Egy pihenős nap után 3 főből 2 vett részt az aznapi túrán: Misztra és Mani megismerése volt a cél. Ahogy már írtam, a bizánci építészet a szívem csücske, Mani megye lakótornyaihoz pedig valami rejtélyes szenvedély fűzött. Olyan ez, mint beleszeretni egy kopár, bozótos, nap által kiégetett növényzetű tájba. A Tripoliszig vezető út annyira gyönyörű volt, hogy nem bírtunk vele betelni. Kanyar után szakadék, ismét kanyar, hatalmas hegyek, hátborzongató völgyek... útközben nem is szóltunk egymáshoz, csak néztük a tájat. Misztra felé haladva, ahogy megláttunk egy csodálatos, hatalmas hegyvonulatot.
Nem kellett a térképre néznem ahhoz, hogy tudjam: ez a Tajgetosz. Iszonyúan magas, ködbe burkolózik és félelmetes a látványa. Mintha a szépsége valamilyen gonoszságot is rejtene: amit megnéz az ember, de tudja, hogy talán jobb ha távol marad tőle. Ebben a furcsa hangulatban értünk Misztrába, az elhagyott bizánci városba. Misztra neve a "mizitrasz" szóból származik, ami krémsajtot jelent. Ez a sajtféle ugyanolyan kúpot formáz, mint a hely, amire a város épült. Az autóból kiszállva megcsapott minket a rettenetes, száraz hőség.
A várost a frankok alapították 1249-ben, majd a bizánci uralom idején 20 000 fős településsé fejlődött. Kulturális központként is működött, erről tanúskodnak a templomokban talált falfestmények, a többi épületben talált műalkotások sokasága. Építészetileg a kolostorok alaprajza a háromhajós bizánci bazilika és a kupolázott görög kereszt keveréke - ezért Misztra a bizánci építészet utolsó nagy mérföldköve - és az én szívem csücske. :)
Ahhoz, hogy az egész területet körbesétáljuk, azt hiszem legalább 3-4 órára lenne szükség, de mivel mi még Maniba is el akartunk menni, csak 1,5-2 órát nézelődtünk. Először a főbejáraton át mentünk az alsóvárosba, és onnan néztük meg a Metropoliszt és a múzeumot, majd tettünk egy nagy kört, meglátogatva a környező templomokat és kolostorokat.
A kilátás festői fentről, a domb lábánál meseszerű olajligetek. Na "ezek" is tudták hogy hová kell építkezni, akárcsak a mükénéiek. :)
Délután 3 óra lehetett, mikor tovább indultunk innen Mani felé. Már előre féltem, hogy vajon mikor fogunk odaérni, és mennyi időt fogunk tudni eltölteni azon a csodálatos helyen. A reggelin kívül még semmi nem volt a gyomrunkban, úgyhogy egy ebédet is be kellett iktatnunk. 4-re értünk Githioba, az éhségtől szédelegve be is estünk az első, szimpatikus tavernába. Annyira nem kellett keresgélnünk, mert az egész hely annyira szép volt, minden olyan meseszerű...
A taverna, ahova beültünk, közvetlenül a vízparton volt. Itt aztán megérezhettük az igazi, déli mentalitást, amit más szóval lassúságnak is nevezhetnénk. Nem is lassúság, inkább a ráérősség a legjobb szó. Amikor leültünk, azonnal hozták is az étlapot és egy 1,5 literes ásványvizet... majd fél óra elteltével jött csak újra a felszolgáló srác. Megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni, mi elsoroltuk, és újabb fél... vagy talán 1 órára megint eltűnt. Hatalmas adag finomságokkal tért vissza: ettünk görög salátát, apróhalat, souvlakit... na hát ilyen finom souvlakit sem ettem még soha, sehol. :)
Miután elfogyasztottuk a lakománkat, ittunk volna még egy frappét. Vagy 20 perce néztem a pincért, hátha figyel rám, de nem. Elképzelhető, sőt biztos, hogy errefelé nem szokás felállni az asztaltól 2 óránál rövidebb időn belül. Sőt, ahogy elnéztem, ezen a vidéken senki nem siet sehová. Minden borzasztó messze van, nincs is ami, vagy aki sürgesse az embert. Miután odaintegettem az emberünknek, hogy most már nem is frappét szeretnénk csak fizetni, fogta magát és visszaintegetett. :D Mintha jókedvemből integettem volna. Na hát csak kivárta, míg eltöltünk a tavernában 2 órát - kénytelenek voltunk bemenni, és úgy kifizetni azt, amit ettünk. Viszont sajnos rengeteg időt vesztettünk. Ezzel is, meg talán azzal is, hogy később indultunk el a kelleténél. azt olvastam Maniról, hogy az olajfán kívül itt semmi nem terem: a Peloponnészosz egyik legszárazabb, legkopárabb, legszelesebb és legbarátságtalanabb vidéke. Talán éppen ezért olyan vonzó számomra, ezért akartam megismerni annyira. Tovább indultunk ugyan a félsziget belseje felé, de 20 km megtétele után megbeszéltük: nem megyünk tovább. A lakótornyokból szinte semmit nem láttunk, ahogy Manit sem sikerült felfedeznünk. De ez volt az ésszerű megoldás.
Ésszerű... kérdés, hogy mit nevezünk ésszerűnek. 1800 km-re az otthonunktól visszafordulni valamitől, ami már csak alig 100 km-re van. Ez egyáltalán nem tűnik ésszerűnek. Viszont mire odaértünk volna, besötétedett volna, és az iszonyú szerpentines szakaszt visszafelé éjszaka kellett volna megtennünk. Azt hittem megszakad a szívem. Elsírtam magam. Először csak hisztiztem, mert persze beleegyeztem abba, hogy forduljunk vissza, de már az első visszafelé megtett méterek után még szebbnek találtam a tájat, mint odafelé.
Megígértük egymásnak, hogy ide (is) vissza kell jönnünk. Nemsokára. Hamarosan. Minél előbb. Ez lett volna az utazásunk csúcspontja (minden uticél az volt...), és nem láthattam. Nem sikerült. Elterveztünk valamit, annyira akartuk, és mégsem sikerült. Eljöttünk ilyen messzire, semmiféle fizikai akadálya nem volt, és mégsem néztük meg azt, amit akartunk. Úgy gondoltam, hogy nem vagyunk normálisak, de persze most már tudom, hogy nem nagyon volt más választás. Mit láthattunk volna sötétben? És mennyire veszélyes lett volna a hazaút éjszaka?
A visszafelé vezető úton, egyszerűen zakatolt az agyam. Többek között azon, hogy hogyan tudnánk ide újra eljutni. Kisebb költségvetésből, rövidebb idő alatt, és csak ide. Maniban el KELL tölteni legalább egy hetet. És Githioban kell megszállni, ez nem kérdés. De hogyan? Athénig repülővel, és ott kocsit bérelni? Vagy Githioig valami távolsági busz jön vajon? És akkor itt lehetne autót bérelni? Ránézésre nem tűnt úgy, mintha bárki is foglalkozna ilyesmivel... "autóbérlés". Itt mindenki olyan gondtalan, ráérős... mintha nem lenne senkinek semmilyen problémája, csak az, hogy szieszta után mikor menjen el a kedvenc tavernájába. Ahogy leírom ezeket a sorokat, ugyanúgy visszavágyom, mint akkor, amikor még el sem jöttem onnan. Közben szépen ránk esteledett. Megint egy hosszú nap (és persze a szokásos frappé) után dőltünk be az ágyba. Csak ezúttal nem éreztem fáradtságot. Csak valami megbántottság-félét, miközben pityeregtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése