Felhős reggelre ébredtünk, hamar összeszedtünk magunkat és indultunk reggelizni. Nem szoktam hozzá hogy ne egyből ébredés után igyam az első kávét, így nem volt más választás, sietni kellett. Kár volt. Ha valaki ivott már barna színű vizet, tudja mire gondolok. Sajnos hasonló jellegű (és ízű!) volt minden fellelhető reggeli ital, még a tej is. :( Az innivalókkal ellentétben a reggelire nem lehetett panaszunk. Kétféle felvágott, 3féle pékáru, zöldségfélék, meleg reggeli, mustár, ajvar, méz, lekvár, mogyorókrém, joghurt, gyümölcs, minden volt. Itt vettük szemügyre a szálloda többi vendégét is, előbb vagy utóbb persze mindenki jelzőt kapott. Bibircsóka pl állandóan gyűjtögetett még reggeli után, 3-4 joghurtnál alább nem adta. Mindig mellettünk ment ki az ajtón, kicsit sántított, alig tudta megtartani a zsákmányt a kezeiben, de azért jól felpakolt. Vagy 1 órán át falatoztunk lustán, ráérősen, és gondolkoztunk az aznapi programon.
Fél10-körül indultunk el a Biokovo lába előtt fekvő Makarska felé. A. járt már ott egy sok évvel ezelőtti nyaralás során, de akkor még a tengerpart-sör-hamburger kombón kívül nem nagyon érdekelte más. Engem elsősorban a fekvése és a kagylómúzeum vonzott, így hát rábeszéltük Öcséméket is, hogy tartsanak velünk. 3/4 órás út vezetett egyenesen Makarskára, ahol a tengerparti sétány közelében 7-10 kuna lett volna óránként a parkolás, ehelyett feljebb mentünk a hegyoldalba, megoldottuk ingyen a dolgot. A rettenetes reggeli kávénak köszönhetően kezdett megfájdulni a fejem - mondjuk pontosabb ha úgy fogalmazok, hogy azért, mert nem ittam reggel kávét. Mindegy, gondoltuk először nézzük meg a múzeumot, aztán útba ejtjük a sétányt, ebédestül, hogy Makarska hangulatából és finomságaiból is kaphassunk egy kis ízelítőt.
A kagylómúzeumba 10 kuna volt a belépő fejenként. Elég furi a nyitvatartása, az utikönyv szerint csak 10-12 óra között tart nyitva, valójában reggel 9től délig, és délután 5től este 7ig megint. Egy kedves apácanéni engedett be minket, egy templom-kolostoregyüttes alatt van maga a múzeum, a kerengőn keresztül lehet besétálni, már ez nagyon hangulatos volt. Sajnos fényképezni nem lehetett, de életre szóló emlék volt a gyűjtemény. Aki szereti a csigákat, kagylókat, annak mindenképp megéri elmenni, még ha laikus is, mert bár kis területen van az egész (mint egy kétszobás lakás), de lelőhelyek szerint van csoportosítva mindenféle tengeri állat háza, váza, csontváza. Vannak nagyon különlegesek is persze, amit csak jobban megnézve lehet felismerni, hogy jééééééé ez egy csigaház, meg vannak óriás nagy kagylók is, amire azt mondtam: Szofinak épp jó lenne fürdőkádnak - de talán még Milánnak is. Voltak még hatalmas teknőspáncélok, meg olyan tengerpartiüdülőhelybazárban ezrével kapható csigaházak, amik a múzeumi feliratozás szerint a távol-keletről származnak. Szóval a made in china itt is bejátszik. :D Egyébként ha jól tudom, Európa legnagyobb ilyen jellegű gyűjteményéről van szó.
A múzeumlátogatás után tárult elénk a város magja, a tengerparti sétány, a Riva. Kávézók, éttermek, pizzériák, fagyizók hosszú sora, ajándékboltokkal és fagyizókkal tűzdelve. Adriai hangulatú utcák, különösen a főtér, és az ott magasodó Szent Márk templom érdemel említést, és hosszabb ott tartózkodást.
Az emberek sietve jönnek-mennek, mintha valami sürgős dolguk lenne épp, bár tekintve hogy vasárnap volt, ebédidő, legfeljebb az éhségük siettethette őket. Lógott már az eső lába, úgyhogy a kutyafutta-városnézés közben mi is a nekünk való éttermet kerestünk - nem hiába. Spagetti, pizza, lasagne, mindenféle került az asztalra, nem is túl drágán - bár ez utóbbi jelző az üdítőre nem vonatkozik, 13 kunáért (520 Ft!!!) vesztegettek 2,5 deci kólát. No mindegy is, a hely hangulatos volt, az ebéd finom, a kávé életet mentő (addigra már majdhogynem beállt a fejgörcs részemről :-I), jóllakva indultunk tovább.
... tovább... szóval mivel igencsak lógott az eső lába, hol eleredt, hol elállt, és mivel Split felé világosabbnak tűnt, gondoltunk induljunk el arrafelé. Öcsémék nem jöttek velünk, ők inkább a Cetina mentén való barangolásra voksoltak, így csak Omisig mentünk együtt. Egy pihenőnél megálltunk, álomszép volt a kilátás, nem lehetett kihagyni, kicsit barangoltunk is, A. a gyerekekre vigyázott akik már szunyáltak az autóban, én a tesómékkal sétáltam egyet a tenger fölött kanyargó út mentén. Ki is néztem egy veteményest magamnak, elhatároztam, hogy ha egyszer egy ilyen helyen kellene kapálnom, akkor nem leszek lusta hozzá. :D
Omis után mi mentünk egyenesen tovább, Split felé. Az ég csak nem akart világosodni, de gondoltuk sebaj, nem ejtettek minket a fejünkre, megoldjuk, bárhogy is legyen, kis eső nem árt, nagy meg talán úgysem lesz, vagy ha mégis, akkor azt az égiek akarják így.
Split nagyon vonzott, már régóta. Bár nem mondhatom el magamról hogy mennyire vonz Horvátország, inkább csak úgy fogalmaznék, vannak helyek, amiket meg szeretnék nézni, és ha nem jön össze, nem nagy ügy. Split egy ilyen hely: meg szerettem volna nézni, gondoltam, vagy megfog, vagy nem. No az óváros felé autózva a "vagy nem" volt bennem erősebb, egy teljesen átlagos, zsúfolt városban haladtunk - bár tény, hogy az ország második legnagyobb városáról van szó.. Vasárnap ide vagy oda, az óvárosnál 10 kuna volt egy óra parkolás, Szofit megetettem, aztán indultunk a nagy kompok felé. Jó ezek is csak mi lehetünk, hogy nem a Diocletianus palota volt az elsődleges cél, de a hajók elmennek, az az épület meg csak ott áll már vagy 1700 éve, nem szalad el előlünk sem talán. :) Szóval megszemléltünk minden kompot, kisebb-nagyobb hajót, és persze jött az ábrándozás: egyszer egy ekkora kompon utazni...
álmodozásunkat befejezvén visszasétáltunk a Diocletianus palota felé, ami a város központjának mondható. 295-305 között épült, azóta lakták már a közelben fekvő Salona polgárai, később az avarok és a szlávok. A splitiek a hosszú évek során körbeépítették a palotát (már ami megmaradt belőle), persze építettek rá is, meg bele. A világörökség része egyébként. Ismét egy kutyafutta városnézést sikerült csak összehozni, mert eleredt az eső, és bár a palota, és egyben a Riva (a vízparti, pálmafás sétány) nagyon hangulatos volt, mégsem fogott meg úgy, mint az előző években Trogir vagy Dubrovnik.
Az autóba visszaülve, a belvárosból kikeveredve próbáltuk megkeresni a yachtkikötőt is, csak mert tudtam hogy van, és a fejembe vettem, hogy azt nekem látnom kell. Az Adria partján vagyunk már második napja, és én még nem láttam egy valamire való vitorlást - nincs ez így rendjén. No persze a navigációnak köszönhetőnen vagy 1 órába is beletelt, mire megtaláltuk a marinát - bár ne találtuk volna. Még egy ilyen ocsmány kikötőt mint az volt... tiszta katyvasz. Mintha valami óriási hajóról leborították volna a vitorlásokat egy kupacba, semmi rendszer, csak zsúfoltság... aaaaaaah azt hittem rossz helyen járunk. Nem is maradtunk soká, igyekeztünk kikeveredni a városból.
A szállásra visszatérve megkértem a család férfitagjait, hogy hagyjanak kicsit magamra, mert a napközbeni fejfájásom épp csak kicsit csillapodott, vacsorára pedig szerettem volna rendbe szedni magamat, vagy legalábbis azt a testrészemet amit a nyakamon hordozok. Ők lementek kacsázni (köveket dobálni) a tengerpartra, mi Szofival kellemesen pihiztünk, persze előtte bevettem a szokásos évi 1db algopirinemet is.
A vacsora épp mint tegnap, egész jó volt, utána pedig sétálni indultunk. A város központja felé vezető út mentén van a kikötő, ahol kirándulóhajók sorakoznak, kínálgatva magukat hogy hová vigyenek és mennyiért - persze amit mi kinéztünk, hogy nem is lenne rossz, annál nem volt semmi plussz információ, se ember, sem az hogy melyik nap megy oda ahová mi szeretnénk (Brac-ra). Egyébként 100kuna egy egész napos kirándulás +60-80 ha kaja is van benne. Este 8 után értünk Omis központjába, az árusok már összefelé pakoltak, persze a fagyisok nyitva voltak, ezt ki is használtuk. Visszafelé sétálva ismét eleredt az eső - ez már csak egy ilyen nap, viszont megijedtem, amikor meghallottam hogy dörög az ég, még jobban, amikor az áram is elment miközben botorkáltunk az út szélén.. Talán ha 1 percet lehettünk a sötétségben, félelmetes volt. Később, amikor lefeküdtünk, komoly vihar kerekedett, szegény Milán annyira félt (pedig eddig sohasem), hogy végül köztünk aludt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése