2011. június 30 - július 1, csütörtök-péntek

A hazaindulás napja. Bár még messze van az, 2 éjszaka is elválaszt tőle, mégis izgatottan ébredtem már korán reggel. Talán a zúgásra, amiről először azt hittem, hogy eső, aztán rájöttem, hogy csak a ház melletti patak az. Tegnap, a hegyek felett sötét felhőket láttunk, gondolom eshetett arrafelé, és ettől lett erősebb a sodrás.

Sebaj, így megtapasztalhattam, hogy milyen a krétai kora reggel: olyan mint a késői, csak annyival csendesebb, hogy fél8kor még a kabócák sem ébrednek fel, vannak viszont egymással kergetőző tarka lepkék. Az emberek hangját ugyanúgy nem hallani ilyenkor, mint egy órával később, de még a kecskék sem szólaltak meg. Maradt tehát a patak zubogása és a kávém, velük és az egyre erősebben tűző nappal vártam a családom ébredését. Hegy, olajfák, a szomszédos dombtetőn álló ház, mellette a pálmák, alatta a leanderek... a teraszunk alól áradó jázmin édes illata... amikor itt vagyunk, olyan megszokott már minden, hazaérve pedig veszettül tud hiányozni, hogy a képeket nézve csak erősödik bennünk a vágy, hogy mikor élhetjük át ezt az élményt  újra a mítoszok földjén.

Pakolás, búcsú a házigazdáinktól, végül délben sikerült útnak indulni Chania felé, majd fél1-kor vissza is fordultunk Majmócáért, mert az szerette volna meghosszabbítani a nyaralást - később kiderült, hogy ő tudta jól, de erről majd írok még. További gondokat megelőzendő tehát a visszafordulás mellett döntöttünk, és már épp takarították is a szobánkat, amikor a fiam rámutatott az éjjeliszekrény fiókjára: OTT VAAAAAN! És tényleg ott volt. Csillogó szemekkel szorította magához a kis barátját, és 1 óra lett, mire újra útnak indultunk. Az ismerős úton haladva aludtak a gyerekek vagy 1 órát, majd Halász Judit dalai kísértek be Kréta 2. legnagyobb városába.

A velencei és török hódoltságot átélt város felfedezését a szinte kötelezően ajánlott piacnál kezdtük, a piac mögött fizetős parkoló működik, illetve parkolni lehetett éppen, csak a fizető automata nem működött, de a helyiek megnyugtattak, hogy nem lesz gond, maradjunk csak nyugodtan. Így betértünk a piacra, ahol egy rövid körséta után krétai tartózkodásunk legfinomabb ebédjét tudhattunk magunkénak egy talán inkább csak helyieket kiszolgáló kis étkezdében. Az innivalókon kívül souvlaki és kalamári került az asztalra, és bár a tintahalat én annyira nem szeretem, ez olyan volt, hogy nem bírtam abbahagyni az A. tányérjából való lopkodást. Gondolom hajnalban kifogták, annak rendje és módja szerint megcsapkodták, piacra kivitték, étkezdések megvették, nekünk pedig megsütötték, és jelentem, a kalamári OMLÓS volt, vajpuha, és a mennyei is egy alantas jelző lenne rá. A finom falatok után ajándék cseresznyével édesítettük az ízeket, aztán elindultunk felfedezni az óvárost.

A kikötőig andalogva megszemléltük a millió meg még egy fajta eladni kívánt portékát, elsősorban bőrből készült mindenfélék voltak, de nem hiányzott az ékszer és az egyéb szuvenir sem a kínálatból. Már ekkor jobban tetszett Chania óvárosa Rethymnoénál, és akkor még le sem értünk a kikötőig, ahol a Kücsük Hasszán (ill. itthon ismertebb nevén Janicsár) mecset áll, no meg a velencei világítótorony, a kikötő menti tavernasor, ahová ugyan nem vágytunk a piacos étkezde után, sőt, tudatosult bennünk az, hogy nem az elegancián és a számla végösszegén múlik az, hogy milyen jót eszik az ember, mindenesetre tagadhatatlan, hogy mutatós, sőt kifejezetten hangulatos a látkép. Az ezúttal alul-felül régi, és ezzel valóban régies hangulatot kölcsönző házak már megadták az óvárosi hangulatot, ezt csak fokozta az, hogy nem voltak behívogatós emberek, csak a kikötő mentén hajókirándulásra invitáló egyének zavarták némileg az összképet.

Lófráltunk egy jó darabig, míg végül a Splantzia negyed felé vettük az irányt, na ott lát csodát az, aki szereti az elvarázsolt helyeket.  A hangulatos, ódon, szűk kis utcák, terek, sikátorok szinte labirintust alkotnak, és ismét elfogott az a bizonyos érzés, amit én minden egyes utazás alkalmával szinte várok: amikor megszűnik a tér és az idő, elvarázsolódom, és élvezem azt, amit az érzékszerveim befogadni képesek.

Sehol egy csetresz, sehol egy puccos hely, sehol egy csillivilli hotel, csak régi zöldséges, cipész vagy szőnyeg készítő, eldugott kis kávézók, még eldugottabb párszobás hotelek (itt is meg akarok szállni majd egyszer!!!), olyan igazi nászutasoknak való, mert ennek a negyednek megvan a romantikája, hiába nem sea view meg fehér homok, hanem a nekünk annál sokkal többet érő bűbájos, mesébe illő utcák, álomittas hangulat, szinte kézzel fogható a múlt ami áthatja a levegőt.

Nem akartam kikeveredni ebből az útvesztőből, de sajnos muszáj volt, a gyerekek már játszóteret kívántak, mi frappét, és a hajónkat is el kellett érni még este, így is késő délutánra járt az idő. Az autónkat megkeresve tehát átkocsikáztunk a város újabb részébe (ami szintén szép és hangulatos, nem olyan nagyvárosias dzsumbuj), és keresett park melletti parkolóban gyorsan és ingyen lerakva az autót birtokba vettük a gyerekek számára kedvenc látnivalókat: csúszdarengeteg, hinta, miniállatkert, volt tehát játék, krikri-etetés, növényekre való rácsodálkozás, tehát minden, ami a gyerekeket kikapcsolja, lemeríti, feltölti, hogy aztán folytatódhasson a nap tovább.

 Estefelé járt már az idő, amikor úgy döntöttünk irány Souda, Chania kikötő- és/vagy elővárosa, nézzük meg, hogy hogy köt ki a hajónk. Álltunk, vártunk, de sehol nem volt egy lélek sem, sem várakozó utasok, se hajó, se semmi. Mivel még több, mint két óra volt hátra az indulásig, betértünk ejtőzni (frappézni és sütizni) egy közeli kávézó-édességboltba, görög nevén nevezve zaharoplasteioba, ahol a felszolgáló csajon kívül Szofi és én voltunk csak nők, rajtunk kívül vagy 20 férfi és bácsi múlatták ott az időt kávéjukat kevergetve. Zavart nem ismerve élveztük az ízeket mégis, és bár tudom, hogy eddig minden íz-élményről azt írtam, hogy leg-leg, erről a baklaváról ugyanezt mondhatom. :)

Mivel még mindig nem láttunk semmi biztatót sem helyben, sem a távolba tekintve, a közeli Anek irodában kerestük a választ a kérdéseinkre, ahol közölték, hogy jaaaaaa? Ma nem megy hajó, sztrájk van, majd csak holnap délelőtt 11-kor. :-O hm. Nem hittük, hogy tényleg belefutunk a görögök kaotikus helyzetébe, eddig ennek semmi gyanús jele nem is volt, így csak álltunk ott fura fejet vágva, a nő pedig kedvesen mosolygott, hogy akkor most odaadjuk-e az aznapra szóló hajójegyet meg az útleveleinket, hogy kicserélhesse a másnapira, vagy mi lesz? Odaadtuk, kicserélte, mi pedig alig magunkhoz térve elkezdtünk szállást keresni először a közvetlen környéken, ahol nem találtunk semmi biztatót, majd továbbálltunk Kalyvesbe, ahol az első kiadó szobákat kínáló háznál meg is álltunk érdeklődni. Igen, csak 1 éjszaka, igen, a sztrájk miatt, 35 euro? Nem annyi nincs, értse meg, ez az utolsó utáni napunk, és még hol van a hazafelé (már dacból sem fizettem volna többet, ha eddig sehol máshol nem volt több mint 30 :D), és mondta, hogy oké, legyen 30, de akkor ne használjuk a klímát. Egy kétszobás apartmant kaptunk ennyiért, és lehúztam volna egy hetet ott is, főleg miután tengerparti sétára (a fiúk pedig rögtönzött bevásárlóútra) indultunk. 

Bár már 9 óra felé járt az idő és sötétedett, a tengerparti séta kihagyhatatlan lett volna: igazi gyerekbarát hely, és amíg a fiúk vásároltak, mi csajok leander és bougainvillea virágokkal teletűzdelve a hajunkat lófráltunk a finom homokban, ahol a langyos víz simogatta a lábunkat... akkor és ott bántam, hogy másnap már indul is haza a hajónk.

Kalyves, az utazásunk ráadás-gyöngyszemévé vált, felírva, becsillagozva, megjegyezve... teljesen más világ, mint ahol az elmúlt bő 2 hét alatt jártunk, de határozottan tetszik, főleg így, a naplemente fényeiben, mintha lopva nyerhetnénk belőle egy csipetnyi kellemes hangulatot.

Másnap reggel 8-ra állítottuk az ébresztést, hogy semmiképp ne késsük le a hajót. Kávé, reggeli, pakolás... mivel sikerült felvennünk a délies tempót, így is lett vagy fél10, mire elindultunk. Kis hajó, nagy hajó, még nagyobb... és legnagyobb... Tumultus volt a kikötőben a vízen és a szárazföldön is.

Negyedórás késéssel indult útra velünk a Lato, frappéval a kezünkben búcsúztunk a nagy szigettől.

 Ahogy távolodtunk Krétától, úgy vett erőt rajtunk az éhség és a fáradtság, így a hajón elfogyasztott ebéd után sziesztázni vonultunk vissza a kabinunkba. Nappal sem túlságosan hosszú az út, főleg ha van hová ledőlni közben egy kicsit, de igazán izgalmassá az teszi, ha az embernek van némi helyismerete, és az első pár óra hajózás után végre feltűnő szárazföldről be tudja tájolni, hogy mi micsoda: néha térképes segítséggel keresgélve, hogy melyik kykládi sziget van jobbra, és tudva, érezve, hogy a Peloponnészosz, aztán pedig Hydra balra, amott meg egy hatalmas hajó, ott pedig egy teher, amarra egy katamarán... és egyszer csak megérkeztünk Pireuszba, ahol szinte ömlött ki rengeteg hajó a kikötőből, és vagy 20 hajóból álló sor araszolt befelé. Kikötésünkkor döbbenet fogott el minket a látvány miatt: ha a parton lévő utazni vágyók számára azt mondom, hogy több százezer, talán nem is tűnik túlzásnak, és akkor még nem szóltam a több száz, vagy ezer autóról és kamionról, a rengeteg rendőrről, akik hadonászva, több-kevesebb sikerrel próbáltak valami rend-féllét teremteni a káoszból. Hamar elhagytuk a Latót, a rendőri integetéstől sürgetve az egész kikötőt is, aztán gyorsan az autópályán találtuk magunkat, ahol csakhamar sötétedni kezdett, a távolból pedig feltűnt a már többször meglátogatott, de még minidig vágyott Akropolisz, mintegy búcsúzóul, csak hogy jó utat kívánjon nekünk.

Naplemente után, a hosszú, monoton autópályán haladva fogalmazódott meg bennem az, amit már napok óta érleltem magamban: gyönyörű a sziget, ez nem kérdés: természeti látnivalóit és apró, hegyi falvakat sehol máshol nem látni így, mint ezen a szigeten, és  bár a kopársága miatt sokan nem vágyakoznak errefelé, ez nagy butaság. A messziről kopárnak tűnő hegyek valójában telis-tele vannak burjánzó leanderekkel, ezernyi vadvirággal, mámorító illatú fűszernövényekkel, a vízmosások, szurdokok, barlangok csak még inkább tarkítják ezt a képet. A legjobban Elafonissi strandja, a falvak közül  Sfakia tetszett leginkább, Chania óvárosába pedig visszavágyom, szeretnék ott eltölteni egyszer néhány napot és főleg estét vagy éjszakát... összességében valahogy mégis hiányzott valami. Lehet, hogy az emberek kevésbé közvetlenek, mint a szárazföldön, lehet, hogy azt vártam hogy majd beleszeretek és mégsem így történt, lehet, hogy "csak" a napokig tartó erős szél az oka, de a hazaút során mégsem volt bennem az az érzés, hogy most azonnal visszafordulnék. Mindemellett boldog vagyok, hogy láthattuk végre Krétát, boldog vagyok, hogy megvalósult egy sokéves álmunk, és boldog vagyok, mert "boldog az az ember, aki megengedheti magának hogy az Égei-tengeren utazzék, mielőtt meghalna". (Nikos Kazantzakis)