7-re állítottuk az órát, ½ 8-tól van reggeli, és 8-kor nyit a romterület. 7-kor fel is ébredünk, de esik. Nem is esik, inkább szakad az eső. Éjjel is felébredtem kétszer, de akkor még dörgött és villámlott is, így most tévézünk még egy órát, aztán meglátjuk. Ennek köszönhetően megtudjuk, hogy az Athéni jachtkikötőben látott legnagyobb hajó, amit megközelíteni sem volt (lett volna J) szabad, a Chelsea (focicsapat) tulajdonosáé. ½ 9—re sikerül megreggeliznünk végül, és úgy néz ki, hogy az eső is eláll, kelet felől világosodik az ég. Útnak indulunk bakancsban, minden csupa sár, a nap viszont kezd kisütni. Hízelgek egy picit Zeusnak és Apollónak gondolatban, hogy csak erre a pár órára ne hozzon ránk esőt – és úgy néz ki meg is hallgatnak. Nem 1, hanem legalább 20 turistabusznyi látogató érkezik velünk együtt a bejárathoz – egy kicsit illúzióromboló ez az óriási tömeg.
Kétórás sétánk alatt fel-felcsendülnek bennem a Zeusz küszöbén, a történelemkönyvek és az utikönyveink sorai – de egyiket sem idézném, rengeteg az ókori görög és a római kori emlék, miközben sétálunk a sok megmaradt oszlop között, Zeusznak hála, mégis süt ránk a napfény. Templomát ezért kétszer is körbejárjuk, itt állt a az ókori világ hét csodájának egyike, megpróbáljuk elképzelni itt, teljes valójában az arany-elefántcsont szobrot rengeteg drágakővel díszítve.
Látunk római kori villát, kagylós-kőből készült templomfalat, oszlopok tövében nőtt leandert és végül a stadiont.
A boltívvel fedett bejárón át csak úgy özönlik a tömeg, mindenféle nemzet próbál bejutni itt, pedig mellette, a dombtetőn is lehetséges lenne – úgy látszik mindenki úgy akarja itt érezni magát, mintha a játékok versenyzője lenne, többszázan térdelnek egymás után az épen maradt startkőre. Vannak, akik futni is indulnak, nem versenyeznek, csak az érzés vagy a fotó kedvéért, itt gyűlik össze a legnagyobb tömeg, diáksereg, nyugdíjas társaság, japán turistacsoport. Sokan annyi időt szánnak csak a stadionra, mint minden más emlékre összesen, de a tömegtől annyira képtelenség álmodozni itt, hogy nincs értelme tovább maradnunk tíz percnél.
Sokan annyi időt szánnak csak a stadionra, mint minden más emlékre összesen, de a tömegtől annyira képtelenség álmodozni itt, hogy nincs értelme tovább maradnunk tíz percnél. Több, mint két órát sétálunk a szentélykörzetben, a versenyek helyszínén, napsütésben, amit álmunkban sem gondoltunk volna, inkább csak reméltünk.
Ideje útra kelnünk, hosszú nap áll még előttünk, szállást kell keresnünk a több mint kétéves álmunk helyszínén, a Manin. Egy órája vagyunk úton Kalamata felé, nemrég tértünk le a tengerparti útról a Taigetosz irányába. Az eső esik, az előbb látott Ión tenger is fekete volt, illik ehhez a tájhoz a borús idő, az eső sem veszi el a kedvünket, így most még vadregényesebb lett a táj. Az út szélén szinte világítanak a színes leanderek és a rengeteg sárga virág, kis idő után zöldellő fák vesznek minket körül, a nap pedig kezd újra kisütni, homályosan ugyan, de már kivehetők az óriási hegy vonulatai. Már csak 30 kilométer Kalamatáig, most olivaligetek közt haladunk, fúj a szél, de egyáltalán nincs hideg, nem szólunk egy szót sem, magával ragad a táj. Olyan hangulata van, ami nem leírható, érezni kell a környék átható lényegét. Kalamata jellege tényleg városias, de a 40 000 lakos ellenére nincs zsúfoltság.
Hegyeken át visz az út, nincs benne tíz méter egyenes szakasz, de vízszintes sem nagyon, az átlagtempónk bőven 60 alatti, de nem baj, így van időnk mindent alaposan szemügyre venni. Kardamyli felett látjuk meg a tengert újra, és már kezd tisztulni az ég, megállunk a hegyoldalban, mielőtt lefelé vezetne az út, és onnan csodáljuk a lélegzetelállító kilátást. Lassan becsorgunk a kisvárosba, első látásra szerelem, sohasem jártunk még erre ezelőtt, de pontosan ilyennek képzeltem el.
Itt állunk meg ebédelni egy helyes kis útszéli tavernában, A. mousakát eszik, én töltött paradicsomot és paprikát. Már a tavernából nézve is nagyon kedves ez a városka, nem tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire bájos hangulata van, kőút és kőház van mindenütt, türkiz színű tenger és a homokos partja, és a töméntelen mennyiségű virág bontja a az egyhangú összképet. Ebéd után keresztülhajtunk a városon, legszívesebben itt szállnék meg, de Neo Itiloban kinéztünk egy szállást, emiatt A. mindenképp tovább akar menni. Megyünk az úton a következő és az azt követő városig, telis tele minden régi, felújított, új és épülő lakótornyokkal, de minden kihalt, semmi élet nincs errefelé. Nem barátságtalan a hangulat, csak olyan, mintha nem laknának itt valamiért, nem találkozunk emberekkel, hiába fújja a szél a rengeteg kiterített száradó ruhát.
Autó is csak néha jön 1-1 szembe, turistabuszt pedig jópár kilométer óta egyáltalán nem láttunk, túrázók és lakóautósok vannak inkább, de 5 kilométerre jut egy, szóval nincs nagy forgalom, Neo Itiloba érve nagy nehezen megtaláljuk a kinézett szállást, vagy 1 kilométert kell kifelé hajtani a pár házból álló településből, azt is főldúton. Igazi senki földje ez, a világ vége, ha úgy jobban tetszik, és semmi mozgás a környéken. Eldöntjük, hogy nem itt fogunk megszállni, , így tovább hajtunk Areopoli felé. Ez a város már sokkal hangulatosabb, bár emberekkel megint nem találkozunk, szűknél is szűkebb utcák közt barangolunk a kőházak között. Tetszik, ezt akartuk, igen, ezért jöttünk ide, de nincs benne a levegőben az a bizonyos valami, ami itt tartana minket hosszabb időre, ami miatt itt töltenénk 7-8 éjszakát. Innen is továbbállunk, a kereszteződésnél pedig kecsegtető ajánlat tűnik fel: az egyik út Gythioba visz. Naná, hogy arra megyünk, hátha ott találunk valamit, de meg sem beszéljük, már tudjuk, hogy bármi is lesz, Gythio az a hely, ahová visszavágytunk, és biztosak vagyunk abban mindketten, hogy ott fogunk szállást találni. A szívünk két éve húz vissza erre a tájra, amikor Gythioig jutottunk csak el, egy másik irányból, és beleszerettünk. Elsírtam magam, amikor egy egynapos kiránduláson éppencsak belekóstolhattunk a Mani hangulatába, már fordulnunk is kellett vissza, Tolo felé.
Most újra itt vagyunk ezen a csodálatos helyen, és megint a sírás fojtogat, de most örömömben, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy újra itt vagyunk. A félsziget keleti partján kevesebb a kőtorony, viszont a tengerpart szebbnek tűnik, még a színe is más, bár lehet, hogy csak azért látjuk így, mert egyre közeledünk a szeretett városkánk felé. Mavrovouni kis települése után hirtelen tárul elénk Gythio, és nem győzünk betelni vele, ilyen a sors, vagy Zeusz keze, nekünk ide kellett jönnünk most, nem pedig valami más, elhagyatott helyre. Érezzük hogy él, lélegzik a parányi város, anélkül hogy nyüzsgés lenne, ez húzott minket mágnesként, és nem engedett, pedig próbáltunk távolodni tőle. Sajnos nem találtunk kiadó apartmant, inkább csak szobák vannak itt, visszább kell mennünk egy kilométert Mavrovouniba, a tengerpartra küldtek minket kiadó apartmanért. Nem telik sok időbe, mire egy közvetlen tengerparti házikót találunk, egy fiatal, görög nő kínál nekünk egy emeleti kis lakást, a szoba tágas, a fürdő apró, a teraszunk viszont óriási, a tenger annyira közel, hogy az az érzésünk, hogy ha jönne egy nagyobb hullám, lehet hogy felcsapna idáig. Az álom, hogy egy lakótoronyban töltünk el egy hetet, csak álom maradt, de egy ígéret, amit A. tett két évvel ezelőtt, hogy egyszer újra visszahoz ide, teljesült. Kicsit pihenünk csak, elpakolunk és átmegyünk a „szomszédba”, megnézzük sötétedéskor a várost, nincs mit tenni, így is gyönyörű.
Bevásárolunk reggelire, na meg vizet és vacsorát veszünk magunkhoz, sétálunk a hangulatos, utcákon, jó, hogy végre itt lehetünk. Kicsit úgy érzem, mintha elvesztegettünk volna egy hetet, ez az a hely valójában, ami igazán megmozgatja a lelkem. Most a teraszon ülök, késő este van, írom a naplóm és hallgatom a tenger zúgását, fúj a szél, picit hűvös van, és valamiért olyan érzés fog el, mintha évek óta itt élnénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése