2006. szeptember 16, szombat

Reggel már 8 előtt felkeltünk, és egy teraszon elfogyasztott kávé után szomorúan kezdtünk összepakolni a hazaútra. 9-re terveztük az indulást, mindenképp el akartuk érni a fél 10-kor induló kompot, és még péksüteményt – elsősorban csokis fánkot -  is akartunk venni az útra… na és persze el kellett búcsúzni a házigazdáinktól. A búcsúzkodás közben persze majdnem elsírtam magam, Ploumitsa és Stavros olyan szeretettel öleltek át minket, mintha az unokáikat búcsúztatnák. Dimitri és felesége, (akik szomszédaink voltak az itt töltött egy hét alatt) is jó utat kívántak – azt hittem megszakad a szívem. Tényleg olyan volt, mintha a rokonainktól köszönnénk el, és nem először jártunk volna itt. Ami biztos, hogy nem is utoljára. A nagy ölelkezés – puszilkodás úgy elhúzódott, hogy mire a kikötőbe értünk, már csak percek voltak az indulásig. A komp megint nem volt „teltházas”, bejártuk az egész hajót, és végül ismét a legfelső szinten foglaltunk helyet.

 Ez egy régebbi és talán rosszabb járgány volt, mint ami az odaúton, nyikorgott-recsegett az egész szerkezet, ráadásul a szél miatt úgy billegett az egész, az volt az érzésem, hogy még félúton Keramoti felé a vízben kötünk ki, de végül megúsztuk a 40 perces utat. Kavaláig szinte nem is szóltunk egymáshoz, csak én pityeregtem egy picit – ahogy az már megszokott a hazautakon. Aztán amikor megláttam a várost, elmúlt minden szomorúságom. Akkor az volt az érzésem, hogy még soha életemben nem láttam ilyen gyönyörű görög nagyvárost. Odafelé nem nagyon láttuk az útról, de elhatároztuk, hogy hazafelé mindenképp szakítunk időt egy gyors városnézésre.  

A város időszámításunk előtti VI. században létesült, eredetileg Neapolisz volt a neve, egykor ez volt Görögország 2. legnagyobb városa, a Via Egnatia egyik fontos állomása, és Philippi kikötője. Ami érdekessé teszi a várost számunkra az a bizánci erőd, és a Mehmed-Ali egyiptomi alkirály által építtetett mecset és medresze, és persze a római korból származó aquadukt. Sétánk a kikötőből indult, aztán a római korból fennmaradt akvaduktot néztük meg, és ez után indultunk a török negyedbe. A kikötő mentén sétálva azt vettük észre, hogy sokkal „görögösebb” ez a város, mint a többi, ahol eddig jártunk. Itt tényleg szinte csak férfiak ülnek a kávézókban, beszélgetnek, táblás játékot játszanak, csak múlatják az időt. Nemegy vendéglátóhely szokás szerint a széles járdára települt, vagyis keresztül kellett rajta sétálni ahhoz, hogy elérjük uticélunkat. Ilyenkor a sok férfi szempár egyként követett engem – és valószínűleg minden nőt aki arra járt – úgy éreztem, mintha azt üzennék: le ne merjek ülni. Persze nem azért tűnt így, mert barátságtalanok lettek volna ezek a szemek, mégis úgy éreztem, hogy nekem nem lenne ott helyem, akkor sem ha turista vagyok, és a vőlegényemmel ülnénk le egy picit. Furcsa volt, még soha, sehol nem éreztem ilyet. Pár perc alatt az imaret kapujához értünk. Ez a kupolás épületegyüttes a balkán egyik legnagyobb iszlám középülete volt, 1990 óta hotelként működik. A nagy fakapukon át csak bekukucskálni tudtunk, de a látvány lenyűgöző volt így is.

Itthon megnéztem az imaret honlapját, és csak ámulni tudtam rajta. Megér egy látogatást:http://www.imaret.gr/  - a honlapon ámulni nem kerül pénzbe, viszont a 2006-os árak szerint a legolcsóbb szobaár 220 euro egy éjszakára. Kipróbálnánk. J

Tovább sétálva ugyanezen az utcán a néha fel-felbukkanó panoráma az egyik lenyűgöző látvány, a másik pedig az épületek furcsasága: a hagyományos alsó szintet fából ácsolt felsőbb emeletek követik, ez is a török építészet egyik jellegzetes vonása. Némelyik épület egyik fala maga az erőd, és szűk kis utcák azonnal lépcsősorba torkollnak, akármerre fordulunk. A dombtetőre felérve a látvány szinte mesébe illő: az egyik irányban a nyílt tengert látjuk, és Thassost, ami máris annyira távolinak tűnt… a másik irányba a kikötő, és a part mentén hosszan elnyúló, hegyoldalba felkúszó város terül el előttünk. Nem akarunk elmenni innen. Párperces (félórás?) ámuldozás után persze elindultunk az autó felé, ugyanis azt – parkolóhelyet nehezen találva – egy taverna előtt hagytuk, a tulajjal összemosolyogva, hogy persze maradhatunk egy órát, semmi probléma… de mivel pénzünk már nem nagyon maradt arra, hogy nála ebédeljünk, jobbnak találtuk mielőbb távozni.

Kavalában egyébként nem tudom, hogy hol lehet parkolni egyébként, mert a fizetős helyeken sem láttunk egyetlen szabad helyet sem. Ha jobban meg szeretnénk ismerni a várost, akkor érdemes itt eltölteni egy hétvégét, bár olvasmányaim szerint akárhol is foglalunk szállást, az egyrészt nem túl olcsó, másrészt szinte minden szállodába beszűrődnek az utcai zajok, amik még éjszaka sem nagyon csendesednek. Elvarázsolt ez a város, több időt is szánunk majd rá egyszer.

Innen már Szaloniki felé vettük az irányt görög idő szerint fél 1-kor, elég hosszú út várt ránk hazafelé. Az odaúton megismert utitársainkkal a határon lévő duty free-ben találkoztunk, ahonnan magyar idő szerint délután 4-kor indultunk tovább, Macedóniában nem volt gond, de a szerbeknél rengeteg 40-es korlátozás volt, de sikerült „vonatozni”, 2-3 helyi ment elöl, így a húzósabb helyeken is tudtunk 80-100 km/h-val jönni. Rendőr viszont – meglepetésünkre – sehol nem volt. Az első magyarországi benzinkútig (figyelem, több, mint 50 kilométer a határtól az autópályán!) együtt autóztunk. Hajnali 3:20-kor léptünk be az ajtón, a fényképezőgépen és a kispárnán kívül semmi mást nem hoztunk be magunkkal. Beájultunk az ágyba. Jó volt. Megint. Görögországban nem lehet csalódni. J