Szeles volt az éjszaka, azt hittem reggelre elviszi a sátrunkat valamelyik széllökés. Bár hideg így sem volt, sátorban mégsem éreztem olyan jól magam ebben a viharban, volt hogy számítottam rá, hogy most dől össze, borul fel a lakhelyünk, vagy esik ránk egy faág, ütődik a sátornak valami. Reggeli és kocsimosás után gyors összepakolás következett, sátorbontás és miegyéb, kifizettük a szállást, elbúcsúztunk a szomszédoktól, a pultosoktól és a boltostól, és útnak indultunk Plakias felé.
Az első megállónk a Kournas-tónál volt, egy felejthető frappé elfogyasztása közben gyönyörködtünk a felejthetetlen látványban, a tengerszem-szerű természeti alkotásban, amíg a gyerekek a játszótéren múlatták az időt.
A tó és környéke egyébként nem tudni miért, az orosz (!) turisták paradicsoma. Vízibiciklit és egyéb alkalmatosságokat lehet kölcsönözni a vízbe nyúló stégeken, de véleményem szerint a környező, panorámás és játszótérrel rendelkező, árnyékos tavernákból élvezhetőbb a kilátás.
A tótól továbbindulva kis hegyi falvakon át autóztunk, a következő állomásunk felé. Jobban tetszett Krétának ez a része, mint az előző. Nem azért, mert zöldebb (bár dús, zöldellő erdőkről itt sem szólhatunk), és valamivel barátságosabb a táj a lágyabb vonalú hegyek miatt, hanem inkább a falvak hangulata fogott meg. Az amfiteátrum-szerűen beépített hegytetők és hegyoldalak meseszerűen világítanak fehér házaikkal, ahogy rájuk süt a nap, a szűk és kanyargós utcákon autózva is át lehet érezni a települések nyugodt, mediterrán, patinás hangulatát.
Mivel a tó után nem kanyarodtunk vissza a főútra, az érzékeinkre hagyatkozva haladtunk, ugyanis a gps néha olyan útra terelt volna, ahol épphogy valami öszvércsapás-féle ösvény volt, a térképen ellenőrizve pedig épp egy olyan falun hajtottunk keresztül, ami után már semmi nincs, főleg nem út. Így haladtunk dél-felé egy úttalan, nem is létező úton, amit a jelek szerint nem túl rég aszfaltoztak... a jelek szerint csak egy darabig. Csak reméltük, hogy a murvás rész nem fogy el alólunk néhány kilométerrel a cél előtt.
De nem, ismét aszfalt és ismét kis falu következett, bár középtájon épp dolgoztak rajta az útépítő munkások, gondolom nem számítottak arra, hogy szerdán még forgalom is lesz. Nemsokára egy szurdokhoz érkeztünk, messziről rácsodálkoztam, hogy milyen jó lenne egy szurdoktúra mégis, aztán kiderült, hogy a kiszemelt hasadékon át vezet az autóút. Lusta turista módjára repestem az örömtől, ez is megvolt tehát.
A szurdok után egy hegyre fel, majd elénk tárult a Líbiai-tenger végtelen kéksége, a hegy lábánál pedig ott fehérlett a kis falu, ami az elkövetkezendő hétre az otthonunk lesz. Először a felsővárosnak is tekinthető Mirthios falun haladtunk keresztül, aminek olyan fekvése van, hogy ha azt írom hogy a környék Rózsadombja, az sem jár közel az igazsághoz, mert jóval több annál. Ha az igazságot szeretném írni, ahhoz pedig sokkal olvasottabbnak kellene lennem, hogy képes legyek megfogalmazni. Pár évvel ezelőtt néztem már itt szállást (Anna View Apartments), de elvetettem az ára miatt, most pedig a gyerekekkel amúgy sem lett volna kényelmes minden nap lejárkálni a hegyről, de... de. Nem vetem el egy esetleges majd-valamikor-később célpont gondolata gyanánt. Hány ilyen hely van már, sopánkodok mindig, aztán úgy tervezem a következő utazást, hogy az élet túl rövid ahhoz, hgoy mindig ugyanoda utazzunk, így sem fogunk tudni felfedezni minden helyet, amit szeretnénk.
Egyik kanyar a másik után, Plakias pedig egyre közelebbről tűnt fel, minden szögből más arcát mutatva a hatalmas hegyek ölelésében fekvő falu.
Egyszer csak beértünk a falu főutcájába (más mondjuk nem nagyon van neki), ahol a kétirányú forgalom szinte kizárt. Végigmentünk az úton, a kikötő oldalán két szállást is megérdeklődtem, de az egyik drága lett volna, a másik pedig nagyon csak kétszemélyes, viszont mesés, tengerre néző kilátással 30 euroért.
Úgy döntöttünk, hogy előbb inkább együnk valamit. A Mouses nevű tavernába tértünk be, ez a név Thassoson már bevált. Akkora szél volt, hogy azt hittem, egy egész kapualjjal arrébb sodor minket, de szerencsére sikerült jó helyre kerülnünk. De még milyen jó helyre! Menüt rendeltünk: előétel tál két személyre, majd grill tál szintén kettőre, egy kancsó bor... első látásra minden kevésnek tűnt, viszont első kóstolásra minden isteni volt, aztán miután sikerült az utolsó falatot is magunkba tömni és minden elfogyott, megállapítottuk, hogy talán inkább sok volt ez, mint csekély mennyiség. Pihegtünk még, amikor megérkezett a narancsos sütemény és a raki, amit szintén megpróbáltunk eltüntetni... tekintve, hogy nem tudtuk autózunk-e még, és már bor is fogyott jócskán, a vagy két deci raki nagy része rám maradt. Kifizettük a 30 eurot a lakomáért, majd elindultunk szállást keresni.
A hatalmas széllökések és az erős napsütés nem segítették a stabil járást, és nem, még véletlenül sem a bor- és a raki tette bizonytalanná a lépteimet. Csak reméltem, hogy ahová betérek, nem akarnak emeleti apartmant mutatni, kétséges volt, hogy egyben leérek-e a lépcsőn. 30-45 euro között remek, új, tiszta és tágas stúdiókat lehet találni, bár a 8 eltöltendő éjszakán szinte mindenki meglepődött. Végül Emiliánál maradtunk, akinél egy kéthelyiséges tágas apartmant kaptunk 30-ért.
Igen gyorsan belaktuk, és élveztük a kilátást: két oldalra néző ablakainkból és a teraszokról a hegyeket, olajfákat és pálmákat látni, no meg 1-1 szomszéd házat, fent a magaslaton, bár egyik sincs közelebb 50 méternél.
Mivel a szél nem hagyott alább, hosszan sziesztáztunk, utána pedig strandolás helyett sétálni indultunk, helyismeret, vacsora és egyéb vásárolni valókat szem előtt tartva. Vicc, de feleannyiba kerül például a dinnye, mint a szárazföldön, sőt a tavernák is olcsóbbak, mint amott. A hűtő feltöltése után megvacsoráztunk, majd nyugovóra tértünk végre stabil falak közt, kényelmes ágyakban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése