2005. szeptember 13., kedd

Egy újabb strandolós nap után Athén felé vettük az irányt. Az egyik toloi pékségben megvettük a reggelinek való szokásos finomságokat, amit már útközben tömtünk magunkba. Az autópálya úgy halad át a Korinthoszi csatorna felett, hogy szinte észre sem veszi az ember, hogy merre jár. Athénba érve szembesültünk a forgalmi dugóval, és a szmoggal - az Akropolisznak csak a körvonalait láttuk. El is határoztuk, hogy ez lesz a nap utolsó programja, hátha délutánra tisztul egy kicsit az idő, és talán nem is lesz annyira meleg. Athénban, ha van egy jó térképünk, nem lehet eltévedni. A gondot inkább a parkolóhely keresése okozta. Addig addig kavarogtunk a városban, míg a Plaka szélén találtunk egy egyirányú utcában egy kiszélesített részt. Magyar szemmel nézve maximum 6-8 autó fért volna el, de ott mint valami kompon, szorosan egymás mellett állt vagy 18 autó, és még volt szabad hely! A "parkolóőr" látta hogy lassítunk, és egyből elkezdett magyarázni az ablakon, hogy le se állítsuk a kocsit, 6 euro a parkolás, és akkor jövünk vissza amikor akarunk, csak hagyjuk ott a slusszkulcsot. Elkezdtünk tanakodni, hogy mi a csudát csináljunk, de mivel más lehetőség nem volt, és már fél órát bolyongtunk a városban, úgy döntöttünk hogy legyen, otthagyjuk az autót kulcsostul.

Innen, tehát a Plaka mellől indult athéni sétánk. Nem volt konkrét terv, gondoltuk megnézzük ami útba esik, de a Régészeti Múzeumot és az Akropoliszt semmiféle képpen nem akartuk kihagyni.

 

A Plakáról kifelé sétálva a Hadriánus kapu előtt találtuk magunkat, emögött van a Zeusz-templom, amit mi csak a kerítésen át (majd később az Akropoliszról) néztünk meg. A kaput i.sz. 132-körül építették a Zeusz templom felavatásának emlékére. Az egyik oldalán "Ez itt Hadrianus városa, és nem Thészeuszé", a másikon pedig "Ez Thészeusz Athénja, a régi város"  felirat volt a kőbe vésve.

Tovább sétálva a Népkerthez értünk, ahová ingyenes ugyan a belépés, de csak napkeltétől napnyugtáig van nyitva. A népkert egyben botanikus kert is, de állatokat is láttunk. Volt teknős, rengeteg kacsa és egyéb szárnyas jószág (pl. strucc is, de ő már ketrecben), négylábúak közül csodaszép macskák, és valami muflon-szerű, de mégsem tudom milyen állat.

 

A növényekről sokmindent nem tudok mondani, mert sajnos túlságosan nem ismerem őket, de a szobanövényeink közül azt hiszem mindent megtaláltam, csak épp 50-szeres nagyításban. A kertet régen Amália királyné (Ottó, az első görög király felesége) alapította, és a világ minden tájáról érkező növényekkel telepíttette be.

Jóleső érzés volt az árnyékot adó fák közt sétálni, de ahogy láttuk, nemcsak nekünk okozott kellemes perceket a Népkert. Voltak itt babakocsit tologató anyukák, nézelődő-beszélgető fiatalok, és valamilyen táblás játékot játszó idősebb férfiak. A képen látható út végén a Zappeion Palota áll. A palota a 70-es évekig kiállítási csarnok volt, később az Európai Uniós tanácskozások helyszíne, mára sajtóközpont lett. Én néhány évvel ezelőtt, a Rally Világbajnokság ünnepélyes megnyitóján voltam itt először.

A népkerten átsétálva a Stadionhoz érkeztünk. Már messziről csillogott a hatalmas területet beborító márvány. Az első újkori olimpiára készülő stadion építési munkálatai során az 1890-es években egy i.e. 4. századi stadion nyomait találták meg, ezért a kivitelezők ennek az eredeti stadionnak a körvonalait követve építették fel az újat. Az új stadion 90 000 férőhelyes, sport- és kulturális rendezvényeket szoktak itt tartani.

 

A stadion oldalában álló márványtáblákba bele van vésve az eddig megrendezett olimpiák sora (furcsa módon az athéni még nem szerepelt a táblán), illetve az olimpiai elnökök névsora. A Stadion lábánál, a hűvös márványhoz dőlve pihentünk egy picit. innen tökéletes kilátás nyílt az aznapra tervezett látnivalók csúcspontjára: az Akropoliszra.

Sétánk innen a Parlament elé vezetett, a Syntagma térre. A szindagma szó alkotmányt jelent. A tér a 19. században kapta nevét, mikor Ottó, az első görög király aláírta az alkotmánytervezetet, a téren összegyűlt emberek ezt kiabálták: "Éljen az Alkotmány!"  A tér teraszos elrendezésű, a legnevesebb bankok, szállodák és éttermek kaptak rajta helyet, és legfelül pedig a Parlament épülete áll.

 

A Parlament előtti tér közepén áll márványból az "Ismeretlen katona sírja", ami egy haldokló görög harcost ábrázol. A dombormű két oldalán Periklész beszédének részlete olvasható (már aki el tudja olvasni :) ), amit a peloponnészoszi háborúban elesett athéniak emlékére mondott el. Itt néztük meg a népviseletbe öltözött evzónok ünnepélyes őrségváltását, ami óránként történik, kivéve vasárnap. Már messziről lehet hallani az érkező katonák hangos lábcsapásait, az egész ceremónia nagyjából 5-10 percig tart, és a katonák részéről hihetetlen fegyelmet igényel. Megéri megnézni.

Az őrségváltás után metróra szálltunk. Korábban olvastam róla, hogy az athéni metró (főleg a Syndagma térnél) álomszép, úgyhogy gondoltuk nem sétálunk, hanem metróval utazunk a Régészeti Múzeumig.

 

Már maga a metró épülete felért egy múzeummal: az építés során talált tárgyak az épület oldalán, üvegfal mögé zárva láthatók. Ami még érdekes volt, hogy az hagyján, hogy sehol nem láttunk graffitit és falragaszt, de még reklámplakátok sem voltak sehol. Nyilván a budapesti metrónál is van különbség a Kossuth téri és a Pillangó utcai megálló között, de ennyire szép megállót mint Athénban, sehol nem láttam. :) Hasznos volt az is, hogy sokféle jegyet lehet kapni: egy útra szólót, bizonyos időtartamra érvényeset, napi vagy három napra szóló jegyet, és így tovább. Az egy útra szóló jegy és a budapesti vonaljegy ára között nem volt nagy különbség, de a többi variáció lényegesen olcsóbbra jött ki nekünk ott, mint egy turistának a mi fővárosunkban.

Néhány megálló és egy rövid séta után a Régészeti Múzeum bejáratához érkeztünk.

Igen hosszadalmas lenne leírni, hogy mi mindent láttunk a múzeumban, és az ókori történelem alapos ismerete is szükséges lenne hozzá. A múzeum bejárásához legalább 2 órára van szükség, aki különösen érdeklődő, annak talán 3-4 óra is kevés. A termekben az időrendi elrendezést követően anyaguk szerint mutatják be a műemlékeket. A hihetetlen mennyiségű szobrok között így találkozhattunk több "hírességgel" is - persze bronzból, vagy épp agyagból. Találkozhattunk időszámításunk előtti istenekkel, római kori császárokkal...

 

... több, mint 2000 éves használati tárgyakkal, szerszámokkal, fegyverekkel, évszázadokat átölelő gyűjteménnyel vázákból, több száz féle kerámiából...

 

...és a Mükénében hiába keresett, de itt végre megtalált Agamemnón arany maszkjával.

Ebben a teremben találtam meg a számomra legértékesebb leleteket: a Schliemann által feltárt mükénéi aknasírokban talált tárgyakat. Vannak itt ékszerek, fegyverek, különböző díszek, aranymaszkok. Agamemnón maszkjáról később kiderült, hogy Schliemann tévedett: valójában egy 400 évvel korábbi leletről van szó.

Múzeumi sétánk során nem igazán követtük a "menetrendet", így mi utolsóként néztük meg az i.e. IV. évezredből származó, újkőkori leleteket, az agyagidolokat. Sajnos abban a teremben nem lehetett fényképezni. A szobrocskáknak nem is a kidolgozottsága, hanem a kora volt megdöbbentő. Csak álltam ott, és szó szerint remegő lábbakkal néztem az egyik embernagyságú, és nagyjából ember-kinézetű szobrot, és próbáltam ésszel belegondolni, hogy mennyi idős is tulajdonképpen. Összehasonlítani az én 26 évemmel lehetetlen, de ha belegondolunk, tulajdonképpen azt sem tudjuk teljesen biztosan, hogy mi történt a világban ez alatt az idő alatt.

Ebben a kissé mámoros állapotban sétáltam ki a múzeumból, már-már teljes elégedettséget érezve az athéni kirándulást illetően. Éreztem én mást is, ezt pedig úgy hívják hogy éhség... ugyanis délután 4 óra volt már, és a reggeli péksütemény és vagy 2 liter víz volt csak a gyomromban. Hozzátenném, hogy a reggeli péksütemény sem volt túl nagy, de a 2 liter vizet is csak 2 decinek éreztem akkor, olyan nagy hőség volt. Ismét metróra szálltunk, és a Plaka felől közelítettük meg az Akropoliszt - végre. Útközben csak egy gyrost vettünk pitában, sajnáltuk volna az időt egy hosszabb, tavernás ebédre.

Negyed 5-re értünk fel a dombra. Már majd' leszakadt a lábunk, rajtam nem is sportcipő volt, hanem papucs, de kedvem lett volna szaladni fölfelé. Eehhez hozzáfűzném, hogy én akkor sem futok, ha kergetnek. :D Megvettük a jegyeket, a nagyobb táskát le kellett adni a csomagmegőrzőbe, és már úgy toporogtam a bejárat előtt, mintha életem legjobb mozielőadására mentem volna, és perceken belül kezdődne a film. Fura volt ez az izgatottság, hiszen a Parthenón nem szalad el. Elég stabilan áll már a helyén nagyjából 2500 éve. És itt volt 12 éves koromban is, amikor én először láttam, de gyerek-szemmel sajnos nem értékeltem eléggé. Azóta vágytam ide vissza, és egy alkalommal sikerült is feljutnom a dombra, de sajnos már sötétedés után, amikor zárva volt. Érdemes éjjel is felmenni a dombra: felejthetetlen a kilátás a kivilágított városra.

Nagyjából 2500 éve, valójában pedig i.e. 566-ban kezdődtek itt az építkezések, bár már i.e. 13. században is állt már itt egy mükénéi erődítmény. A Parthenón építése előtti feladat a 12 méter magas Pallasz Athéné arany-elefántcsont szobrának kifaragása volt, amit Pheidiasz alkotása volt. Az eredeti szobrot nem ismerhetjük, mert még az ókorban Konstantinápolyba került, onnan pedig nyomtalanul eltűnt, de létezik jónéhány másolat. Biztos sokaknak ismerős, és maguk elé tudják képzelni: Athéné egyik oldalán pajzs, a lándzsája a vállának dől, attikai sisak a fején. Az eredeti szobron kb 10 éven át dolgoztak. A templomot (amiben a szobor állt)  i.e. 448-körül kezdték építeni egy úgynevezett Ős-Parthenón maradványának alapjaira.

A Parhenón megépítése után a következő feladat a Propülaia megépítése volt. Tulajdonképpen ezt látjuk meg először, amint a bejáraton belépünk az Akropolisz területére. Sok érdekességet olvastam az építéséről: itt szintbeli különbségeket kellett leküzdeni, és ugyan középen felfelé vezet egy lépcsősor, teljesen szabályosnak, és szimmetrikusnak tűnik az egész építmény. Csak ha részleteiben nézi az ember, akkor jön rá, hogy nem is olyan egyszerű ez a "bejárat".

Az óriás-kövek közt sétálni meseszerű volt. Majdnem ugyanaz az érzés volt bennem, mint Delfiben: szinte láttam magam előtt mindent, több ezer éves csodálatos pompájában, akkori emberekkel, talán még magam is hófehér tóga-szerű ruhában. Belemehetnék az építészet rejtelmeibe, rengeteget olvastam az építés technikájáról, a frízekről és az oromzatokról, az oszlopokról mint tartószerkezetről, de azt hiszem ez teljesen fölösleges: akit ez érdekel, bármilyen könyvben megtalálhatja az erre vonatkozókat. Ide el kell jönni, és látni kell. Hogy mennyire hatalmas, hogy mennyire lenyűgöző, és hogy akkoriban milyen nemcsak fizikai, hanem lelki erőre volt szükség ahhoz, hogy ezt felépíthessék. Manapság melyik vallás, melyik isten készteti ilyen mértékű munkára az embereket? Mert manapság jóformán minden csak pénz és technika kérdése, de akkoriban más volt a helyzet. Nem volt számítógép, aminek a segítségével megtervezhették volna, nem voltak gépek, daruk, vasbeton... csak az intelligens agy, a puszta kéz és rengeteg kő, márvány. Lenyűgöző.

A Parhtenónt körbesétálva a másik irányba is csak kapkodtuk a fejünket: mindent megnéztünk most fentről, amit azelőtt közelebbről néztünk meg a városban.

 

Miután kibámészkodtuk magunkat az egyik oldalon, átmentünk a másikra, és ameddig a szem ellát, csak Athén volt látható. Szerencsére jól döntöttünk, hogy a délutánt választottuk a nap (és a város) csúcspontjának megmászásához: a déli 35 fok helyett már csak 30 fokos volt a hőség, de ami jelentős különbség volt, hogy sokkal tisztább volt a levegő, nem volt akkora szmog. A város minden nevezetességét, főútját láthattuk fentről, amit korábban közelebbről néztünk meg - na meg persze minden olyan dolgot is, amire csak a legközelebbi utunk során fogunk tudni sort keríteni: pl. a Lükabéttosz dombot.

Bámészkodásunk és fáradságunk kellős közepén, mondhatni belebotlottam abba az épületbe, amit én személy szerint a világ legszebb épületének tartok. Soha nem láttam még ennyire szépet, és könnybe lábadt a szemem, amikor most megpillantottam. Az Akropoliszt ismerő olvasók már biztosan tudják: az Erekhtheionról beszélek. Annyira elegáns, finom a kidolgozása... lenyűgöző akkor is, ha úgy egészben nézi az ember, de akkor is, ha a részleteit figyeli. A templomot szinte ismeretlen építészek alkották, akik Kallikratész tervei alapján végezték munkájukat. Kultikus és rituális tevékenységek folytak itt, tele van változatos méretű és jellegű termekkel. A keleti oldali bejáratnál ión oszlopcsarnok áll: innen bejutva több oltárhoz is juthattak az ókoriak. Itt állt Zeusz, Poszeidón és Erekththeusz, Héphaisztosz és Butész oltára. Átugorva a többi oldalt én már persze siettem a déli részre: a Karüatidák teraszához.

 

A "lányok"  Kekropsz (Athén mitikus alapítója) sírja fölötti oszlopok szerepét töltik be - a leírás szerint. A kialakítás viszont annyira könnyed, hogy én sem oszlopot, sem bármi súlyt tartó szerepet nem láttam bennük, csak úgy álltak, gyönyörűen, kecsesen. Csodálatos látvány volt, amit nem elég egyszer megnézni. Lenyűgöz. Egyébként olvasmányaim szerint itt állt az az olajfa is, amit Athéné a szilából varázsolt elő, amikor Poszeidónnal Attikáért harcolt.

Akropoliszi sétánk után enyhén szólva is elvarázsolva indultunk le a dombról. Rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak aznap is, és hullafáradtak voltunk. A Plakán is csak kullogtunk szótlanul, de már nem volt erőnk rácsodálkozni a különféle árusra, talán csak azokra a dolgokra figyeltünk, amikbe éppcsak bele nem botlottunk.

Eszünkbe jutott, hogy a kocsit nekünk kulccsal együtt kellett a görögnél hagyni, és csak remélhetjük, hogy az ott áll a helyén. Az utcát, ahol a parkoló volt, hamar megtaláltuk, de közeledve láttuk, hogy már csak 3-4 autó áll ott. Megkönnyebbültünk: megvolt a miénk is. Ahogy közelebb mentünk, akkor láttuk, hogy le van tekerve az ablak. Furcsálltuk, reméltük hogy minden megvan, bár egy teremtett lélek sem volt az autók körül. Egészen közel, a kocsihoz érve vettük észre, hogy az ajtó nincs bezárva: sőt benne van a kulcs is a helyén. Szinte sokkot kaptunk, láttuk hogy a többi autó is ugyanígy áll, parkolóőrünk még mindig sehol. Az ablaktörlőhöz egy cetli volt tűzve: tulajdonképpen valami számla-féle lehetett: rá volt írva, hogy 6 eurot fizettünk, és hogy ez mennyi adót tartalmaz. Mi beültünk a kocsiba, és elhajtottunk... közben azon töprengtünk, hogy ezt valójában bárki megtehette volna. Sőt, a mi fővárosunkban (vagy bármelyik városunkban) bárki meg is tette volna.

Athénból a Pireusz felé vezető úton szerettünk volna kimenni. Ebből annyi volt a sikeres hadművelet, hogy Pireuszt (egy óriási kikötőváros, óriásibbnál óriásibb hajókkal) sikeresen körbekocsikáztuk, de a végén egy terelés miatt újra láttuk Athént. Gyakorlatilag nem nagyon tudtuk, hogy hol is lehetünk, még térkép alapján sem sikerült belőnünk, de 20 perc sétakocsikázás után megtaláltuk az autópályához vezető utat. Este fél10-re értünk vissza Toloba, ahol a szokásos helyen megittuk az aznap tényleg megérdemelt szokásos frappénkat, és félholtként dőltünk be az ágyba.