Komolyan mondom, hogy azt hiszem a szélcsendre ébredtem aznap reggel. Igaz, hogy megint kb fél9kor...
A következő felismerés viszont már nem esett ilyen jól: ahogy lábra álltam, combközépig hasító fájdalom nyilallt belém. Két napja véletlenül belerúgtam egy kőbe, és bár kívülről semmi nem látszott, a nagylábujjam és az az alatt lévő porc (?) egyre jobban fájt, és feltehetőleg ekkorra érte el a csúcspontját, legalábbis reméltem, hogy ennél rosszabb már nem lesz. Szerettem volna a Prevelire menni, de így aztán teljességgel lehetetlenné vált a küldetés, így szüttyögés-kávé-reggeli-szüttyögés-kávé jól megszokott folyamata után birtokba vettük a helyi strandot.
A házunk mellett egy patak csordogált, annak mentén sétáltunk le a partra, és ott táboroztunk le, ahol az a vízbe ömlött. El is neveztem ezt a részt kis Preveli Beachnek magamban, hogy csak azért is nekem legyen igazam, no meg a lelkem megnyugtatása végett.
Kora délutánig rakosgattuk a köveket, a patakban és annak mentén, miközben a tenger végre simogatónak nevezhető hullámaiban is sétáltunk. Amikor kellő képpen elfáradtunk a természet alkotta aquaparkban, laza ebéd és frappé után a már rutinszerűvé vált estig tartó sziesztázásunkra vonultunk vissza, hogy rápihenhessünk az utolsó(előtti) tavernalátogatásunkra.
Szieszta után megnyugodva vettem észre, hogy a hideg patak + forró homok + vizes kavicsok + tenger (hagyományos típusú kneipp kúra talán? :D) remek gyógyír az ízületi gyulladásra, vagy zúzódásra, vagy mire, immár teljes testsúlyommal rá tudtam állni a fájó lábamra, pedig az azért nem akármi.
Már csak azért is bíztam a gyors gyógyulásban, mert nem engedhettem meg magamnak hogy veszélybe kerüljön a két nap múlva esedékes haniai városnézésünk...
A kabócarecsegős, szélcsendes sziesztaidőben azonban nem ábrándoztam sokáig, a többiekkel együtt engem is elnyomott az álom. Az ilyen sziesztában az a jó, hogy az ember úgy érzi, hogy a szervezetnek feltétlenül szükséges, aztán a végén mégis úgy ébred, hogy álmosabb mint azelőtt. Azért megpróbáltuk normalizálni a helyzetet 1-1 ouzoval, hogy állapotunk lehetővé tegye az ajándéklista összeírását, illetve a későbbi megvásárlását no meg a tavernatúrát. Na nem kell nagy dolgokra gondolni ajándékok gyanánt: Samaria víz, citrom, raki, olívaszappan és más hasonló "local products", általában próbálunk tartózkodni a tömegturizmust elvakító giccsektől, bár örömmel vettük észre, hogy ezen a környéken az ilyesmi nem is nagyon fordul elő. Mindenesetre ismét időben, 7-körül végeztünk a délutáni pihenéssel, és a nyakunkba vettük a kisvárost, vagy falut, vagy hogy nevezik errefelé.
Végre vehettem fel fülbevalót is, mert nem tépte ki az orkán a fülemből... ez volt az első dolog, ami feltűnt, amint kiléptünk Emilia házából.
Lassan andalogva sétáltunk a tavernasor felé, és biztos ami biztos, megnéztem az időjárás előrejelzést is a helyi utazási iroda falán. Egy A4-es lapra van kinyomtatva minden este néhány napra előre, és most, hogy 1-2-es szeleket jósoltak, a lp telis-tele volt rajzolva mosolygó napocskákkal, és "NO MORE WIND!!' meg "ENJOY PLAKIAS!" feliratokkal. :) Oké, van is még rá másfél napunk.
Széllökésektől mentesen ültünk be tehát a már ismerős helyre (Mouses), ahol ismerősként is fogadtak minket. A múltkori asztalhoz ültünk, és soroltuk a rendelést: víz, csapolt Mythos, görög sali, tintahalkarikák és kleftiko. Ez utóbbi krétai specialitás, mert leveles tésztába göngyölik (máshol nem így készül) a bárány, a hagyma, paprika és a gomba, eszméletlen finom fűszerezéssel, talán még némi fahéjat és szegfűszeget is fel lehet fedezni az alul, szafttól összeragadt és ettől még ropogósabbra sült tésztában. Magunkba tuszkoltuk az utolsó falatokat is, végül leadtuk a desszertrendelést: kértünk még két sfakiai pitét.
Azt kell mondjam, hogy jobb mint az eredeti, nem szép, hogy így gondoljuk, de ez az igazság. A vékony tésztában a még vékonyabb sajtréteg, erőteljes ízű mézzel lecsurgatva, fahéjjal meghintve a vacsoránkat egy pillanat alatt ízorgiává magasztalta, és még magunkhoz sem tértünk a bódulatból, amikor az asztalunkra került egy tányérnyi felkockázott, ízben inkább lépes mézhez hasonlító görögdinnye, és a már megszokott 2 deci raki, aztán a pincér a kezembe nyomott diszkréten két kis cukorkát is a gyerekeknek, csak hogy ne maradjanak ki a jóból ők sem... így eltartott egy ideig, mire képesek voltunk felállni az asztaltól, és ismét mámoros állapotban, nem túl egyenes vonalban haladva sokadszorra is bejártuk Plakias utcáit.
Megvettük a három kis mézet, ami az ajándéklistán volt, de többre már nem voltunk képesek, na nem a rakitól, mert az annyira azért nem erős, csak hát korai fekvéshez szokott kisgyerekes család vagyunk, és már így is majdnem 10 óra volt, no meg aztán ennyire fárasztó nap után nem csoda, ha hamar kidőlünk. :)
A következő nap tulajdonképpen abban különbözött az előzőtől, hogy pozitív csúcsot döntöttünk: 9 órai ébredésemmel én voltam az első, aki úgy-ahogy magához tért, a kávéfőző zajára is csak a család egy része nyitotta ki a szemét, így kiültem a teraszra írni.
A hűvösnek számító huszonsok fokban már zenéltek is a kabócák (igazából 9:31-kor kezdték a nótát), a jázmin illatát is érezni lehetett még (a nagy melegben nem lehet, csak a reggeli és esti hűvösebb órákban), tökéletes kiegészítői voltak ezek a lelassult reggeli hangulatomnak, sőt, a szélcsend lévén még a közeli patak hangját is lehetett hallani. Mit nem adtam volna, ha csak két nappal több szélmentes napunk lett volna... mondjuk kár ezen rágódni, meg így legalább többet kirándultunk.
Standrolás ugyanott, lábfájásom múlóban elsősorban gondolom a hűvös patakban való folyamatos sziget- és gátépítő munkálatoknak köszönhetően. Tulajdonképpen ráérősen és lassan telt a nap, mégis gyorsnak tűnt, ha azt az oldalát néztem a dolgoknak, hogy a sziesztaidőben a strandtörölközőket már a bőröndbe kerülés miatt szárítottam a napon nem túl lelkesen.
Szieszta után elindultunk az utolsó plakiasi sétánkra, váltottunk egy utolsó helló-hogyvagy-ot a Mouses helybéli tagjaival, majd hazafelé andalogva már azon gondolkoztunk, hogy mennyi minden történt eddig, és mennyi minden vár még ránk másnap is, így cseppet sem voltunk szomorúak a búcsúestén. Amíg A. mesélt a gyerekeknek, én szelektálva bepakoltam: a nagyobb bőröndöt szennyes ruhákkal, a kisebbet "kellhet még" kategóriájú cuccokkal, a hajóra való táskát, iratokat mind-mind csoportosítva, hogy aztán a lehető legegyszerűbben lehessen hozzáférni ahhoz, amire szükségünk lesz. A csempészáru is bekerült...
végül nyugovóra tért a család a 11. krétai éjszakán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése