2006. szeptember 8., péntek – szeptember 9., szombat

Délután 6 óra. Egyrészt ma elfüstölt az agyam a sok melótól, másrészt iszonyú hideg van. Gondolom, hogy részben ez lehet az oka annak, hogy nem is tudom magam beleélni abba, hogy tulajdonképpen nyaralni indulunk. A. sem érzi még igazán. Sebaj, talán Szegednél leesik, hogy mi van. 2 órával ezelőtt még dolgoztam, most pedig útra kelünk életünk első olyan utazására, amiben csak mi ketten veszünk részt. Szegednél már pihentebb lett az agyam, a munkától elválasztó 4 óra hossza sokat segített abban, hogy kimenjen a fejemből mindenféle stressz és egyéb nyűg. Kíváncsian várjuk, hogy milyen lesz a határ így, hogy már kész az M5ös autópálya. Meg kell mondani, hogy egyszerű és nagyszerű, az autópálya vonalán egyszer csak van egy határátkelő. Este ¾ 9-re értünk oda. Miután átértünk a szerb oldalra, bal kéz felé találtunk egy pénzváltót, ahol 60 euroért 4963 szerb dinárt vettünk – ez nem rossz árfolyam, főleg a tavalyihoz képest. 

Akkor forintért vettük, és eléggé lehúztak. Ez az összeg az autópályadíjra bőven elég egyébként, nekünk tankolni majd csak a görögöknél kell – ott szerencsére olcsóbb is a gázolaj. Itt, a határon találkoztunk Gombival és Edinával, a hellász-fórumon ismertük meg egymást, most találkoztunk velük először. Szimpatikus fiatal pár – így útközben nem sikerült csak 5perces szüneteket tartani, mert mindenhol legalább 20 percet időztünk. Eltrécseltük az időt. :D 

Belgrád felé tartva egy kicsit elpilledtem, éjfél-körül értünk a városba, ahol arra keltem, hogy ARASZOLUNK! Elámultam azon, hogy mi a túrót keres ennyire sok autó éjfélkor a városban, hogy mitől alakulhatott ki ekkora dugó. Több mint fél órán át cammogtunk a városban. Meg kell mondjam, az elmúlt 15 évben (amióta erre járok) sokat változott Belgrád, de szebb nem lett. Részemről mély kómában telt az út többi része, egészen a napfelkeltéig. Csak a fizetőkapuknál keltem fel pár percre, na meg a Szerb-Macedón határon. Sehol nem volt sor, pár perc alatt mindenhol átjutottunk. Az első macedón fizetőkapunál virradt ránk a nap, gyönyörű volt.

A kocsiból kiszállva viszont meglepődve tapasztaltuk, hogy tán’ még hidegebb van, mint otthon, és iszonyú szél fúj – ettől egy kicsit megijedtünk. Azért a macedónoknál már elég jó idő szokott lenni, jó pár fokkal több, mint nálunk. Ebben az országban (gondolom autópálya építése vagy javítása miatt) belefutottunk terelésekbe, de nem volt vészes, kicsit lassabban lehetett haladni, de elég jól ki van táblázva az út, szóval eltévedni nem lehet. 

Reggel 8 (illetve 9) – Görög határ. Kocsisor. Hosszú, de talán 1 óra alatt átjutunk. Az emberek türelmesek, jókedvűek, mindenki mosolyog. Semmit nem számít már a mögöttünk álló 14 órás utazás – boldogok vagyunk, hogy újra Hellász földjére léphetünk.

Más világ. Mintha már az országhatárt átlépve magunk mögött hagynánk mindent, ami nem görög, ami nem mi vagyunk, ami nyűg, ami fáradság, mindent, ami nem szép és jó. 2 hónappal ezelőtt még nem hittük volna, hogy idén is eljutunk Görögországba, hirtelen jött az elhatározás. És hirtelen jött az érzés is, hogy igen, mi TÉNYLEG ITT VAGYUNK! Azt hiszem ekkor, illetve az első igazi görög frappé elfogyasztása után (naná, hogy még a határon…) éreztük azt, hogy tényleg nyaralni indultunk otthonról. Itt egy kicsit hosszabb pihenőt tartottunk, reggelivel, frappével, és könnyű búcsúval ÚjBarátainktól, ugyanis Szalonikinél elválnak útjaink: nekik a Chalkidiki felé kell menniük, nekünk pedig Kavala felé. Annyira jól ki van táblázva minden, hogy nem lehet eltéveszteni. Az autópálya Thesszalonikitől Kavala irányába rohamtempóban épül, a még nem átadott szakaszok is kész vannak már látszólag. Kavalától tovább kell menni az autópályán, és Keramoti leágazásnál kell lemenni, ugyanis onnan megy a komp Thassosra. Megy Kavalából is, de az egyrészt máshol köt ki a szigeten, másrészt hosszabb és drágább is az út.

Helyi idő szerint délután 1 óra után értünk Keramotiba, ahol teletankoltuk a kocsit (0,939 €/l gázolaj), majd elindultunk a kikötő felé. Szerencsénkre épp negyed órán belül indult egy komp, úgyhogy ezt pont elértük – mert egyébként 1,5 óránként jár. Nem voltak sokan a hajón, és gyönyörű volt a félórás utazás. Annyira boldog voltam, hogy majdnem elsírtam magam, miközben ringatóztunk a tengeren. Ajándék ez az utazás mindkettőnknek, és álomszép út állt már eddig is mögöttünk, de tudtuk, hogy a java még csak most jön. 2-kor legördültünk a hajóról Limenasban, a sziget fővárosában, és elindultunk szállást keresni.

Úgy döntöttünk, hogy megfogadjuk Andi tanácsát, és Limenasban szállunk meg. A másik oka a döntésünknek persze az volt, hogy már iszonyú fáradtak voltunk, és nem akartunk kavarogni a szigeten – úgyis megtesszük majd még később.

Limenas, annak ellenére hogy a sziget fővárosa, egyáltalán nem városias jellegű, viszont pont annyira nyüzsis (legalábbis így utószezonban) amennyire nekünk kell. 15-20 perc keresgélés után egy nagyon kedves 55-60 év körüli görög házaspárnál, Stavrosnál és Ploumitsánál találtunk szabad és jó árban lévő stúdiót, nagy terasszal. 30 euro volt egy éjszakára, a végösszegből még kaptunk is 10 euro kedvezményt. A kis lakás nem volt tengerre néző, nem volt a sétálóutcák közvetlen közelében (ami amúgy 5 perc séta volt), mégis az első pillantásra beleszerettünk. Talán Ploumitsa néni kedvessége volt az, ami már az első percben megfogott minket, na meg az olajfa, a leanderek és a virágok a kertben. (A a földszinti rész volt a miénk, a fedett teraszos rész, ahová a 3 csíkos strandtörcsi ki van terítve).

Hullák voltunk, és büdösek-koszosak, mégsem gondoltunk arra, hogy lefeküdjünk aludni. Kávé és egy kis beszélgetés után azonnali zuhany következett, és útra keltünk megnézni a várost. Tettünk egy rövid sétát, felfedeztük, hogy mi hol található. A kompkikötőtő vonalában volt az ideiglenes otthonunk (az országút felé), illetve attól kb 5 percre gyalog. A sétálóutcákba kb ugyanilyen fáradságos sétával jutottunk el, a legközelebbi pékség és supermarket nem került 2 perc sétába sem. Vettünk néhány hűtőszekrénybe való dolgot (gyümölcs, gyümölcslé, sör…), visszabattyogtunk a szállásra, és kicsit ledőltünk – mégis. Na nem sok időre, talán 1 órát pihengettünk, és elhatároztuk: elmegyünk abba a tavernába, amit már annyian dícsértek. A neve Mouses. Ahhoz képest, hogy tulajdonképpen utószezon volt, és nem voltak túl sokan sehol (hajón, utcákon, tavernákban), a Mousesban teltház volt. Épp volt még egy kétszemélyes asztal – biztos minket vártak. J A tulaj (ezentúl Mouses úr legyen) nagyon kedves volt, előételnek (ajándékba) kaptunk 2 frissen sült pitát valami fehér (gondolom joghurtos) mártogatós dologgal, nagyon finom volt. Aztán jött a görög saláta, a bárány, a souvlaki – a kihozott finomságoknak a felét megettük, aztán tartottunk negyed óra pihenőt.

Nem ettünk gyorsan egyébként sem, de rengeteg volt a kaja. Aztán amikor sikerült magunkba tömni még pár falatot, úgy vitték el a tányérjainkat, hogy fejenként szerintem az ¼ részét meghagytuk mindketten. Még beszélgettünk egy picit, aztán amikor a számlát akartuk kérni, jött az ajándék desszert. Tudtam, hogy szokás, de ilyen mennyiségű vacsora után erre azért nem számítottunk. Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett, valami tejbegríz-puding-féle édes dolog, a tetején meg talán mogyoró ízű, mézes állagú valami, aminek külön borzalmas íze volt, de együtt valami fantasztikus. Miután ezt is megettük, pihentünk ismét negyed órát, kifizettük a számlát (15€) és elindultunk a szállásunk felé. Szabályosan beájultunk az ágyba. Hosszú 2 nap állt mögöttünk.