Péntek reggel viszonylag korán keltünk: 9-kor elhagytuk a szállást, és elindultunk Thesszaloniki felé. A reggel még hűvös volt, de ahogy haladtunk észak-felé, egyre jobb idő volt. Kényelmes tempóban, délután 5 óra tájban értünk a városba, és megkerestük ugyanazt a kis hotelt, ahol az odaúton szálltunk meg. Sajnos a kedves tulaj helyett most egy morcos recepciós fogadott minket, és a szállás ára is felment 5 euróval. Gondoltuk sebaj, ennél olcsóbban úgysem találnánk szállást, meg minek is keresgéljünk, egy éjszakára ez is tökéletesen jó lesz. Lepakoltuk a cuccainkat, és elmentünk sétálni. Utitársaim (lévén mindketten épületgépészek) felfigyeltek egy fontos dologra a belvárosi házakon. Kint vannak a cirkók és a mosógépek a teraszon. Nem csoda, nekik nem kell attól félniük, hogy szétfagy a vízcső - jó lenne nekünk is ilyen helyet keresni lakhelyül. Szakmai vitájuk - vagy inkább egyetértésük - közben elmentünk még megkeresni egy boltot, ahol vízipipát árultak. Vettünk is kettőt, egy kisebbet magunknak, és egy nagyobbat vett a harmadik srác, aki velünk volt. A boltban a nő nem nagyon beszélt más nyelvet a görögön kívül, de nagyon kedvesen mosolygott, a számokat meg amúgy is értettük, úgyhogy nem volt gond. Ettünk még egy utolsót egy gyors gyrososnál, na az nagyon finom volt, azt hiszem életemben nem ettem még ilyen nagy és finom pitás gyrost. :)
A szállás viszont nem volt jó. Olyannyira nem, hogy ennyit és így még talán kocsiban is tudtunk volna pihenni. Nem azt a szobát kaptuk, mint 2 héttel korábban. A toloi esti fülledt meleg Szalonikibe ért, tehát két választásunk volt: nyitott ablaknál alszunk, vagy légkondival. A nyitott ablak kiesett a játékból, ugyanis annyira hangos volt az utca zaja, hogy képtelenség volt tőle aludni. Így bekapcsoltuk a légkondit. Az hangosabb volt. Az ablakot nyitva hagyva, a zsalut behajtva, a klímát félerővel működtetve valahogy elaludtunk. Én arra keltem, hogy olyan forgalom van az úton, mint nálunk a körúton csúcsforgalomban. Autók, robogók, kiabálás, duda... kitapogattam, hogy merre lehet a telefonom. Azt hittem hogy rosszul látok: fél2 volt. Éjjel fél2. Innentől kezdve én csak forgolódtam: egész éjjel ez ment. Én pedig fél óránként néztem az órát. Biztos nem volt ez másképp 2 héttel ezelőtt sem, de akkor a hajnali kelés és a 12 óra utazás jobban kifárasztott minket, mint az elmúlt napokban bármi, és tudtunk aludni, mint a bunda. Végre eljött a reggel 7 óra, felkeltünk, egy kávé és némi péksüti beszerzése után elindultunk hazafelé. Kicsit már honvágyunk volt, bár valójában szívesen maradtunk volna bármeddig. Viszont az utolsó 2 nap viszontagságai nem voltak olyan marasztalóak, ami annyiban jó volt, hogy nem fájt olyan nagyon a szívünk a hazaút miatt. (Mostmár fáj, de hát nincs mit tenni :) )
Hazafelé Bulgárián keresztül tettük meg a nagy utat. Útvonal leírást nincs értelme adnom, ezt megtették előttem már sokan mások (köszi Steve). Az úgynevezett "vonatozás" nagyon jól bevált, bár mi második autóként sosem csatlakoztunk, mert ugye a bolgár rendőr az olyan, hogy akár 3-4 autót is ki tud venni egyszerre. Ha nem is tud, biztosan akar, a nagyobb nyereség reményében, ezért nem kockáztattunk. Akkor álltunk csak be, ha már minimum 4-5 autóból állt a sor. Ahol nem volt vonatozás, ott betartottuk a sebességhatárokat, bár néhol kínkeserves volt betartani a nyílegyenes, jó minőségű országúton a 60-as tempót. Mindent összevetve nagyon jól jöttünk, minden a terv szerint haladt, Szófia még mindig borzasztó csúnya, legalábbis az a része amit látni engedett az út, mert a városba nem mentünk be. A szerbek felé vezető alagutas rész viszont még mindig gyönyörű.
Ez az a rész, amit írtam az induláskor: hogy a déli szomszédainkat akár a macedónok, akár a bolgárok felé hagyjuk el, csodálatos tájjal találkozunk. Nem valószínű, hogy valaha kirándulást fogunk tenni errefelé, de az utazást meséssé teszi - az útminőség ellenére, mert a kátyúk aztán ki tudnak zökkenteni az álmodozásból. Bár jó hír: sokfelé láttunk útjavításokat és főleg szélesítéseket, a tempóból ítélve 5-6 év múlva talán zökkenőmentes utazást tehetünk errefelé. Most még voltak fennakadások: például a kamionok csak úgy tudnak átmenni az alagút alatt, ha nagyjából középen haladnak, bár ha egy szembejövő személyautó lehúzódik, akkor nincs probléma, kényelmesen közlekedik mindenki egymás mellett. Mi viszont több alagútban is belefutottunk olyan torlódásba, amikor két kamion állt egymással szemben. Nem baleset volt, csak egyszerűen nem fértek el a magasságuk - illetve az alagút alacsonysága miatt. Ilyenkor vagy az történik, hogy az egyik kamion (a mögötte lévő kocsisorral együtt) kitolat, vagy ki kell szállni mindkét autóból 1-1 embernek (a kamionoknak hosszú távon általában 2 sofőrjük is van), és kézzel-lábbal mutogatós, kiabálós navigációval megpróbálják nagyobb gond kár nélkül elirányítani az autóikat. Nem volt bosszantó a sor, és különben is csodálatos helyen jártunk, ami inkább zavaró volt, az az alagutakban megállt szmog volt. Ha több időt töltöttünk volna ott, lehet, hogy még el is ájulok. Legfeljebb egy óra (de inkább csak fél óra) csúszást szedtünk össze emiatt, de aztán jól haladtunk.
Minél közelebb kerültünk a magyar határhoz, annál jobban szerettük volna, ha már itthon vagyunk. A táj már a legkevésbé sem tűnt szépnek, az ég is felhős volt. Mi még pólóban és rövidnadrágban ültünk az autóban, de lassacskán a fűtést el kellett indítani. Szabadkánál álltunk meg tankolni: elköltöttük a maradék dínárunkat gázolajra. Itt már azt is sajnáltam, hogy nem hoztunk kabátot, megdöbbentő gyorsasággal kapkodtuk elő a tréningruháinkat, de elő kellett vennem a takarót is, hogy magamra tekerjem, annyira hideg volt. Hűvös fogadtatás - szó szerint.
A nyaralás kezdetén napkelte fogadott minket Szerbiában, és egyre melegebb idő, most hazafelé csak a hideg, és a szürke naplemente maradt.
Nagy utazás volt. Életem eddigi legnagyobb, és legcsodálatosabb utazása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése