Most már sikerült 8 után ébrednünk, bár még mindig sötétben. Összepakolás és reggeli, majd szállásadónk fuvarozásának és idegenvezetésének köszönhetően irány Gibraltár!
Viszonylag hamar eltelt az út a célig, a határon volt némi sor, de mint kiderült, egy landoló repülő miatt, ami a városba vezető egyetlen utat keresztező leszállópályán tette a dolgát. Ez a miniAnglia egyébként hihetetlenül lepukkant ország - illetve kisváros. Először azt gondoltam, hogy el se lehet tévedni ezen a pici helyen, ami jóformán a repülőtéri üres placcból, a sziklából és néhány utcából áll, de tévedtem. Nem volt gond, mert így legalább betekintést nyerhettünk az országba-városba egy kicsit, ami jó volt olyan szempontból, hogy nemcsak a sziklát láttuk, viszont más szempontból meg volt egy kis csalódás. Tényleg egy lepukkant miniAnglia, ahol angolnak látszani akaró de mégis spanyolnak tűnő emberek laknak. Beszélnek hozzánk angolul, észre sem veszi/vesszük és már spanyolul nyomják tovább, de a határon sem passportot kértek, hanem pasaportét. 1-2 szűkebb utcától eltekintve omladozó falú emeletes házak, a kikötő felé pedig gyárépület-szerű kinövések a földből, minden, csak nem szép.
Azért viszonylag hamar megtaláltuk a "szikla bejáratát", ahol több lehetőség közül választhatunk: gyalogosan (10 font/fő, 5 font/gyerek 5-11 éves korig), autóval (+2 euro), illetve van felvonó is, ami lentebbről indul, külön parkolóval, annak nem néztük az árát. Elsősorban a gyerkőcök, na és az idő szűke miatt az autós megoldást választottuk, így is sikerült a fél napot a sziklán töltenünk. Már az első megállónknál, a barlang közelében találkozhattunk a berber majmokkal, Milán nagy örömére, imádtam, ahogy az arcán tükröződött a boldogság. A majmoknak is, természetesen (:D), akik szemmel láthatóan megszokták már a fotómodell szerepet, profin pózoltak minden gép előtt, nagyszerűen lehetett őket portrézni.
A barlang vs. Aggtelek egyébként élből 0:1, de azért megérte bejárni, ez egyébként nagyjából negyedórát vett igénybe. A kijáratnál wc, ahogy később a többi állomásnál is, na és ajándékbolt, tele majmos dolgokkal: ha nem volt 30féle plüssmajom, akkor egy sem, és akkor a majmos hűtőmágnesről, táskáról, vonalzóról, bögréről és ki tudja mikről még nem is szóltam. Vettünk is a gyerekeknek két apróbbat, mármint plüssmajmot, amiről később kiderült, hogy hangot is ad ki - csúcs.
További kilátópontok, újabb majmok, kicsik és nagyok, Milán nagy örömére, aki nem tudott velük betelni. Imádja ezeket az állatokat, ki tudja mi okból, és mi más okozhatna nagyobb örömet egy anyának, mint látni a fia szemében azt a huncut csillogást, azt az örömöt, amit akkor és ott, és amit egyébként azóta is emleget... "a gibraltári majmócák..." így hívja őket mindig. :)
A hegyen töltött néhány óra alatt különböző kilátópontokhoz is eljutottunk, ahonnan hol az Atlasz-hegység, hol a tenger, hol a gibraltári kikötő, vagy éppen a kifutópálya volt tökéletesen látható, a lényeg, hogy minden helyen el tudtunk időzni a majmok társaságában.
A szikla után még megpróbáltuk megkeresni azt a mecsetet, aminek nem tudtam a nevét, csak képeket láttam róla, és mivel Gibraltár nem túl nagy, az emlékeimben lévő fotókról pedig beszűkíthető volt, hogy merre lehet, gondoltuk könnyű lesz megtalálni. Na hát nem volt az, telefonos segítséggel sem (P. hívta fel egy ismerősét) így győzött az elengedéses trükk: "jó, menjünk el még arra, aztán ha ott nem lesz, akkor ezt most nekünk nem kell megtalálni". Természeten ahogy elmentünk "arra", felbukkant előttünk a gyönyörűség, aminek az egész környezetét most újítgatják, mindenképp megérte. Mágikus vonzalmam a mecsetekhez megsokszorozódott ezzel is.
A mecsetmustra után megpróbáltuk elhagyni ezt a kis államot, bő félóra alatt sikerült is, a határon kialakult sor miatt.
A következő uticélunk Tarifa volt, egy kisebb autópályás-útépítős torlódást leszámítva viszonylag hamar odaértünk. Tarifáról annyit kell tudni, hogy Spanyolország legdélebbi városa, itt találkozik a Földközi-tenger az Atlanti-óceánnal, itt a legkisebb a távolság Spanyolország és Marokkó között (innen induló hajóval félóra az út Tangerbe), és a folyamatos szél miatt egész évben kiteparadicsomként üzemel. Odaérkezésünkkor azt gondoltam, hogy végre egy kis település, aminek igazán falusias jellege van, a legmagasabb ház is 2szintes, megszállnék itt legközelebb. Amint leértünk a tengerpartra, az előző gondolatomat gyorsan meg is változtattam, nem szállnék meg, mert olyan iszonyú szél volt (és van mindig) az áramlatok miatt, hogy csoda hogy nem vitte le a fejünket, ráadásul hűvös szél, és mivel az óceán amúgy is hideg (állítólag), nem kockáztattam meg, hogy megmártózom benne.
Ahogy ott álltunk a gáton, egyik oldalunkon a tenger, a másikon az óceán, szemben pedig Marokkó, minden itt van karnyújtásnyira, furcsa és leírhatatlanul jó érzés volt bennem. Olyan volt, mintha a világ közepén állnánk, ahol minden és mindenki találkozik mindennel és mindenkivel, ahonnan nézve minden közelnek, de legalábbis közelebbinek tűnik, mint bárhonnan máshonnan - mindez A-val való együttlétünk 7. évfordulóját még varázslatosabbá tette.
Azóta már bánom egyébként, hogy nem mártóztam meg az óceánban, mert legalább a lábam beledughattam volna, na de majd egyszer, talán a túloldalán... merthogy igen, ez az az óceán, aminek a másik végén Kuba van, én pedig csak néztem a végtelennek tűnő nagy kékséget, aminek ugyanúgy nem látjuk a túloldalát mint a tengernek, mégis más, mintha tényleg érzékelhetően nagyobb lenne, és ábrándoztam: igen, legközelebb onnan nézünk majd errefelé. Ott majd megmártózom ebben a nagy vízben. Buenas tardes, viva la mojito, vagy valami ilyesmi. :) Az óceáni homok viszont a tengerihez semmiképp sem hasonlító. Nagy szerencse, hogy jártam már jó néhány tengerparton, homokos partokon is sokfélén, de az óceáni homok finomságához egyik sem hasonlítható. Hoztunk is belőle egy jó nagy adaggal - ekkor gondoltam, hogy na mitől is lesz túlsúlyos a csomagunk hazafelé? De azt a homokot nem lehetett otthagyni.
Későre járt, amikor elindultunk visszafelé, és még meg kellett keresni a Marbella melletti szállásunkat. Hotel Guadalmina - lestük a táblát San Pedro környékén, és igen, megtaláltuk a már féléve lefoglalt, négycsillagos, tengerparti szállásunkat. Még P. segítségével csekkoltunk be, majd búcsú, és irány a 135-ös szoba, ajtó nyit... TE JÓ ÉG!!! örömömben majdnem elsírtam magam, a gyerekek is érezhettek valami hasonlót mint én, mert fáradtságuk ellenére vigyorogva rohangáltak fel-alá (volt hely bőven), A. meg csak azért nem kapott fel az ölébe, mert nehezebb vagyok, mint amennyire ő erős.
Paradicsomba csöppentünk, ez nem kérdés. A szoba volt vagy 50m3, a fürdő 15, szinte minden márványból. Az előszobán-gardróbon át megközelíthető szoba 2 részre osztva, a hálórészen 2x2 méteres ágy kovácsoltvas fejrésszel, fésülködőasztal a nappali részben kanapé, extranagy és gyönyörű dohányzóasztal, komód, aminek a tetején extranagy plazmatévé... a szoba túloldalán faltól-falig ablak a teraszra, ami szintén nem kicsi... és muszáj is volt azonnal kinéznünk. Golfpálya, mediterrán villák tisztes távolságban, és a tenger... mindenen tükröződik a lemenő nap fénye EZT NEM HISZEM EL! gondoltam magamban, és itt fogunk lakni 5 napig!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése