2013. február 1., péntek

2013. január 16., szerda

Fél 8-kor kelt a család, de kint még koromsötét volt. Nem tudom mennyi ideig tartana megszokni azt, hogy a fél 8, amikor otthon kellemesen kipihenve ébredünk, itt még jócskán hajnalnak számít.

9-körül befutott a szerelő, épp reggeliztünk. Angolul nem tudott, de felajánlotta a katalán és a kasztíliai nyelveket, végül A-val a kézzel-lábbal szakmai megvitatás mellett döntöttek. Tulajdonképpen megállapították, hogy a szakinak már az ég világon semmi dolga, A. pedig ha legközelebb utazik, vigyen magával szerszámokat. :D

Mivel 10 órára szólt a belépőnk a Sagrada Familiába, fél10-kor terveztünk indulni, de kissé megcsúsztunk, úgy 10:20-kor jöttünk fel a Sagrada Familia metrómegállójából. Tudom nem szabadna összehasonlítani, de olyan érzésem volt mint Rómában, amikor a Colosseumhoz érkeztünk fel a föld alól, csak itt ha lehet, még váratlanabbul ért a meglepő élmény, ugyanis a metróból felérve nem láttunk semmi különöset, csak egy széles utat és házak sorát, még gondolkodtam is, hogy na most akkor vajon merre tovább, aztán megfordultam, és szó szerint a földbe gyökerezett a lábam, ott hatalmasodott az orrunk előtt a képeken már annyiszor látott, gondolatban talán még többször elképzelt, templomra talán aligha emlékeztető hatalmas építmény, úgy, mintha éppen akkor akarna ránk omlani. Bár a legmagasabbnak tervezett tornya (170 m) még mindig nem készült el, az egész épület monumentális, első benyomásra pedig kísértetkastély-jellegű, bár azt hiszem hogy ez többé-kevésbé szinte minden gótikus templomról elmondható.



Körbe kellett sétálnunk ahhoz, hogy a bejárathoz jussunk, szerencsére nem vették zokon az addigra már félórás késést, egyébként így január közepén sokan sem voltak, úgyhogy akkor is bejutottunk volna, ha nem lett volna előre váltott jegyünk. A Passió-homlokzatot csodálkozva szemléltük végig, rideg és szomorú hangulatot sugárzott, és bár ki vagyok én, hogy megítéljem Gaudí munkáját, nekem nyersnek tűnt, különösen például a tornyok kialakításához képest. 



A templomba belépve ért a következő sokkhatás, és bár a belsejéről kevésbé voltam felkészülve, mint a külsőt illetően, leginkább az lepett meg, hogy egy hagyományos értelemben vett katedrálishoz képest szinte egyáltalán nem volt díszítve, a fő hangsúlyt inkább az építészeti megoldások jelentették, amiknek viszont enyhe alien-beütésük van, pedig időben (és művészetben a kettőt nem lehetne egy lapon említeni, mégis ez volt a benyomás. 
 



Ugyan nem vagyok vallásos, ezt írtam már többször is, mégis van a templomokban valami, ami megfog, valami bensőséges dolog, ami miatt szeretek ott elidőzni - itt nem volt meg ez a plusz, ellenben órákig el tudtam volna bolyongani a különleges oszlopok között, a tekintetemet fel-felemelve az ég felé, ahol mennyezeti freskó helyett valami egészen más, különleges dolog fogadott. Bár az új rész elég rideg - elnézve a mostani állapotot, kétlem hogy ezt 2026-ra be tudják fejezni - , mégis egységes, "kész" érzésem van ahhoz képest, mint amilyenre korábban számítottam. Külön meglepetés volt az egyik oldalhajóban berendezett kis "bemutató" rész, ahol tökéletesen szembesülhettünk azzal, hogy melyik megoldást milyen természeti momentum inspirálta, korábban a főhajóban sétálgatva eszembe nem jutott volna, hogy valójában milyen egyszerű, hétköznapi dolgokból indulnak ezek a képtelennek tűnő agyszülemények.

A Születés-homlokzaton kisétálva kívülről is megcsodáltuk a templomot, talán ez a rész a legkidolgozottabb, legemberközelibb, leglágyabb. 



Ez után a család a játszótérre ment, én pedig jegyet váltottam (4,5 euro), hogy felmehessek az egyik toronyba.A jegy hamar megvolt, a lift még hamarabb felvitt a magasba, a játszótéren játszó gyerekek hangyányinak tűntek fentről, a kilátás pedig szédítő...két toronyban felváltva, 400 csigalépcsőfokon lehetett lebaktatni, közben meg-megállva hol a kilátásban gyönyörködni, hol a templom karnyújtásnyira lévő részleteiben, hol pedig a csigalépcső közepébe nézve, lábat remegtetni.








Szívfájdalmam volt mondjuk amiatt, hogy senki nem jött fel velem, sem saját családtag, sem pedig Szurcsiék (nekik nem sikerült sajnos, azt mondták késő már hogy liftjegyet vegyenek???), így hát egy távol-keleti turista-fotós kollégát kértem meg ama nemes feladatra, hogy csináljon rólam egy képet, mert hát az azért mégiscsak elmaradhatatlan ilyen magasságban (bár ez már félúton volt lefelé, de az most mindegy). 


Miután a kicsik-nagyon kijátszóterezték magukat, gyalog indultunk a Gaudí-nap további állomásai felé: a Casa Battlót és a Casa Milát néztük meg a Gracias sugárúton. Már az odaút is szellemi felüdülés volt, mert bár nem láttunk semmi különlegeset, nagyon tetszett, hogy egy stílusban épült a város (legalábbis ez a része), a járda, az utak, a házak passzolnak egymáshoz, nincs olyan mint nálunk, hogy egy-egy régi házsort megszakít egy sem méretben, sem stílusban nem odaillő üvegpalota. Olyan harmonikus, talán ez a jó szó, és tágas, és "rendben van". A Gracias sugárúthoz hamar odaértünk, és persze az összetéveszthetetlen Gaudí házakat is sikerült megtalálnunk.





A sugárutat egyébként, amit Barcelona Champs Elisées-eként tartanak számon (ez meglátszik többek között a boltokon is), még inkább az egységesség és a harmónia, a tágasság jellemzi, hangulatos volt az összkép. A házak előtt is elidőztünk, de csak kívülről néztük meg azokat, rácsodálkozva a részletekre - bár legalább az egyiket szívesen megnéztem volna belülről is, de így is sűrű nap volt, legalábbis gyerekszemmel elég húzós, így hát egy kávézást követően a Güell park felé vettük az irányt. 

A park felé két irányból lehet feljutni: én egy kicsit félreértettem egy leírást, és azért mentünk arra, amerre, de végül rájöttünk, hogy így csináltuk jól. Tehát a lényeg: két metrómegálló is szóba kerülhet, az egyik a Vallcarca, a másik a Lesseps. Mindkét megállónál táblák jelzik, hogy hogy lehet a park felé jutni. Mi a Vallcarca-nál szálltunk le, az aluljáróból feljőve a táblákat követve egy nagyon hosszú és meredek utca alján találtuk magunkat, az utca közepén pedig mozgólépcső vitte fel az embereket a hegy tetejére - hallelujah, enélkül elég durva lett volna. :)



Így a parknak nem a főbejáratához, hanem a park felső részénél lévő "oldalsó" bejáratához érkezünk, a parkban pedig végig lefelé (vagy épp vízszintesen) sétálgathatunk. Bár olvastam róla korábban is, döbbenet volt a hatalmas pálmafák alatt sétálni úgy, hogy azokon papagájok rikácsoltak: soha nem volt még részünk ilyen élményben. Sajnos nem nagyon lehetett látni őket, pedig kíváncsian figyeltük, hátha, de sajnos nem volt szerencsénk. A "mozaikcsempés-ülőkés-térig" csak ámultunk a kilátáson, meg egy-egy apróbb érdekességen, de nekem a csempés padsor tetszett a legjobban, mondhatni a park fénypontja számomra, órákig elücsörögtem és nézelődtem volna ott, pláne hogy a nap is gyönyörűen kisütött, igazán jó időnk volt. 





A gyerekek megszavazták, hogy induljunk már játszóteret keresni, így is tettünk, de szerencsére még a parkon belül volt egy, így nekem is volt még időm felfedezni az érdekességeket.




A park bejárata már csak hab volt a tortán, míg a család apraja könnyített magán, én az itteni mozaikokat is szemügyre vettem. Döbbenet, hogy amikor Gaudí megtervezte ezt a parkot, senki nem akart ide költözni, így hát végül ő maga költözött. Meg kell hagyni, van ízlése. :)



A kevésbé meredek utcákon lefelé sétálva (itt már nincs mozgólépcső) jutottunk el a másik, fentebb említett metrómegállóig: a Lesseps-ig. Ekkor jöttünk rá hogy jól jöttünk, mert ha fordítva csináljuk, akkor itt és a parkon belül is végig felfelé kellett volna caplatni, a másik nagyon meredek utcán pedig csak felfelé irányban működik a mozgólépcső, babakocsival pedig sanszos lett volna hogy gatyafékkel jövünk. 



Már a metrón ülve megállapítottuk, hogy mindannyiunk rettentő éhes, és valami rendes spanyol kaját szeretnénk magunkba tömni, a gyerekek már majd' összeestek, így hát a szállásunkhoz viszonylag közel lévő étterembe ültünk be elsősorban egy paellára, de rendeltünk tintahalat, apróhalat, csirkét, sült krumplit is (32 eurot fizettünk). Gyakorlatilag nyom nélkül eltüntettünk mindent, Koni is lelkesen tömte a paellából a rizst (hozzátáplálás témára érzékenyektől bocs), az utolsó falatok után pedig lelkesen ismerkedett a gyermeksereg a mellettünk lévő asztalnál ülő cukorbogyó kislánnyal. :)






A kis lakunkba fél6-körül értünk vissza, a gyerekek 6-kor szó szerint beájultak, de úgy, mozdulatlanul maradtak 10-ig, akkor ébresztettük őket pisilés és átöltözés miatt, de folytatták a szunyát egész másnap reggelig. 

Húzós nap volt, reggel fél10-től fél6-ig meneteltünk tulajdonképpen, iszonyú sok mindent kellett befogadni, és a nap végére nem is tűnt annyira "idegennek" Gaudí, mint ahogy azt reggel, a templomában gondoltam. Ettünk-ittunk jót mulattunk, és immár megállapíthattam, hogy Barcelona tökéletesen akadálymentes és tiszta. Döbbenet, nem tudom hány kilométert mentünk úgy, hogy sem szemetet, sem pedig úthibát nem láttunk az úton, sőt! Volt olyan ház, ahol a lépcsőház felmosása után a lakó (bejárónő?) lemosta az előtte lévő járdarészt is. Tetszik nekem ez a Barcelona, egyre jobban tetszik.

6 megjegyzés:

  1. Nagyon köszönöm, nagyon hasznosak számomra ezek a leírások. Mi az őszi szünetben megyünk így nagycsaládosan és sokat okulok tőled. Kicsit fájlalom, hogy nincsenek meg a képek. Ez véletlen vagy direkt? Jó lenne pár a tájékozódás végett... :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, jó utat nektek! :)
      Én is fájlalom, valahogy a google+ -os átálláskor tűntek el azt hiszem, gondoltam rá a napokban, hogy visszaküzdöm őket... de rengeteg a bejegyzés. Ehhez az úthoz igyekszem visszatölteni a napokban, hátha tényleg segít. És most irigykedem... :)

      Törlés
    2. Előre is nagyon köszönöm! :)

      Törlés
    3. ma este vagy holnap délután folytatom...

      Törlés