2007. június 04, hétfő

½ 8, csomagolunk. Ez az utolsó reggelünk itt. Hamar összepakoljuk a holminkat, és 8-kor már az utolsó reggelinket hozza az asztalra Mama Katerina. Ma is kapunk barackot, de ezt majd később esszük meg, jól fog jönni az úton, elég sok tervünk van mára. Lassú a reggel, gondolatban búcsúzunk a helytől. Amikor az utolsó adag cuccot visszük ki az autó felé, elköszönünk és kapunk egy üveg bort ajándékba – kedves gesztus. Így egy picit nehezebb elszakadni. Katerina jó utat kíván nekünk, és a mielőbbi viszont látást remélve integet, így teszünk mi is. Lassan hajtunk végig Loutraki forgalmas főutcáján, búcsút veszünk mindentől még egyszer, a platánfa sortól is, ami a Korinthoszi híd felé vezet. 

Percek alatt a túloldalon találjuk magunkat – ez már a Peloponnészosz, Görögország számunkra legszebb része, egy teljesen más világ.

Ez vár ránk, és repesnünk kellene az örömtől, hogy újra itt lehetünk – de most egy picit mégis szomorkodunk. Görög zenét hallgatva száguldunk az autópályán Patra felé, bal oldalt dombok és hegyek magasodnak, az út szélén 2-3 méter magas leander erdő ontja színes virágait. Indulás után egy órával már le is térünk az autópályáról, Kalavrita feéé igyekszünk. Egyszer egy képen láttuk, hogy az egyik errefelé vezető út mentén a sziklafalban kolostor-szerű építmények vannak – ezt próbáljuk megkeresni – de sajnos egyik útikönyvünk sem ír róla semmit.

Tekergünk a szűk kanyargós úton felfelé, huszonöt fok lehet, nincs hőség. Minden növény dús és zöld, már csak egy-két helyen tűnnek fel leanderek, helyette zöldfűszerek illatát fújja a szél, egyre magasabban vagyunk. Sípályákat is jeleznek a táblák valamerre, de falvakon nem haladunk keresztül, az út mentén néha áll 1-1 ház, panzió vagy kávézó miközben 60-nal haladunk az 1500 méteres hegy oldalában. A levegő tisztább, frissebb mint odalent, kabócák hangja helyett már madárcsicsergést lehet csak hallani, a táj zöldjét élénk sárga és lila virágok törik meg.

Áthaladunk végre néhány falun is, egy taverna, egy templom, néhány ház és mesés kilátás, cseresznyeárusok az út mentén, néhány kanyar után pedig ismét lakatlan a táj. Most édes illat száll a levegőben, biztos valamelyik virág. Megállunk egy picit, fúj a szél és hűvös a levegő, csend van itt is, csak a madárcsiripelést hallani, és a távolban birkák kolompolnak valahol. Gyönyörű a táj, amikor valaki azt mondja, hogy „a természet lágy ölén”, azt pontosan ilyennek képzeltem mindig. Fenyőerdők, köztük tisztások, sziklás bozótosok, és tovább indulunk Kalavrita felé, ami egy csapásra elvarázsol mindkettőnket.

 

Kőházak, kovácsoltvas kerítések, élet és csend együtt, kanyargós utcák – azonnal beleszeretünk. A múltjáról nem sokat tudunk, de valahogy mégis érezhető: 1821-ben a patrasi érsek itt tűzte ki először a szabadság zászlóját, aztán a törökök elfoglalták a várost, és felgyújtották.

Mégsem mondható el, hogy szomorú hangulata lenne, inkább itt is megvan az a „valami”, ami szó nélkül beszél, hív vagy inkább marasztal. Tovább autózva egy hegycsúcs mellett haladunk el, hol egy emlékművet találunk, a szemben lévő hegyoldalban egy kolostor áll, a kettő közötti úton egy teknős kóborol, ki tudja honnan jöhetett, vagy épp merre tart.

Helyenként bárányok és kecskék tűnnek fel, bordó pipacsok és lehetetlen-lila színű virágok szakítják meg a táj csodálatos zöldjét.

Helyenként bárányok és kecskék tűnnek fel,  bordó pipacsok és lehetetlen-lila színű virágok szakítják meg a táj csodálatos zöldjét. Dombok, virágos rétek, szívem szerint mindenhol megállnék, de nem lehet, csak haladunk tovább Patra felé a kis hegyi falvakon át, jól érezzük magunkat, de már kezd hányingerünk lenni a rengeteg kanyartól, épp itt az ideje, hogy egy kicsit lankásabb legyen a táj, hogy meglássuk Patra városát. A városban eszméletlen a dugó, jól kifogtuk, egy gyors kocsimosás után megpróbálunk kikeveredni a forgatagból. Ez Görögország harmadik legnagyobb városa, ez meg is látszik rajta, épp olyan zsúfolt, mint Szaloniki és Athén. Nem várost nézni jöttünk, bár az araszolás közben ez is sikerül, mi a Rio-Antirio hídhoz igyekszünk, meg szeretnénk nézni világosban is.

A tengerpartra érve egy padot keresünk, a híd épp velünk szemben nyújtózik, összekötve Görögország szép és legszebb részét egymással. Gyönyörűen ívelt, a négy pillérje kecsesen áll, nyúlik a magasba, a párás levegő miatt egy picit homályba vész, de mi így is szeretjük. Jó pár percig tart, mire feleszmélünk, indulni kell tovább Pyrgos felé, késésben vagyunk. Szerettünk volna 2-re Olympiába érni, de két órás csúszásban vagyunk, ráadásul még enni is kellene valamit. Útközben nem nagyon történik semmiérdekes, csak néhány településen hajtunk át, azokon is csak a tök- és dinnyeárusok keltik fel a figyelmünket, semmi más.

Délután 4 óra van, Olympiába érkeztünk, a két órás csúszásunkat ügyesen sikerült tartani. Hogy ez most jó-e, vagy rossz, magunk sem tudjuk, épp ideje lenne már megszoknunk, hogy ezen a földön nem órában mérik az időt, hanem az érzés diktálja, hogy mikor mit tegyünk. Az ég felhős, időnk alig (már megint az idő…), és enni is kellene valamit, de már nagyon. A belépő 6 euro fejenként a romterületre vagy a múzeumba, ha a kettőt együtt nézzük meg, akkor csak 9-et kell fizetnünk, így ezt az utóbbi lehetőséget választjuk, de nem megyünk még be, csak miután jóllaktunk.

Az egyik tavernában (jó sok van itt egymás után) A. steaket eszik, én pedig paradicsomos húsgombócokat, ettünk már finomabbat is, de ez most nagyon jólesik. Az utcán szinte alig járnak emberek, aki itt van, valószínűleg az ókori romokat járja épp, így nincs túl jó hangulata a helynek, a tavernában egy német házaspáron kívül csak mi eszünk, ráadásul a pincér sem túl szimpatikus. Nincs vele gond, udvarias, de valahogy mégsem nyerte el a tetszésünket ez az ember, kivéve akkor, amikor kihozta a számlát. Összesen 14 eurót fizetünk az ásványvízzel együtt. Azt hittem többet kérnek itt, nem hittem volna, hogy 20 alatt megússzuk. 

5 óra is elmúlik, mire belépünk a múzeumba, és igencsak lóg az eső lába. ½ 8-ig van nyitva a terület, így ma csak a múzeumot fogjuk tudni megnézni – az útikönyv összesen 3-4 órát ír az ókori Olympia megtekintésére. Az óriási rommező több mint ezer évnyi időszakról nyújt emléket, az egész antik világ kultuszhelye volt, így nem egy könnyen emészthető túra bejárni mindent úgy, hogy megértsük és átérezzük azt, ami az időszámításunk előtti 8. századtól itt történt. Először csak a peloponnészoszi poliszok vettek részt a játékokon, később a többi görög város polgárai is, i.e. 5. századra pedig a játékok ideje alatt egyhónapos fegyverszünetet tartottak egész Hellászban, amikor a kor filozófusai tartottak előadást Olympiában.

 

Két verseny közti 4 évben sem teltek eseménytelenül a város napjai, Héra tiszteletére nők is rendeztek furóversenyt a stadionban, papok vezettek szertartásokat, vigyáztak a kincsekre, szobrokra, áldozati ajándékokra. Ezek vannak most a múzeumban összegyűjtve, ezeket próbáljuk meg mindörökre az emlékezetünkbe (és a memóriakártyánkra) vésni. Hogy mit láttunk ott a termekben, nem sorolom fel, nincs értelme, vagy talán nem is lehet, de főleg nem az én tisztem ezt megtenni. Egyetlen dologra viszont felhívom a figyelmeteket, felhívtam A. figyelmét is, hogy egyetlen dolgot nem szabad tenni: tiszteletlen megjegyzést tenni, vagy akár gondolni a görög istenekről. Gondolok itt arra a Zeus szoborra, amit Szabó Magda is említ a könyvében, meg is lett belőle a maga baja.  

„Ám itt Olympiában, mikor meglátom azt a különös, festett Zeusz szobrot, amely egy üvegszekrényben áll s egy rendkívül energikus, kevéssé bizalomgerjesztő, erőszakos és élvsóvár királyi férfi képét mutatja, akinek fél kezében arany kormánypálca van, a másikban meg egy kisfiú, akit úgy hurcol, mint héja a zsákmányát, megcsóválom a fejemet. … A kis Ganymédész olyan ártatlan és tehetetlen az erőszakos, buja és fenséges kezekben, hogy minden olympiai múzeumlátogató megáll a vitrin előtt, s temperamentumának megfelelő módon reagál. …

Nézem Apollót, vállán kurta köpeny, egyébként meztelen, feje profilban, balra tekint. Nézem-nézem, aztán megcsóválom a fejemet megint, és szólok T-nak, pillantson már ide, ne azt a becstelen Zeuszt bámulja mindig … én még életemben ilyen ostoba arcot nem láttam, mint az Apollóé. Buta. …”  

Aki olvasta a könyvet tudja, hogy mi következett ezután, aki nem, annak most mondom, hogy mindenféle szörnyűség, én pedig vagyok annyira babonás, hogy nem merek még csak gondolni sem semmi szégyentelenre, főleg amikor ezeket a szobrokat nézzük. Azon kapom magam, hogy minden görög istennek inkább hízelgek egy kicsit gondolatban, de ennek csak az egyik fele valós hízelgés, inkább a szobrászok munkáját dicséri, a másik fele pedig mímelt, csak hogy nehogy valami bajunk essen, elvégre vár még ránk vagy két hét.Amikor kilépünk a múzeumból, már majdnem záróra van, és csepereg az eső. Nem tudom, hogy most rájöttek-e, hogy mesterkélt volt a hízelgés, vagy A. gondolt-e mégis valami rosszra, de nincs is időnk most ezen töprengeni, tető kell a fejünk fölé, de gyorsan.

A szálláskeresés megint igénybe vesz jó 5 percet is, 45 euroért reggelivel remek szobát kapunk, épp csak egy kicsit van büdös benne – szerintem idén még nem aludtak itt. Jókora szellőztetés után sétára indulunk, ami igen eseménydúsan telik: az utcát járva minden bolt előtt ott áll az eladó, és kérdezősködik. Mit csinálunk itt, itt alszunk-e, csoporttal jöttünk-e vagy csak úgy ketten, merre jártunk eddig, hová megyünk még, és ha már ilyen szépen elbeszélgettünk, ugyan menjünk már be, vegyünk valamit, mindenből van „diszkáunt”. Félóra séta után elered az eső, de elég durván, szinte futva menekülünk a hotelszobába, és korán fekszünk le aludni.

2007. június 3, vasárnap

Ma ráérünk útnak indulni, így igazán lassan kezdődik a reggel – a verseny utolsó napja van. Kedves olvasó, ne aggódj, nem húzom túl hosszúra a sztorit, innentől pedig már 2 hétnyi tömény görög élvezet lesz hátra, az is a javából, szóval ezt a pár sort kell csak kibírni addig. J 

Szóval szintén pormentes dombtetőt keresünk, de most a szállástól vagy 100 km-re is el kell mennünk a hegy túloldalára, majdnem Thiva mellett kötünk ki parkolunk le, és onnan is kell még egy keveset gyalogolni.

 

A versenyről megint nem írnék, na persze nem azért, mert nem volt jó, de ami itt most lényeg, hogy eszméletlen módon megéheztünk mire vége lett, és elhatároztuk, hogy az első útszéli helyen, ahol látunk valami négylábút forogni nyárson, azonnal megállunk, és ott eszünk. 

Nem kellett túl sokat haladni, mire találtunk egy ilyen helyet, délután 4-kor már nyársról frissen leszabdalt bárányhusi és mindenféle finomság kerül az asztalunkra, de valami irdatlan nagy mennyiség, alig bírjuk megenni. Pihegünk még egy jó negyed órát, mire össze tudjuk magunkat szedni annyira, hogy a számlát kikérjük.

 

Innentől kezdve, amíg meg nem emésztjük a nagyját, az idő is rettenetesen lassan telik, levegőt is alig kapunk, MOST kellene sziesztázni – de még van egy órányi utunk hazáig. Vasárnap van, a legtöbb bolt, benzinkút és főleg autómosó zárva, pedig egy alapos külső tisztítás ráférne a kocsinkra. 

Úgy tervezzük, hogy összepakolunk, ha visszaérünk a szállásra, de persze nem kezdünk neki. Inkább sétálunk egy óriási nagyot, Loutrakitól Korinthoszig, onnan pedig Isthmiáig bejárjuk az egész Korinthoszi-csatornát, lenézünk felülről, hídról, vagy egyszerűen egy földút mellől a partról (nem ajánlott, veszély miatt tilos odamenni J ), minden hidat megnézünk még egyszer, aztán Loutrakiban is búcsút veszünk szinte minden épülettől. Minden szökőkúttól elköszönünk, a gyrosostól és a frappéstól is – ez nálunk már csak így szokás, hátha úgy lesz, hogy ha azt mondjuk „viszont látásra” akkor tényleg eljutunk ide még. Utolsó éjszaka, a szobától is búcsúzunk éjfél-körül, amikor ágyba kerülünk.

2007. június 2, szombat

Korábban kell kelnünk a tegnapinál. A gyors reggeli után már nincs idő visszamenni a szobába, kocsiba ülve keresünk egy pékséget és elhajtunk az egyik közeli gyorsasági szakasz felé. Ma is szép helyeken járunk, egy kedves rendőr még útba is igazít minket. A kedvességével együtt jár az is, hogy igen rosszul saccol: 3-400 méterre mondta a szakasz célját, de legalább a dupláját kell megtennünk gyalog. Egy dombtetőn sikerült újra pormentes és viszonylag árnyékos helyet találnunk, és utunk során most először találkozunk magyarokkal. Paraliáról jöttek, de csak a verseny miatt vannak most itt, a tengerparton hagyták a családot.

Miután lemennek az autók a szakaszon, kis pihenés után visszaautózunk Loutrakiba egy frappéért, és a másik irányból nézzük meg a több, mint 40 km hosszú pálya elejét, így Perachora felé megyünk fel a hegyre. Kis hegyi falu ez, kanyargós utcákkal, még így rohanva is elvarázsol.  

A verseny után a térképet bújva veszem észre, hogy nem messze innen van egy tó, ami igazából egy nagyon szűk bejáratú öböl a tenger mentén, szinte teljesen kör alakú. Főleg fiatalok vannak itt, észrevesszük hogy a tenger felől hol van a nyílás a szárazföldben, ahonnan be tud jönni a tó vize.  Szinte csak görögök vannak itt, meg is néznek minket, gondolom nem sok külföldi turista jár errefelé. A víz fantasztikusan jó, igazán meleg, a part kavicsos, mi is vadkempingeznénk itt, ahogy pár fiatal is ezt teszi. Biztos leruccannak ide az athéni tinik egy-egy hétvégére, a zene hangosan szól, és mindenki jókedvű.

Visszamegyünk a szállásra, de csak egy gyors fürdésre és átöltözésre, mert végre emberi időben értünk haza, van időnk sétálni. A nagy szökőkút melletti gyrosost támadjuk meg, az elmúlt napok tapasztalatai azt mutatják, hogy itt a legfinomabb a görög gyorskaja. Miközben eszünk, azt figyeljük, hogy milyen lelkesen terelik a rendőrök az autósokat a szökőkút körül, senki nem parkolhat még a környéken sem – mi is két utcával arrébb tudtuk csak letenni az autót. Nem tudjuk még, hogy mi készül, de egyre több ember nyüzsög a sarkon lévő, olasz érdekeltségű épület előtt. Mi csak falatozunk, nem értjük a fennforgást, aztán egyszer csak meglátok a főúton egy Ferrarit. 

Épphogy csak kimondom, hogy „na remélem ide jön”, már kanyarodik is be a szökőkút mögé, de nem ám egyedül, hanem 11 társával együtt. Igen, tizenkettő gyönyörűséges Ferrari gördült be elénk, kevesebb, mint tíz méterre tőlünk. A sétától, amire készültünk ma este, azonnal elmegy a kedvünk, helyette viszont kérünk egy-egy frappét, és nézzük, hogy mi lesz ebből az egészből. Valami Ferrari klub lehet, legalábbis erre utaló matricák vannak az autókon, hirtelen megjelenik néhány tévés és fotós is, és egyre több a járókelő. Azt hiszem sosem hagytam még félbe frappét, na most itt van az ideje, nem bírok magammal, és felpattanok, közelebb kell mennem. Kezem-lábam remeg, némelyik szépségnek még a motorja is jár, a tömeg eltűnik pár percre, addig csinálok néhány fotót.

 

Majd újra előkerülnek a „lótulajdonosok”, persze a turisták is megint, és beindul az autómutogatás, kinyitják az ajtókat, beindítják a motort, és büszkén mutogatják a darabonként is 3-400 lóerőt. Az egyik különösen szimpatikus olasz férfit megkérem, hogy ha már ilyen kedvesen mutogatja a járgányát, akkor mi lenne, ha bele is ülhetnék – fél pillanat múlva már élveztem is a fenekem alatt a bőrülést. A pirosan világító műszerfalon az óra 360-ig skálázva, mindent amit érek, végigsimítok, miközben jár a motor. Soha életemben nem ültem még ennél szebb, erősebb, gyönyörűbb autóban. Remegő lábakkal szállok ki belőle, az ájulás szélén állok a boldogságtól. 

Miután elkezd oszlani a tömeg, és a piros csodák kivonulnak a ideiglenes helyükről, mi is megkezdjük az esti sétánkat a Casino felé. Sorra nézzük közben a tavernákat, mindegyiket túl drágának találjuk, és egyik sem valami családias. Nem mintha éhesek lennénk még, csak a holnapi vacsorára néztünk volna valami olyan helyet, ami megkoronázza a Loutrakiban töltött hetünk utolsó napját. Felpörögve sétálunk fel a negyedik emeleti szobánkba, de nem tudunk aludni. Az este, még ha nem is tipikus görög hangulatban telt, túlságosan felpörgetett minket. Nehezen jön álom a szemünkre.

2007. június 1, péntek

Viszonylag korán ébredünk, a reggelit ismét Katerina mama szolgálja fel, persze megint nem sikerül maradéktalanul eltüntetni az egészet. Aki erre azt mondja, hogy nem éppen bőséges reggeli, az nem tudom, hogy mihez szokott, de mindkettőnknek elég jó étvágya van, és még így is kifog rajtunk a kis asztalra felhalmozott kajamennyiség. 

Elcammogunk a supermarketbe, ami most így tele gyomorral rettenetesen messzinek tűnik (pont szemben van…), veszünk egy kis elemózsiát a mai napra, mert elég sok időt kell eltöltenünk a szabadban, sok kilométerre minden lakott településtől. Nem megyünk túl messzire, de legalább 6-7 órát töltünk majd el a Loutrakitól észak-keletre lévő hegyekben – itt rendezik a rally gyorsasági szakaszainak egy részét. 

Nem könnyű odatalálni, mert az az út, ami nekünk köelebb lenne, nincs kitáblázva, így kerülővel, és kb jó 4-5 km gyaloglással érünk fel a helyhez, ahonnan a versenyt fogjuk nézni. Gyönyörű helyen visz az út, egyre magasabbra, 1000 méter-körül járhatunk. A nap forrón süt, eszelős a hőség, a szél sem akar fújni – jó kis edzés ez a jövő heti Taigetosz-túrához.

 

Dől rólunk a víz. Próbálunk nem a szenvedésre, hanem inkább a tájra figyelni, szilás hegycsúcsok, néhol bozótok, máshol erdők, igazán változatos, bár lehet, hogy már délibábot látunk. A verseny élményével nem húznám most az időt, a helyet meg még kevésbé, ami fontos, hogy amilyen élvezetes volt, annyira nem esik jól a vissza séta az autóig.

 

Igazi teljesítménytúra ez a nap, még jó hogy hoztunk elegendő vizet és ennivalót, már egész alacsonyan süt a nap, mire el tudunk indulni a szálláshoz visszafelé. Hullafáradtan érünk vissza a városunkba este, egy gyros, egy sült krumpéi, jégkrém és egy naplemente fér az energiánkba az esti zuhany és az ájulás előtt.  

2007. május 31, csütörtök

Ma nincs sok dolgunk, így sokáig lustálkodunk az ágyban, reggeli után pedig megpróbáljuk felfedezni Loutraki másik felét. Jó nagy sétára készültünk, egy hegyoldalban észrevettem egy templomot is, gondoltam felmehetnénk oda is. A főúton jobbra indultunk most a bal helyett, és meg sem álltunk a vízesésig. Nagyon kellemes a városnak ez a része is, más a hangulata, mint a szállodás-kaszinós résznek, és gyönyörű innen a kilátás: belátni egész Loutrakit, ahogy a nap bevilágítja a házait és a tenger mossa a partját. Látni lehet, Korinthosz városát, a nagy hajókat, amik épp átkelni készülnek a csatornán. A. elkezdi számolgatni, hogy mennyi idő alatt éri majd el a szűk folyosót.. szerinte ha most elindulnánk, a régi hídról pont elcsípnénk 1-2 hajót. Nem is várunk tovább, azonnal visszasietünk a kocsihoz, és útnak indulunk a csatorna felé, útözben azért veszéünk a pékségben 2 elvihető frappét. Épp időben érkezünk.

„Állok felette elbűvölten. Alattam a tenger, de micsoda aranysárga, függőleges homokfalak közé szorított tenger ez, mintha óriásgyerekek játszottak volna errefelé olyanformán, hogy homokozás közben átvágták volna a szárazföldet. Lenn a mélyben kéken villog a víz, pici hajók úsznak el a híd alatt, félszáz méter magasan állunk a tenger felett, szédítő lenézni.” - jut eszembe Szabó Magda könyve újból, hogy az egy nagy és a négy kis hajót nézem, én is pontosan így érzem, csak nem tudnám ilyen szépen leírni.

A hídtól nem messze van egy nagyobb autós parkoló, és egy gyorsétterem, a Goody’s, lehet, hogy most megköveztek, de igen olcsón tudtunk jó alaposan megebédelni, és meglepődve tapasztaltuk, hogy a gyorsétteremben az „itt fogyasztod?” kérdésre adott „igen” válasz után normális tányéron, normális étkészlettel kapjuk az ennivalót, üvegpohárban pedig a frappét, amiből soha nem elég. :)

… 5-re kell érnünk Markopoulóba, 3-kor indulunk, mert át kell mennünk a fővároson is, és most nem hiányzik még egy eltévedés. Nem akarunk a drága Attiki Odosra felhajtani, de persze mégis sikerül, ráadásul akkora a forgalom, hogy mégsem tudunk a verseny előtt lemenni a Sounion fokig. 5 órakor sikerül parkolóhelyet találnunk a Rally VB prológjának színhelye mellett, a lóversenypályán lesz az első szakasz, a parkoló részekben pedig a szervizpark. Már most látszik, hogy mennyire más a szervezés, mint nálunk, külön parkolóba irányítják az ülő-, és külön az állójegyeseket, a rendőrök mutogatják, hogy ki merrefelé menjen. Rally VB… a közös álmunk, hogy itt legyünk, bár nem a legnépszerűbb nászutas célpont. Én már voltam kétszer, A.-nak ez az első, amit látni fog, és már a szervizpark is hidegrázás-szerű élmény. 

Egyik csapattól sietünk a másikig, próbálunk mindent hamar körbejárni, hogy még időben bejussunk a pályához, az ülőjegyért szeretnénk ülőhelyet is kapni. A lelátó egyik szélén találjuk meg a jó helyet, viszonylag magasan, innen belátni az egész területet, és port sem fogunk kapni, ha csak a szél nem szól közbe. Mindenki kulturáltan viselkedik, és türelmesen várja a rajtot - nem úgy, ahogy nálunk szokás. Példát vehetnénk. A verseny részleteivel nem untatnálak, mert ha az érdekelne, akkor gondolom nem itt olvasgatnál, a lényeg: egyszerűen fergeteges, hihetetlen látványos, és hátborzongatóan… najó, kurvajó (bocs) élmény volt.  :)

Hazatalálni Athén túloldaláról nem könnyű feladat. Picit tekergünk is a városban, de legalább nem megyünk fel a drága körgyűrűre. A forgalom nagy, de gyorsan halad, viszont nagyon kacifántosan vannak kitáblázva az utak. 60-80-nal haladunk át a városon, de így is több, mint egy órán át tart, míg kikeveredünk, és sehol nincs belváros vagy külváros érzetünk, folyton csak a dzsumbujban haladunk egyre tovább. 

Kivilágítva is gyönyörű Athén, minden nevezetességre rácsodálkozunk, talán szebb is mint nappal,  de az esti forgalomban talán könnyebb eltévedni, mint a nappali dugóban, egyszerűen visz magával a kocsisor, és szinte semmit nem látunk a táblákon, a térképen és az utcaneveken kívül. Éjszaka van, mire sikerül ágyba kerülnünk. Hosszú, zsúfolt és mozgalmas este kerekedett ki a nyugodtan induló délelőttből, de nem bánjuk, végül is nemcsak pihenni jöttünk. 

A szemünket becsukva már a következő három nap jár a fejünkben, ez a verseny semmihez nem lesz fogható, a kedvenc autóink a kedvenc országunkban, a nászutunkon - soha jobb párosítást nem találtunk volna. :)

2007.május 30, szerda

9 órakor indulunk útnak, mára Athén a terv. Ami tavalyelőtt kimaradt: piac, Lykabétosz és a kis jachtkikötő… a többit meglátjuk. 

A régi úton haladunk a főváros felé, még otthon elhatároztuk, hogy kerüljük az autópályákat, amikor lehet. Jobb így, többet látunk az országból, falvakból, emberekből, és amúgy is ráérünk, akár eltévedni is van időnk. Minden tele van virággal: az út széle, a házak fala, a kerítések, a bougainvillea, a leander, a jázmin, a piros muskátli bokrokban egyszerre virágzik, és rengeteg másféle virág a helyoldalakban, amit soha nem láttunk még ezelőtt. Élénk sárga, lila, piros és ciklámen színek mindenfelé, bármerre járunk. Jobb oldalt a tenger, rajta alig 1-2 hajó, nagyon nyugodt a víz. A régi út Athén felé szinte végig az autópálya mellet halad el, csak közvetlen a tengerparton, így nem zavarja a kilátást a szalagkorlát. Ahogy közeledünk a városhoz, úgy nő a forgalom, aztán hipp-hopp óriási káoszban találjuk magunkat. Az Omonia és a Monastiraki között kell parkolnunk valahol, egy kis tekergés után sikerül is helyet találnunk 5 euroért. Most nem kell otthagynunk a kulcsot, mint tavalyelőtt, mert közvetlen az első sorba állít minket a két bácsi, akik a parkoló autókat terelgetik. Jó helyen állunk, mert innen csak 5 perc sétára van a piac, egy parkon kell átmennünk. 

A parkban még leülünk egy picit, elosztjuk a cuccainkat, és bekenjük az arcunkat, vállunkat naptejjel - a városban sokkal alattomosabban lehet leégni. A szűk utcákon, a piac felé már rengeteg árus van, na de a fele sem görög. Vannak feketék, arab-félék, távol-keleti kofák és még sorolhatnám, árulnak bálás ruhát, virágot, fűszernövényeket, zöldséget és találunk egy vasedény-szerű boltot is. Ahogy közelítünk a piachoz, egyre nagyobb a zsibongás, egyre több ember jön-megy az utcán. Végre elérjük a keresett helyet, bár inkább őrültek házának tűnik így kívülről. Az épületen egy hosszú folyosó vezet át, jobbra-balra hentesek, óriási üvegpultok, kampók és asztalok, amin mindenféle állat lóg vagy van kiterítve.

Kiabálás, de inkább már éneklés amit hallunk, az árusok úgy kínálják a húsokat, hogy közben majd belesüketülünk. Megnyúzott állatok lógnak mindenütt, hol egy fejen, hogl egy lábon, hol egy kupac belsőségen akad meg a szemünk, ki tudja néha, hogy melyik állat melyik részére csap le a bárd az asztalon. Tovább megyünk a halpiacra, ahol szinte mindenki gumicsizmában jár-kel rajtunk kívül, az emberek még hangosabbak és iszonyú a bűz. Vannak mindenféle dolgok a tengerből, apró és óriási halfélék, kagylók, rákok, polipok, mind friss és jégbe hűtött. Én örülök, hogy viszonylag hamar a végére érünk, az első dolgom, hogy veszek végre egy mély levegőt.

Megnézzük még a sajtokat, a magvakat és a zöldség-gyümölcs kínálatot, de semmit nem veszünk. Kinyitjuk a térképet, és megnézzük: merre lehet menni a Lykabétosz felé. Szerencsére nem kell végig gyalog menni, az utolsó meredek métereken sikló visz fel, de így is fárasztó az út. Minél magasabban járunk, annál tisztább a levegő, kellemes szellő fúj és nincs akkora forgalom. Mikor már majdnem fent vagyunk, akkor látjuk meg, hogy honnan indul a csúcsra a Telefrik, a föld alatt közlekedik, a bejárata is alig észrevehető - először ajándékboltnak néztük mi is. 11,5 euró a retur jegy kettőnknek, de abban a pillanatban bármit megadtunk volna azért, hogy ne gyalog kelljen megtenni az utolsó jópár lépést. A sikló félóránként jár, de csak 5 percet kell várnunk az indulásig. Nem tart sokáig az út, mire észbe kapunk, hogy elindult a kis járgány, szinte nyílnak is az ajtók, kiszállhatunk. Először csak a levegő tisztaságát és a szelet érezzük meg, azután látjuk meg a leander-erdőt, kiérve a Telefrik épületéből pedig Athén panorámája tárul elénk.

Nem győzünk betelni a látvánnyal, csak sétálunk körbe-körbe, egymásnak mutogatva a város nevezetességeit. Innen fentről minden látszik, ahol már jártunk, és ahol nem, csak menni szeretnénk, szemben velünk az Akropolisz magasodik. Innen csak azért szebb a kilátás, mint onnan, mert most látjuk a Parthenónt is. Egy monda szerint a hegy úgy került ide, hogy Athéné haragjában leejtette azt a sziklát, amit az Akropolisznak szánt.  Már vagy egy órája fent vagyunk, haza akarjuk vinni a látványt, az érzést, a levegőt... de ideje elindulni lefelé. Előtte még benézünk a kis templomba, ami a csúcson áll, Agios Georgiosnak van szentelve, és Athén talán minden pontjáról látszik.  

A sikló után lefelé végig lépcsőn megyünk, aztán a főúton elindulunk a Syntagma tér felé, ahol a Parlament áll - óránkra nézünk, talán 10 perccel késhettük le az őrségváltást, az épületet pedig már láttuk nem egyszer, séta tovább az Omonia felé. Útközben van még egy kis dolgunk, ami meghatározó a holnapi program tekintetében: meg kell vennünk a belépőjegyet a rally vb prológjára. Az jegyárusító irodát hamar megtaláljuk, szerencse, hogy útba is esik, 2 perc alatt a kezünkben a jegy, így bebarangolva a fél várost a kocsihoz érkezünk. Forróság van az utcákban, a kocsiban még inkább, szinte minden éget, még a beszívott levegő is. Most először kapcsoljuk be a klímát, de tényleg szükség van rá. Pireusz felé vesszük az irányt, és egész könnyen odajutunk. Sikerül parkolóhelyet is találni, ezúttal ingyen, és először a központi kikötőt nézzük meg. Óriási nagy hajók, némelyik nagyobb mint 2 ház együtt, inkább egy úszó lakótelephez hasonlíthatnánk.

A Hellenic Seeways, az Aegean Lines és a többi hajótársaság hatalmasra nőtt csodái állnak a dokkoknál, az egyik Krétára megy, két perc múlva indul. Megvárjuk, amíg kifut a kikötőből, érdekes látvány, sohasem láttunk még ekkora hajót ilyen közelről, na de némelyik hajó mellett óriásinak tűnik, míg mások mellet még így is eltörpül. Az ámuldozás után a másik kikötőbe visz az utunk, itt jachtok sorakoznak fel egymás után. Vannak motorosok, vitorlások, egyszerűek, régieg és modernek, fehérek és sötétkékek… teljesen beléjük szerelmesedünk. A part mentén kávézók , bárok és tavernák, nem a mi színvonalunk, de mégis jó így sétálni köztük, ez egy teljesen más világ.

Rájövünk, hogy bilibe lóg a kezünk, elindulunk az autónk felé… a városból kifelé vezető úton terelés, már megint eltévedünk Loutraki felé, ráadásul az autópályára sikerül rákeveredni. Késő este érünk vissza a városunkba, csak egy gyors kajára van energiánk, és tele élménnyel sem esik nehezünkre elaludni.

2007. május 29, kedd

Ma reggel is 7-kor nyílt ki a szemünk, ez megfelel az otthoni hétköznapi 6órás kelésnek. Megszoktuk a korai ébredést, és nem is nagyon tudunk sokáig lustálkodni. Nem baj, így sokkal több minden fér 1 napba. 3/4 8-kor érünk le reggelizni, de korán van még… mi vagyunk az elsők. Mama Katerinával találkozunk csak megint, gyors sürgés-forgás közepette egyszer csak tele lesz az asztalunk mindenféle jóval. A honlapon hirdetett bőséges reggeli meghaladja amit várunk, kávé, friss narancslé, kenyér, péksütik, sonka, sajt, tojás, joghurt és még jó pár dologtól roskadozik az asztalunk - így tele gyomorral indulunk Korinthosz felé. 

Alig pár kilométerre vagyunk a csatornától, amit ahányszor látunk, annyiszor nyűgöz le. Nem maradunk sokáig, csak átsétálunk rajta oda és vissza, aztán tovább indulunk az ókori Korinthosz felé. Az utazásunk során elsősorban azokat a helyeket keressük fel, amik benne voltak a 2 évvel ezelőtti terveinkben, de valamiért mégis kimaradtak. Az ókori Korinthoszt tulajdonképpen nem találtuk meg tavalyelőtt, na persze ez most sem ment könnyen. Az ilyen események általában abból adódnak, hogy az én kezemben van a térkép, mondom, hogy merre menjünk, A. pedig közli, hogy szerinte nem arra kell, és elmegy a másik irányba. JA romterület körül egy apró település van, központi terén sok tavernával és ajándékboltokkal, a téren áthaladva jutunk a bejárathoz. Látok egy táblát, a buszok parkolójában: „CHAT TOURS”. Azonnal eszembe jut Szabó Magda úti jegyzete: a Zeusz küszöbén.  

„Előttünk a római fórum, amott északnyugatra azok a romok az Apolló templomból valók. Szép dór oszlopaira hívja fel a figyelmet Margarita, én azért is a korinthoszi oszlopok díszítésére gondolok, és mindjárt arra is, mifélék lehettek e hely hajdani lakói. Ártatlan Pál apostol, milyen problémákkal kellett megküzdened ebben a szórványgyülekezetben, az itteniek szerették ám a pompát, és a test jogairól is megvolt a maguk filozófiája. Bizony itt előfordult, hogy valaki az anyósával folytatott viszonyt, vagy férfi szeretett férfit, vagy válni akart, vagy házasságot tört; ezt végiggondolva mindjárt más perspektívát kapnak a szent szövegrészek. … no itt nem lehetett könnyű dolga a térítőnek, míg megérttette, hogy a földi világ hiúság, a romló porhüvely semmi, hogy el kell fordulni a luxustól, ez gazdag és buja hely volt.”  

Előttünk a történelem, a távolban a tenger, a fejünket a nap süti kegyetlenül, de mi végigjárunk sorra minden romot, 2 útikönyvvel a kezünkben fedezzük fel, hogy melyik oszloptöredék minek a része lehetett. Római kori csatornák, kutak… a peirénéi forrás csobogását is hallani, a Glauké forrás négy vízgyűjtő medencéjének kövét egyetlen kőtömbből faragták ki. Az Apollón templom 7 megmaradt oszlopát sokszor járjuk körbe, ennél jobban csak a múzeumban látott mozaikok ragadnak magukkal, amik a római kori villákból maradtak fenn. Megéhezünk… kissé szédelegve sétálunk ki a főtérre, 1 óra van. Bőséges és drága ebédet kapunk a tér egyik legolcsóbb tavernájában, de jólesik a frissen facsart narancslé, amit először kapunk.

Ebéd után még iszunk 1-1 frappét, és elhatározzunk, hogy délután megérdemlünk egy kis tengervizet – immár testközelből. „Mi lenne, ha lemennénk Tolóba? Végül is nincs messze…” hangzik az ötlet, természetesen tőlem. „3-ra ott is lehetünk” – hangzik a válasz A.-tól. Nem telik el 5 perc, és már úton is vagyunk. Szeretjük azt a kis városkát, 2 éve jártunk ott legutóbb, de már most sok minden változott. 

Új és felújított házak a főutcán, de hangulatos így sziesztaidőben is. Oda-vissza végigsétálunk a főutcán, még a levegő is álmos egy picit, a kikötőben sincs szinte semmi mozgás. Visszasétálunk a nagy strandig, letelepedünk, és megnézzük milyen a víz így május végén. Meglepetésünkre kifejezetten meleg, úgyhogy csobbanunk egyet napozás előtt – kár, hogy Loutrakiban sokkal hidegebb a tenger, és nem ilyen szép homokos a part. Strandolás után iszunk egy frappét a szokott helyünkön, ezt is felújították, mint annyi minden mást itt Toloban. Rengeteg az új és a felújított épület, új tavernák, és két fagyizó is van. Rengeteg dolog megváltozott. Körbeautózzuk még egyszer, mielőtt visszaindulunk Loutraki felé. 

A korinthoszi csatornán most Isthmiánál kelünk át, naplemente van, és épp jön egy hajó. A sorompó lezárul, de a hídkezelő egészen a partig beenged minket, gyönyörű látvány, ahogy a lemenő nap aranyló fénye arannyá változtatja a vizet is, a hajónak csak a sziluettje látszik… a régi vashíd pedig elkezd ereszkedni  vízbe, szépen lassan, nyikorogva, egyre mélyebbre, ahogy közeledik a hajó. Ennél tökéletesebb nem is lehetne a nap befejezése.

2007. május 28, hétfő

Reggel a közeli templom 7 kongására ébredni, szemünket kinyitva a Meteorák szikláit látni utazásunk első reggelén - felejthetetlen. Több, mint fél órán át csak fekszünk az ágyban, nézünk ki az ablakon, hallgatjuk a madarak csiripelését, és néhány görög hangos szavát. Nem beszélgetnek, csak jövet-menet odakiáltanak egymásnak egy-egy kalimerát, vagy valami más félmondatot. 

Jó itt lenni, de lassan el kellene indulnunk kávé és reggeli után. A pékség az egyik irányba 100 méter a főutcán, a kávézáshoz a másik irányba kell sétálnunk ugyanennyit. Nyugalom van, az egyik kutyus az utca közepén fekszik, és igen laposakat pislogva nézelődik. Ugyanott kávézunk, ahol a vacsorát is ettük, a templomkert melletti tavernában, a hentes mellett, nézzük, ahogy élénkül a helyiek reggele. Szemben a játszótér, mellette egy kioszk, az út túloldalán a templom áll - központi helyen vagyunk. A hentes is kinyitott már, de csak kiült a boltja elé. Néha odaszólnak egymásnak az emberek, akár 120 méter távolságból is az utca túloldalára jó hangosan, azok vissza, majd ki tudja honnan jön egy harmadik hang is - erre nagy nevetés. Jókedvűek. Ideje lenne útra kelnünk, várnak ránk a kolostorok, és hosszú még az út Loutrakiig. A hegyen fölfelé haladva, a kolostorokhoz közelítve egyre szebb a kilátás. Látni lehet Kastrakit, Kalambakát, a világi élet utolsó állomásait a völgyben. 

Először a Varlaam kolostort nézzük meg, a belépő 2 euro. A kolostor falain kívül rengeteg árus kínálja portékáját, vannak köztük szép és giccses darabok is. Nem tudjuk ki volt az, akinek eszébe jutott ilyen helyekre kolostort építeni, de meggyőződtünk róla, hogy az emberi akarat és a hit együtt csodákra képes: bármerre járunk a világban, a legkülönösebb és legnagyobb, legszebb épületeket vallási célokból emelték.

Tíz éve jártunk itt legutóbb, akkor még nem ismertük egymást, és most újra itt vagyunk - együtt. Teljesen más érzés így eljönni ide, mint egy harmincegynéhány fős társasággal, így jobban át lehet érezni a lényegét. A 17. századig 24 kolostor működött a sziklaszirteken, ezek közül mára alig néhány maradt meg. A Varlaam kolostor után már csak a Megalo Meteoront sétáljuk körbe, a többit messziről szemléljük. Találunk egy sziklaszirtet, amire felmászva jól be lehet látni a környéket, szinte az összes kolostort, a lenti kis falvakat, háttérben a Pindosz hegység vonulataival.

Ámuldozunk egy picit, aztán továbbindulunk le, Kalambaka felé. Megállunk az ikonfestőnél, ahol pechünkre épp 6 busznyi ember halad befelé, de azért sikerül bejutnunk ide is. A nő, aki festi az ikonokat, sablonokat használ, és külön-külön, rétegenként viszi fel a színeket - érdekes, elmerülve nézzük. A műhely egy kis bolttal van egyben - ez aztán az igazi turistacsalogató csetreszes. Aranyláncot méterre, üvegből készült sakk-készletet, rózsaszín és lila amforát, lehetetlen-kék delfines asztaldíszt is lehet kapni itt, de mi egyetlen dolgot veszünk a sok giccs helyett: egy magyar nyelvű, görög szakácskönyvet, tele étvágygerjesztő képekkel és receptekkel. Két évvel ezelőtt is kinéztük már ezt, de sehol nem lehetett kapni magyar nyelven.Kocsiba ülve tovább folytatjuk az utat, de csak Karditsáig megyünk. Egy gyönyörű, új templom mellett állunk meg, és a padon ülve esszük meg az utolsó pár szendvicsünket. Valami keresztelő lehet, sokan gyűltek össze, de még mindenki a templom előtt áll, ajándékcsomagokkal a kezében, és beszélgetnek. 

Rövid pihenő után irány Lamia, ahol először nem is akarunk megállni, de úgy elálmosodtunk, hogy mindenképp kell innunk egy frappét valahol. Nagy ez a város, nem gondoltam volna hogy ekkora, bár eddig mindig csak az autópályán elhaladva láttam merre kell letérni a város felé. A frappézás után folytatjuk az utat, megpróbálunk valahogy kikeveredni a városból - nem könnyű.. Szinte csak az autópályát jelzi minden tábla, de mi az országúton szeretnénk menni Livadia felé. Természetesen eltévedünk - hát hogy is lehetne másképp? :) Delfi felé kerüljük a Parnassos kétezer méteres csúcsát, az ijesztően felhős ég miatt holdbéli a táj.

Kicsit be vagyok tojva, hogy épp az istenek háta mögött kapunk egy nagy zuhét, de megússzuk. Delfi mesés kis település, már süt is a nap, amikor áthajtunk rajta. Nemcsak a romterület és a múzeum miatt érdemes idejönni, hanem a hangulatos városka miatt is. A következő település teljesen levesz minket a lábunkról - Arahova szűk utcáin haladunk át. A kétirányú főutcán néha még egy autó is alig fér el. Bámulatos kis hely, maradni akarok. Olyan ez a falu mint Githio, csak a hegyekben - legalábbis ilyen érzéseket indít el bennem. Vissza kell majd jönnünk ide egyszer, itt kell töltenünk legalább egy éjszakát, magunkba kell szívni a hely hangulatát, ami az első pillanattól annyira csábító, annyira húz maga felé, és nem enged el.

Arahova, mint egy amfiteátrum, úgy fekszik a hegy oldalában, az utcákon zömmel szőnyegeket és szőtteseket árulnak. Hamar átérünk rajta, de két kanyar után van egy parkoló, ahonnan visszanézve messzebbről, egyben látjuk a települést - így is elvarázsol. Mire észbe kapunk, már el is érjük Livadiát, egy kis kerülővel az eredeti tervhez képest, de már nem bánjuk, most még egy uticél felkerült a listánkra. Thiva felé hajtva tovább nem történik semmi érdekes, onnan viszont egy régi országúton haladunk Loutraki felé - néha a hegyen, erdőn át, néha a tengerparti úton, szinte a vízben autózva. Hátulról közelítjük meg a várost, és közben gyönyörű tengerparti falvakon vezet át az utunk, szebbnél szebb villák sorakoznak az út mentén, és még szebbek a helytetőn. 

Az egyik kanyar után hirtelen tárul elénk Loutraki városképe. Első látásra kicsit elszörnyedünk tőle: túl nagy, és városias jellegű. Amikor megtaláljuk az előre lefoglalt kis szállodát, akkor sem szűnik ez az érzés. A vendéglátónk egyelőre egy idős hölgy, ad egy kulcsot az egyik legfelső emeletre szóló szobához, de a papírjainkat nem kéri el.A szobánk viszonylag tágas, a fürdőszoba pici, de van benne egy szép zuhanypanel. Újnak tűnik minden berendezés, és hűtőszekrényünk is van. Kellemes hangulatú az egész. A teraszról leginkább sok házat látunk, de egy szakaszon feltűnik a tenger is. Nem nászutas lakosztály, de tiszta, és a Rally VB szempontjából praktikus választás volt. Néhány csomagot felhordunk, csak a főzni való ételeket, a meleg- és a strandruhák maradnak a kocsiban. Fürdés után sétára indulunk: feltérképezzük a várost, ami egy hétig lesz az otthonunk. Az idő hűvös, de nincs hideg, látszik, hogy délután eshetett az eső. A szállodánk központi helyen van, a tengerpart közel, és rengeteg tavernát találunk egymás hegyén-hátán. Hosszú a tengerparti sétány, és sokan jönnek-mennek rajta így estefelé, főleg görögök, meg néhány német család. Veszünk egy-egy gyrost pitában, és úgy nézzük végig a naplementét. Ahogy a lemenő nap narancsos fénye megvilágítja a parti házakat, és az esti lámpák egymás után kapcsolódnak fel, úgy kezd egyre jobban tetszeni a város - jó lesz itt nekünk.

Rövid sétával érünk vissza a szállásra, fél 11-kor fekszünk le aludni. Hosszú nap volt ez is.  

2007. május 27, vasárnap

Éjjel 1 óra van. ½ 1-kor keltünk, bár nem nagyon sikerült aludni, inkább csak pihentettünk 3 órát. A. nem volt elég álmos, nekem pedig folyamatosan azon járt az eszem, hogy biztos mindent bepakoltam-e.1:10 - korai volt az öröm az időben való elindulás miatt. Természetesen otthon maradt egy táska és a kispárnáink.. Ez 23 perc kiesést okoz. Végighajtunk a városon, és meglepően nagy a forgalom. Persze lehet haladni, csak sokan vannak. Fiatalok a buszmegállókban, a diszkók előtt… jó most nem közöttük ácsorogni - egyrészt mert esik az eső, másrészt meg… másrészt. :) Az M5-ösön az az érzésem, hogy csak mi megyünk Szeged felé. Teljesen száraz az út, itt nem esett. A rádió szól, a gondolataink kalandoznak mindenfelé. Ilyenkor gondolunk a családtagokra, barátokra, kollégákra… valószínűleg mindenki mélyen alszik épp. Sohasem voltunk még sehol ilyen hosszú időre. 

22 nap Hellász - a nászutunk. Ez van előttünk térben és időben, 140-nel száguldunk felé. 03:10 - Röszke. Szerintem kevés ember tud ennyire rápörögni a szerb határra - bár ha ezeket a sorokat olvasod, akkor biztosan a kevés között tudhatunk Téged is. A két határ közt bal oldalt van a pénzváltó, a wc, de nem állunk meg, így két perc alatt a déli szomszédok útján haladunk tovább. Ez a rész hosszú lesz, ráadásul Belgrádig nem túl szép és változatos. Főleg így sötétben.4:30 - Elhagytuk újvidéket, a körültekintő „vonatozásnak” hála, elég jó tempót jövünk: a 60-as táblák mellett is 100-120-szal tudunk halad a konvojunk. Autópályának még mindig nem neveznénk ezt az utat, az Újvidék utáni 2x2 sávos úton is retrofeelingünk van, a 20 évvel ezelőtti M7-es jut eszünkbe. 

Alig tudok írni útközben - bár jelenleg ez a legnagyobb bajom. Világosodik - gyönyörű a napfelkelte. Az első pihenőt ½ 6-kor tartjuk Belgrád és Nis között. Nem akarunk tovább időzni 5-10 percnél, nem vagyunk még fáradtak. Meglepő, hogy milyen hűvös és friss a levegő, otthon kánikula volt még az éjszaka közepén is. Látszik a leheletünk, de nem fázunk. Továbbinduláskor megbeszéljük, hogy a következő pihenő Macedóniában lesz, „azon a szép helyen”. 10 óra van. Már Macedóniában járunk, 10 perce hagytuk el az első fizetőkaput. Elterelnek minket az autópálya másik felére, ami azt jelenti, hogy a másik oldalról kerüljük a hegyet - ezzel buktuk a pihenőhelyet, vagyis kénytelenek vagyunk máshol megállni. Előny: a 80 denáros útdíjat nem kellett kifizetni.

11:30 - elértük a görög határt, egy gyors kitérővel a DutyFreebe, és máris beállunk a 4 autóból álló sorba, hogy kilencedik alkalommal tehessem a lábam Hellász földjére. A határátlépés a már megszokott módon zajlik, egy mosoly és egy Kali Mera közepette kérik el az útleveleinket, a nevünkön szólítanak, és jó utat kívánva engednek tovább. Na itt aztán már szól a zorba szinte teljes hangerőn, kívülről épphogy behallatszik a kabócák fülsüketítő éneke, így megyünk végig lehúzott ablakkal a leanderrel övezett hosszú, egyenes úton, Görögország szíve felé.

Nem sok hiányzik, hogy elsírjam magam örömömben, szóhoz egyikőnk sem jut. Csak félmondatokban jegyezzük meg: hazajöttünk. Újra. Mire feleszmélünk, már az Olympos mellett suhanunk az autópályán, felhőkbe burkolózik a 3000 méter magas hegycsúcs - arra gondolunk, hogy biztos sziesztáznak az istenek, azért bújtak így el. Néhány hófoltot még látni a hegytetőn, de a hazaúton már biztos nem lesz az sem. A platamoni várat megkerülve, a panoráma nem mindennapi, innen (is) csodálatos a tenger, a Tembi völgyben sincs még turistainvázió, és máris Larisszánál tartunk, kanyarodunk Trikala felé. Egyre élesednek a Pindos hegység vonulatai, és mi egyre kevésbé érezzük, hogy fáradtak vagyunk. 1250 km-t tettünk ma meg, és több, mint 14 órája indultunk. A meteorák, a frissen sült bárány illata és egy jéghideg frappé… ez tartja bennünk a lelket a maradék 30-40 km-en.

Kastrakiban találunk szállást, kevesebb mint 5 perc alatt, ebben a nagyon helyes kis faluban. Jól tettük, hogy megfogadtunk Endre tanácsát: ez egy igazán nekünk való hely. Egy kicsit emlékeztet Panagiára (Thassos sziget), de annyira egyedi, hogy nem lenne helyes, ha bármihez hasonlítanám. Egy tavernában pihegünk a finom, görög lakoma után, egy nagy séta a naplementében, és egy frappé a nap koronájaként méltó jutalmunk a hosszúra sikeredett napért.

A. alszik már, én pedig a teraszról csodálom a magasba meredő mészkősziklákat a lemenő nap még megmaradt fényében. A csendet csak a madarak csiripelése zavarja meg néha, és a tőlem nem messze ülő francia házaspár egy-egy szava. Nem nagyon beszélgetnek, csak nézik a tájat csendben, némán. Ez a hely maga a nyugalom, nem is vágynék másra ennyi utazás után. Teljesen más lesz így nekivágni a kolostorlátogatásnak holnap reggel így, hogy közben magunkba szívjuk ennek a csodálatos helynek a hangulatát. Amikor sétálni indultunk, az egyik óriási sziklán megláttunk egy nagyon apró, mozgó dolgot. Fényképezőgépünknek hála, kiderítettük: egy lelkes sziklamászó indult el felfelé. Ennek már két órája… most épp lefelé ereszkedik, és félúton jár. Épp a velem szemben lévő sziklát hódította meg, megvárom míg leér, és beájulok én is A. mellé.

2007. június 25, hétfő

6300 km 20 nap alatt, Meteorák, akropolisz rally (vb), Athén, Korinthosz (csatorna és ókori), Loutraki, ókori Olympia, Mani-félsziget, Taigetosz, Monemvasia, Poros szigete, kicsi malőr hazafelé, 500 000 ft-ból, mindennel együtt, két főre. Mindez a nászút volt - nem luxus kivitelben, de a lehető legtartalmasabban. :)

Ja, ezervavlahány kép készült, és ültem ferrariban. :D