenteltek. A feltárt romok leglátványosabb része a színház, a többi - szerintem - elbújhat mögötte. Van itt még stadion, aminek a kőpadjai és a startvonala látható, egy hatalmas kapuzat, és egy kör alakú tholosz, amit most restaurálnak. Mérnöki pontossággal másolják le, és pótolják ki a hiányzó köveket.

A szentély a görög világ egyik legfontosabb kultuszhelye volt, i.e. 380-ban megépült a templom, és később még sok más épület. Ezekből mára már szó szerint csak romok maradtak meg, azon kívül, hogy nagyjából ki lehet venni, hogy hol voltak az épületek falai, nekem nem sok élményt nyújtott. Mondjuk ha először néztük volna meg a szentélykörzetet, valószínűleg a színház élménye nem elnyomja, hanem inkább erősíti az itt látottakat, de sajnos nem így történt. De sebaj, így is boldogan mentünk tovább Korinthosz felé. :)

Amit útközben láttunk, na az leírhatatlan. A táj egyszerűen mesés volt. Azok a színek... nem mintha valami különös lett volna, csak kék meg zöld, de ezek onyan intenzitással, és annyi árnyalatban, hogy nem hittem volna, hogy ilyen tényleg van. rengeteg képet csináltam. Persze nem lettek túl jók, mert főleg a kocsiból kényszerültem fotózni, nem volt időnk minden 2. kanyarban megállni. :)

A Korinthoszi csatornát teljesen véletlenül egy fura kis hídhoz érve találtuk meg. Nem a híd alatt mentek át a hajók, hanem a kis vashidat valamilyen szerkezet segítségével lesüllyesztették a víz alá, és a hajók efölött mentek át. Ilyenkor az autóúton, mint egy vasúti átjárónál piros lámpa villogott, és egy sorompó zárult le. Ezt onnan vettük észre, hogy amikor odaértünk, csurom víz volt a kis híd, és ahogy balra néztünk, láttuk hogy épp ott megy egy hatalmas hajó. :D

Az 1882 és 93 között épült csatornát tulajdonképpen azért készítették, hogy a hajóknak ne kelljen megkerülniük az egész Peloponnészoszt. Korinthoszi kirándulásunknak sajnos ez volt a végeredménye, bár nem így terveztük. Az ókori Korinthosz 4 kilométerrel a maitól található, de nekünk sajnos nem sikerült megtalálni, ehelyett véletlenül felkeveredtünk az autópályára, amiről csak soksok kilométer után tudtunk lekeveredni. Na persze nem estünk nagyon kétségbe, A Híd miatt úgyis visszajövünk még ide, akkor majd megnézzük az ókori Korinthoszt is. :)

A következő uticélunk Mükéné lett. Ez is egy olyan pontja volt az utazásnak, amit mérhetetlen izgalommal vártunk. Nagyjából tudtuk, hogy mi vár ránk, hiszen erről is tanultunk még az iskolában, utánaolvastunk az utazás előtt, láttunk képeket az Oroszlán kapuról, mégis sokkolt a látvány. Hogy tényleg itt vagyunk, éstényleg látjuk ezt a sok gyönyörűséget. Hihetetlenül épen fennmaradt a vár - legalábbis korához képest. A település már i.e. 2500-ban is lakott volt, a sírkörök pedig az i.e. 1600-as évekből valók. Először Klütaimnésztra sírját néztük meg. Ezt a tholoszt állítólag véletlenül fedezték fel. A sírkamra 13,5 m átmérőjű, és 13 méter magas.

Innen mentünk fel a mükénéi várba. Az erődítmény egy könnyen védhető, szakadékos hegygerincre épült, és a városról egy egész bronzkori kultúrát neveztek el. Ezt olvasva később még lelkesebben nézelődtem az athéni régészeti múzeumban. :)  Az építmény szabálytalan kőtömbökből épült, amit küklopszfalazásnak is hívnak. A hatalmas kőtömbök közötti réseket kisebb kövekkel töltötték fel. Az i.e. 13. században megerősítették a városfalakat, és elkészült az Oroszlán-kapu és az Északi kapu.

A falak kerülete 900 méter volt, és a falvastagság átlagosan 6 méter volt. A falak magassága néhol elérte a 12 métert, de amit ott láttunk, abból ítélve ez egyáltalán nem hihetetlen. A kerítésfal két sorát egymástól 1,2 méter távolságra elhelyezett kőlapok alkották, amiket kisebb kövekkel töltöttek fel, és vízszintes kőlapokkal fedték le. A képen ebből sajnos nem sok látszik, de ott nem volt gond megfejteni, hogy amit az utikönyv leír, az valóban igaz-e. Minden annyira egyértelműen megmaradt, hogy nem hittünk a szemünknek.

Félretéve a mítoszokat, a történelmet, az építészeti technikát, és mindenféle tudományos magyarázatot... Ezek aztán tudták, hogy hová kell építkezni. Ha csak úgy barangolnék Argolisz megyében, szerintem én is építkeznék oda, annyira gyönyörű és fenséges minden. Ahogy az ember belenéz a tájba.. az maga a nyugalom. Mintha onnan bármit megláthatnánk, de mégsem fontos semmi, mert annyira jó az a pillanat, csak az, ahogy nézünk a messzeségbe, hogy amellett minden más elhomályosul. Itt minden szép lehet. A napsütés, az eső, a hó (?), a köd... szerintem ha az ókorban katona lettem volna, lehet hogy elbámészkodtam volna a táj szépségében ahelyett, hogy az ellenséget nézzem. :D

Két óra bámészkodás után szántuk rá magunkat az indulásra. Az Oroszlán-kapuról elkészítettük a sokadik képeket, és útba vettük Tolót. Délután 5 óra volt már, és a reggelin, meg az út szélén vásárolt hatalmas fürt szőlőn kívül semmi nem volt a gyomrunkban, így igazán nem jött jól egy újabb eltévedés. Valahol, egy kisebb faluban rossz felé kanyarodhattunk, de pontosan nem is tudjuk, hogy hol rontottuk el az utat. Egy hegytetőre érve nagyjából tudtuk, hogy jó irányba megyünk, de hogy pontosan merre tartunk, arról fogalmunk sem volt. Útközben egy teremtett lélekkel sem találkoztunk. Azaz de... néhány kecskével és birkával.

Ezen kívül még láttunk kő-mezőt, lakatlan hegyi tanyát, és egy biciklis mellett is elhaladtunk, de ő is félreállt, és tanácstalanul nézte a térképet. Láttunk még kis kápolnát, ahol egy mécses is égett... de vajon ki gyújthatta meg és mikor?

Elmerengve az ijesztően lakatlan tájon volt egy kis bökkenő. A nyolcadrangú hegyi út kb 30. kilométerénél aszfaltozás miatt útlezárás volt. Hogyan tovább? A hegyoldalból úgy láttuk, hogy nagyon is jófelé megyünk. Visszafordulni egyet jelentett kb 30 km biztos kerülővel, ahonnan még nem biztos, hogy egyenes lett volna az út "hazáig". Így hát rámentünk a friss aszfaltra (a lezárás kikerülhető volt), és azon tettünk meg vagy 4-5 kilométert. :)  közben voltak aszfaltozó munkások is (3 fő, és mindhárom dolgozott, nem ám magyar mentalitás!), akik igencsak furán néztek ránk. A táj továbbra is csodálatos volt, egyszerűen nem tudtunk betelni a látvánnyal. Egy hegytetőre érve kiszálltunk a kocsiból és olyan csend volt, amilyet még soha nem hallottam. Vagyis nem hallottam most sem semmit.... sem a szél zúgását, sem madárcsicsergést, sem egy templomot, de járműveket, embereket sem. Semmit. A tökéletes csend. Azt hiszem ez az volt. Már amennyire a csend tökéletes tud lenni. Mer ez egyben egy kicsit ijesztő is volt.

A kocsiba visszaülve tovább folytattuk úttalan utunkat, és 10 perc autókázás után megtaláltuk azt a kereszteződést, amin már volt végre egy tábla: Tolo jobbra. Este 7-re értünk vissza a szállásra, ahol egy gyors tisztálkodás után lesétáltunk a faluba, és elfogyasztottuk első igazi, jól megérdemelt, görög lakománkat. Igazi, kockás terítős kis taverna volt, kóbormacskák az asztalok között lófráltak, és várták, hátha leesett valami. Na persze nem kellett sokáig várniuk, ugyanis úgy megrakták a tányérjainkat, hogy nem bírtuk megenni. Úgy jóllaktunk, hogy eldöntöttük, nem ott isszuk meg a frappét, inkább átsétálunk arra a helyre, ahol előző nap azt a finomat ittuk. Kiültünk az utcára, tényleg mint a görögök, és hullafáradtan szürcsöltük a finomságot. A szállásra érve egyszerűen beájultunk a puha, hűvös ágyba. :)