2005. szeptember 3., szombat

Indulás. Szombat hajnal volt. Míg a barátaink aludtak, buliztak, mi útra keltünk. Éjjel osontuk ki a fővárosból (ilyenkor a legszebb, azt hiszem) és az országból. A fejemben még mindenféle gondolat kavargott: mennyi munkát hagytam bent a többieknek, minden rendben lesz-e itthon, és hogy milyen hihetetlen, hogy végre úton vagyunk Görögország felé.

3 óra alatt értük el a határt, napkeltekor értünk Szerbiába.

Még fűtöttünk a kocsiban, annyira hideg volt. Kerestünk egy benzinkutat, ahol olcsóbb a gázolja és kultúrált a WC. Az árakban csalódnunk kellett: benzinturizmus ide vagy oda, ugyanannyiért sikerült tankolnunk a déli szomszédoknál, mintha itthon tettük volna. Reggel 8-ra értünk Belgrádba. Rengeteg építkezés és útépítés volt, de meglepő módon a forgalom normális ütemben haladt. Csak kisebb terelések voltak, de azok sem okoztak nagyobb fennakadást. Fél óra alatt gond nélkül átjutottunk a városon. Elmerengtem, ... egyre szebb volt a táj, és egyre jobb minőségű az út (ez utóbbi elég meglepő volt errefelé), és egyre jobban sikerült beleélnem magam abba, hogy végre úton vagyunk. Végre eljött az, amire már hónapok óta vártunk. Az első görög vonatkozású táblánál (Thesszaloniki 415 km) mindannyian fellelkesültünk. Ez már igazán nem sok, csak Macedóniát kell átvészelnünk.

Macedóniáról nem tudok túl sokat, csak annyit, hogy bármikor jártam arrafelé, nem nagyon láttam lakott települést, sőt egyáltalán szinte senkit és semmit ami és aki jellegzetesen macedón lett volna, a táj viszont olyan, mintha valami mesevilágban járnánk. Rengeteg zöld, rengeteg hegy, rengeteg völgy, folyó patak... mintha valami képeskönyvet néznénk, annyira szép. Ami problémás feléjük, azok a határőrök és a rendőrök: szeretnek sokat kekeckedni. Még a szerb részen szinte minden parkolóban láttunk német rendszámú Volkswageneket, Audikat, Mercedeseket... persze körülöttük törökök sündörögtek. A  férfiak úgy tekintgetnek körbe, mintha az övék lenne a világ, a nők pedig fejkendőben és hosszú szoknyában pakolásznak és ugrálják körül az uraikat. Gondoltuk, biztos ők az új célpont a macedón egyenruhásoknak. :)

Tulajdonképpen a megmaradt Jugoszláviából bármerre is mennénk a görögök felé (Bulgária vagy Macedónia a két esélyes választás), az utolsó 1-200 km hihetetlenül gyönyörű. Mivel a macedón a kevésbé problémás nép, mi őket választottuk odafelé. Fél óra alatt átjutottunk a határon, és a sejtésünk beigazolódott: csak a törökökkel szórakoztak. Kipakolták a cuccaikat, kiabálás, nyüzsgés... nekünk pedig csak belekukkantottak a papírokba, a csomagtartóba, aztán legyintettek, hogy mehetünk tovább. Mivel a macedón útdíj euroban fizetve meglehetősen drága (kb 3-szor annyi pénzt gombolnak le mint kellene), ott a határon megpróbáltam még a maradék szerb dínárt macedón denárra váltani. Egy útépítő munkás utánam kiabált, amikor a pénzváltót kerestem, és mivel azt hittem hogy az utat fogja megmutatni, vele tartottam. Kiderült, hogy ő maga, személyesen a "bankár", na de mindegy, ha már így alakult, elsefteltem vele a feleslegessé vált dínárunkat denárra. Gondolom, hogy nem a legjobb árfolyamon számolt, de mivel csak 1000 forintnyi összegről volt szó, belementem, csak haladjunk tovább. :)

12 órai utazás után Macedónia közepén jártunk. Még mindig gyönyörűek a hegyek, a patakok, a völgyek...

és a mi a lényeg: 100 km volt hátra a görög határig. Vagyis már csak egyetlen óra. Egyre csak fogyott a tájból a zöld szín, bozotos domboltalak letek a buja zöld hegyekből, szürkésbarna kiégett növényzet volt majdnem mindenhol, amerre csak néztünk. Egyre melegebb volt, és mi kezdtük egyre jobban érezni magunkat. 920 kilométert tettünk meg, és mi megálltunk pihenni. Elvarázsolt az, ahogy kitettem a lábam a kocsiból: 35 °C árnyékban, perzsel a nap, serceg a talpam alatt a kiégett fű. Micsoda ellentét... itthon egész nyáron esett az eső, és esténként pulcsit kellett vennünk... itt meg mindha hónapok óta egyetlen csepp csapadék nem esett volna. Mindent elpusztított a tűző nap, amerre a szem ellát mindenhol kopár, és hiába hegyes, mégis kicsit élettelen a táj. a hegyek úgy néznek ki, mintha erdősek lennének, de azok csak elszáradt bozótok... és én ettől valami perverz módon nagyon jól éreztem magam.

Innen már csak tényleg pár perc Hellász, és tényleg megkezdődik az, amiért jöttünk. A határhoz egyre közelebb érve egyre gyorsabban dobogott a szívem, úgy izgultam, mintha életem első randijára siettem volna. Tudtam, hogy mi vár ránk, hetedszer tettem meg ezt az utat, mégis leírhatatlan, hogy mit éreztem akkor. Most valahogy mindent másképp akartunk megnézni, mindent saját magunk szerveztünk, és mindent látni akartunk, amit csak lehetett. Olyan, mintha egyik pillanatról a másikra belém bújt volna valami kisördög, vagy nem is tudom micsoda, és nem fért belém, és nem is tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel. Vagy talán mint egy madár, aki a mítoszok földjén szabadulna ki csak igazán a kalitkájából. Leírhatatlan az érzés, amit akkor éltem át, és azt hiszem kár is próbálkozni mindenféle buta hasonlattal, csak nevetségessé válna tőlük az, amit én nagyon is komolyan gondolok.

A görög határ különös egy "jószág". Először is a tábla (lehet hogy csak nekem) de kifejezetten szívderítő látvány. :)

Aztán a sorozatos, jobbnál jobb élmények: mosolygó határőrök külön szólítanak minket a nevünkön, megkérdezik (mosolyogva!), hogy mennyi időre jöttünk, melyik részre utazunk, és megköszönve a papírjainkat, jó nyaralást kívánva engednek tovább. Mi pedig mentünk... kb 200 métert, gyorsan megálltunk, kiszálltunk a kocsiból... és élveztük azt, hogy végre Hellász földjén állunk. Mélyeket szippantottunk a levegőből, és csak mosolyogtunk, összeölelkeztünk, talán soha nem voltunk még ennyire boldogok. Nem ér kinevetni, de ezt leírva könnybe lábadt a szemem. Már tudom, hogy ezt nem utoljára éltem át. Biztosan nem!

Innentől kezdve az autóút két oldalán és közepén leander borít mindent, az összes útjelző táblán minden görög és latin betűkkel is ki van írva... de valahogy jobban esik a görög betűket olvasni. Persze nem beszélek görögül, csak pár szót, de jó érzés elolvasni a betűket, valahogy boldogabb vagyok tőlük. :)  A határtól már nem sok választott el minket attól, hogy szállást keressünk végre Thesszalonikiben, az első városban, amit fel kellett fedeznünk. Hullafáradtak voltunk: 14 órája voltunk úton, és körülbelül 1000 kilométert tettünk meg.

Thesszalonikiben könnyedén találtunk szállást. Egy jó térkép kell tulajdonképpen, és az ember el sem tud tévedni. Olyan szállást szerettünk volna, ami mindenhez közel van, van parkolója, és olcsó. 55€/szoba volt az az ár, amiben megegyeztünk a tulajjal. Kis motel volt, tényleg nagyon közel mindenhez, és parkoló is volt. Kedves volt a recepciós, berakta a fagyasztóba a már rég kiolvadt jégakkukat, felajánlott egy térképet, és egy egész jó szobát kaptunk. 3 ágy, zuhanyzó, wc, tévé is volt, és a klíma is működött. Az ablak egy szűk utcára nézett, aminek egy templom volt a végén: a 12 apostol temploma., Ez lett a tájékozódási pontunk, mert a városban mindenhol ki volt táblázva, hogy merre kell menni felé. :)

Természetesen nem bírtunk magunkkal, bármilyen fáradtak is voltunk. Bedobáltuk a cuccainkat a szobába (persze csak a fontosabb dolgokat), és elmentünk egy jó nagyot sétálni. Megnéztük, hogy merre is vagyunk tulajdonképpen, és hogy másnap vajon merre kell indulnunk, ha meg akarjuk nézni a legtöbb látnivalót, amit bele lehet préselni 1 napba. Nem terveztük hosszúra a délutáni sétát, tényleg csak terepszemlére készültünk. Az első helyen, ami szimpatikus volt és nem is volt túl drága, azonnal megálltunk frappézni egyet. Az első igazi, görög frappé. Majd' összeestem, olyan kimerült voltam, de ezt nem lehetett kihagyni.

A fiúk persze ittak 1-1 jéghideg sört. Visszasétáltunk a hotelbe, ott letusoltunk, megvacsoráztunk a még otthonról hozott finomságokból, de még mindig nem tudtunk megülni a fenekünkön: újabb sétára indultunk. Se útikönyv, se térkép: naná hogy kicsit eltévedtünk, és este 10-körül sikerült visszakeverednünk a szállásunkra, ahol kb hullaként dőltünk be az ágyba. Nem kellett minket elringatni. :)