A.-val reggel elsétáltunk pékáruért, és megnéztük a helyi piacot is. A zöldség és a gyümölcs itt sem túl olcsó, de gyönyörű szép minden. Paprikát és paradicsomot azért vettünk a reggelihez, a pekaraból pedig kenyeret (4kn / fél kg) és pékárut (6 kn / db). Ahogy visszafelé sétáltunk az apartmanunkhoz, az út szélére ültetett jázminok illatát sokkal erősebben éreztük, mint eddig bármikor. Kis konyhánkban szokásunkhoz hűen megterítettünk a reggelihez, és 1 órán át falatoztunk a finomságokból. Szeretjük ezeket a lassú reggeleket, amikor teljesen kikapcsolódva, az aktuális problémákról beszélgetünk: hová menjünk aznap strandra? J Egyhangúan szavaztunk a 2 nappal ezelőtt meglátogatott részre: a félsziget sziklás részeit keressük fel. Egy nagyobb (fizetős) parkolón kellett keresztülsétálni, és a 2. vagy 3. placcon foglaltuk el az aznapi székhelyünket.
Itt a sziklák közt vannak kialakítva napozásra is alkalmas partrészek, méghozzá úgy, hogy a sétány szintje alatt jó másfél méterrel kezdődnek a sziklák, és a sziklák köze ki van öntve betonnal. Kb 200 méterenként vannak ilyen mini-strandok, az egyikről nem is nagyon lehet átlátni a másikra. Van, ahol 2-3 ember fér csak el, van ahol 10-20 is, amit mi elfoglaltunk, az pont ötünknek volt ideális. Itt ugyan gyorsan mélyült a víz, és tengeri sünök is voltak, de mindannyian jó úszók vagyunk, úgyhogy ez nem nagyon zavart. Itt szép köveket nem nagyon találtunk, viszont megismerkedtünk néhány rákkal és hallal, és a fiúk találtak tengeri sün házat és pár csigát meg kagylót. Ez a sziklás rész sokkal gyönyörűbb és izgalmasabb volt, mint a kavicsos, és szerencsére a víz hőmérséklete is emelkedett 1-2 fokot. Hosszúra nyúlt strandolás és az éhségünk erősödése után késő délután pakoltuk össze a cuccainkat, és elindultunk adriai otthonunk felé. Kiszívott bennünket a nap, vagy talán csak most jött ki rajtunk a fáradság, nem tudom, de az apartmanba visszatérve mindenki csak dőlt-borult, a fiúk meg Karlovačkoval vigasztalták magukat. J
Este a szokásos kikötői menet volt megspékelve egy kis érdekességgel: a strandolás és séták során megismert félsziget belső részét fedeztük fel naplementekor. 10 perc alatt fel lehet érni a dombtetőn lévő temetőbe, ahonnan döbbenetes a kilátás: egészen Dubrovnikig el lehet látni, ha nem túl párás a levegő. A visszatérő halászhajókat sirályok hada kíséri, de hallani nem lehet semmit, a dombtetőn valahogy mindenre csend borul. Az örök nyugalom.
A mauzóleum mögé sétálva szintén döbbenetes látványban lehet részünk: felülről csodálhatjuk meg a yachtkikötőt, és a kikötői sétányt, amit pálmasor szegélyez. Olyan ez, mint valami mesevilág.
Lesétálva a kikötőbe megnéztük, hogy megvan-e a létszám, de a hajók száma és sorrendje az előző este óta nem nagyon változott: 1 db katamarán jött még az eddigi csapathoz, és „Viking Legacy” mellé beállt „Dust’.
Ő kicsit sportosabb darab, de el tudnám fogadni. Elbeszélgettünk arról, hogy mi lehet a jobb: egy sportosabb motoros yachttal járni a tengereket, vagy érezni, ahogy a vitorlába belekap a szél, és csak suhanni… amerre a lelkünk és a szél akar szárnyalni... én az utóbbira szavaznék. „Wallenreiter” a legnagyobb vitorlás még ma is, arra jöttünk rá, hogy az a kis fénygombóc, amit a szállásunkról szoktunk látni, az az ő árbocának a tetején lévő jelzőlámpa. Ez már csak azért is durva, mert elválaszt minket egymástól egy félsziget – illetve egy domb. A nagy semmittevős naptól fáradtunk el talán ennyire, de az is lehet, hogy a másnapra pihentünk előre, a lényeg hogy éjfél előtt sikerült ágyba kerülnünk, és azt hiszem percekben sem mérhető a különbség, hogy ki mikor alhatott el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése