A csütörtöki nap már korán reggel izgalmasnak ígérkezet. Amikor elkezdtem összepakolni a reggeli után a teraszon, házigazdánk, Stavros köszönt jó hangosan Kalimerát, és meghívott minket este 8-ra a „festára”, amit hátul tartanak a kert végében. Teljesen bezsongtunk, el nem tudtuk képzelni, hogy milyen lesz, kik lesznek ott. Azt gondoltuk, hogy lehet hogy hetente vagy párhetente tartanak egy ilyet, és meghívják a ház vendégeit, is előre élveztük, hogy egy igazi görög est részesei lehetünk. Úgy döntöttünk, hogy addig strandolunk, de nem nagyon volt türelmünk ahhoz sem, úgy vártuk az estét.J A paradise Beachre mentünk, mert az tetszett a legjobban. Nem fújt annyira a szél mint múltkor, mégis nagy hullámok voltak.
Nagyon kellemes volt a víz, és sokan fürödtek, ugráltak a habokban. Lassan mélyül a víz: több méter után is csak térdig ér, viszont a nagyobb hullámok a fejünk tetejéig is felcsaptak. Ahogy telik az idő, és a nap más szögből világítja meg a partot, egyre szebb színe van a víznek. Mintha valami karibi szigeten lennénk, csak pálmafák helyett fenyők vannak körülöttünk. A part egy részén rengeteg szép szép kagylót találtunk, egy jó nagy zacskónyit gyűjtöttünk össze. Szép díszeket lehet majd belőle csinálni, amihez az ugyaninnen származó homokot is felhasználjuk. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki a közeli hegyoldalt bámulja, egyik ember megy a másik után a meredek szakadék széléhez. Persze, hogy a kíváncsiságunk nem hagyott nyugodni: kecskék legelésztek a szinte függőleges hegyoldalban, észvesztő módon. Attól tartottunk, hogy előbb-utóbb a tengerben köt ki valamelyik, de nem. Meglepő ügyességgel és magabiztossággal álltak meg akár 2-3 méter sodródás után is, és legelésztek tovább, mintha semmi sem történt volna. :)
Elmúlt már 4 óra is, amikor visszaindultunk a strandról. Megálltunk Panagiában – már sokadszor. Egyrészt mert elbűvölő ez a kis falu, másrészt pedig találtunk itt az egyik kis boltban frappé keverőt, és megígértük a barátainknak, hogy viszünk nekik innen, és ebben a boltban 4 euroért volt kitéve. Csakhogy a bolt, amikor csak erre jártunk, mindig zárva volt. Mindegy, hogy délelőtt, délután vagy délben értünk ide, a bolt mindig zárt ajtókkal várt minket. Találtunk egy másik helyen is, de ott pedig drachmában (!!!) volt kitéve az ára, ami arra engedett következtetni, hogy nem egy mai darabról van szó. Így hát keverő nélkül tértünk vissza a szállásra, ahol egy fél dinnyét magunkba tömve izgatottan vártuk az esti programot.
8 órakor már nyüzsgés volt, és kilestük, hogy hosszú, terített asztallal várják a vendégeket. Már az első pillanatban rájöttünk, hogy itt bizony nem a turisták kedvéért rendezik a lakomát… családi ünnep van kialakulóban, Plumitsa névnapját ünnepeltük – mint ahogy az később kiderült. Elmondták nekünk, hogy a görögöknél a születésnapkor nem tartanak nagy ünnepet, ahol számon is tartják, ott is legfeljebb a szűk család szokott megemlékezni a jeles napról. A névnap viszont olyan ünnep, hogy még a legtávolabbi ismerős is megereszt akár egy telefont, és felköszönti az ünnepeltet, az ünnepelt pedig vendégül látja a barátokat és a rokonságot. Így jöttünk össze mi is, harmincegynehányan a hosszú, minden finomsággal megrakott asztal körül. A német vendégek – akik már eddig is szinte családtagként mozogtak ott, és mi is sokat beszéltünk már velük – foglaltak nekünk ülőhelyet. Percek alatt körbeültük az asztalt, mindenki elfoglalta a kiszemelt helyét, és el is kezdődött a vacsora. Annyi minden volt az asztalon, hogy fel sem tudnám sorolni, hogy miket kóstoltunk végig a sok „jamasz” között. Merthogy amint egyvalaki elkurjantotta magát hogy „jamaaasz”, mindenki eldobott mindent, lenyelte az épp szájában lévő falatot, és jött a felelet: „jamasz”, egy korty ital kíséretében, majd a pár másodperces kitérő után mindenki a tányérja fölé fordulva folytatta tovább a lakomát. A kb két óra lakmározás alatt 5-10 percenként felhangzott a bűvös szó, volt aki retsinát, volt aki cipurot ivott. Ez utóbbi egy házi készítésű ánizsos ital, olyasmi mint az ouzo, de sokkal finomabb, és sokkal erősebb. Vacsora után én is megkóstoltam, 2 percig egy hang sem jött ki a torkomon, olyan érzés volt, mintha a számtól a gyomromig végigégette volna mindenem az az ital – bár hozzáteszem, hogy az utóhatás viszont remek volt, mert egy pici pohárka után a gyomromban nem éreztem azt, hogy annyira tele lennék, és ez akkor elég jó érzés volt. El is mondták nekünk, hogy ez az ital részben pont erre való: a sok és nehéz vacsora után jótékony hatása van, de ha beteg az ember, akkor is ajánlott a fogyasztása, mert garantáltan kimegy belőlünk minden kellemetlen vírus és baktérium. Ezek után… el is hiszem. J
Rudiékkal (német vendégek) beszélgettünk a legtöbbet, de sokszor odajött hozzánk Ploumitsa és Stavros is. Közvetlen apartmanszomszédunk, Dimitri bácsi gondoskodott arról, hogy mindig legyen retsina a poharunkban, ha netán jamaszra kerülne a sor. Dimitri kólával itta a gyantás bort, amit csodálkozva mi is megkóstoltunk. Az íze nem volt jó, a hatása viszont ebben az összeállításban fergeteges: mintha egy tripla adag kávét ittunk volna meg hirtelen. Rudiékról kiderült, hogy nem egyszerű visszatérő vendégek: 1977 óta jönnek a szigetre minden nyáron. Eleinte 2-3 hétre, most 6,5 hétre, és majd októberben mennek csak haza. Beszélgetés közben néztük az embereket. Annyira mások, mint mi. Nálunk ordenáré viccek és részeges emberek nélkül sajnos már el sem tudok képzelni egy valamirevaló bulit – ezzel szemben itt egyszerűen mindenen képesek nevetni. Egy nyelvbotláson, egy mókás aznap történt eseten, vagy pl. azon, hogy valaki 2 villát kapott az asztalra a tányérja mellé. Ráadásul a sok jamasz ellenére senki sem volt részeg, aki úgy érzi hogy sok lesz már, vizet iszik egy idő után. Sajnálom, hogy nem készültek fotók, de azt figyeltem meg, hogy senki sem csinált képeket, úgy gondoltam, hogy nem illene, ha én ennek ellenére elkezdenék képeket készíteni. Majdnem éjfél volt, amikor Kalinittázások közepette elhagytuk a jókedvű társaságot. Ezt az estét sohasem fogom elfelejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése