2010. november 21, vasárnap
8-9 körülre időzítettük az ébredést, sikerült is ehhez tartani magunkat. Az ablakon kinézve biztató volt, hogy bár felhős az ég, de nem tűnik úgy, mintha lógna az eső lába, így kitaláltuk, hogy a Vatikán legyen a napi program.
A szállásunk reggelivel volt, a kislakások előtti folyosón volt 4 pici asztal, ott fogyasztottuk el, amit lehetett. Pékáru, frissen főzött kávé, vaj, lekvár, mogyorókrém, sonka, sajt - azt hiszem ennyi volt a választék, ja és talán gyümölcslé.
Anyagiakat, esernyőt, némi nasit és a fényképezőgépet magunknál tudva indultunk neki a városnak, a Termini felé az első kisboltban pedig innivalóval tankoltuk fel a táskáinkat. A Termininél nemcsak a vonatok állnak meg, hanem a metróvonalak is keresztezik egymást, jegyet pedig automatából lehet venni. Többféle is van, de van kint tájékoztató, egyértelműen leírva hogy melyik mire-hova, így könnyű kiválasztani, hogy mire van szükség. A jegyet a kapuknál kezelni kell, a metrók párpercenként járnak, és tiszták, kulturáltak, egyik-másik művészien dekorálva.
Két metrómegálló is van a Vatikán közelében, azt hiszem, hogy nekünk sikerült a távolabbit megtalálnunk, ahonnan az ég világon semmi jele nem volt annak, hogy merre kellene indulnunk, viszont belebotlottunk egy fagyizóba, így muszáj volt megkóstolnunk a kínálat kb felét (na jó, most túloztam), ISTENI volt. Az olasz fagyinál nincs jobb a világon, én azt mondom. Már ránézésre is kívánatosan krémes, a levegőbe szagolva érezni az édes illatát, szinte csiklandozza a nyelvem, ahogy belenyalok, majd selymesen csúszik le az bűnös-édes finomság a torkomon. MOST (is) akarok belőle!
Na a Vatikánt megtalálni Rómában azért nem volt nehéz, de örülök, hogy a fagyi eltérített az utunkról. Előre szólok, hogy egyikőnk sem vallásos, amúgy nem járunk templomba, inkább csak turistaként, művészeti értékeket szem előtt tartva - így azért más szemmel nézzük a néznivalót, különösen Rómában. Így történhetett meg, hogy először a vicces ruhás, ámde fiatal és jóképű Svájci Gárda tagjaira tévedt a tekintetünk.
Hajdanában (jó pár száz évvel ezelőtt, szóval még a császárok korában) a Vatikán helyén mocsár volt, aztán lett kert, majd cirkusz, ahol kocsiversenyeket és kivégzéseket tartottak, többek között Szent Péterét is.
Az államot minden oldalról hatalmas, vastag, tekintélyt parancsoló falak veszik körül, ezek még a középkorban készültek, 6 kapujából pedig csak hármat lehet használni - legalábbis a turistáknak. Sikerült megtalálni az egyiket, így azonnal a Szent Péter térre jutottunk. Alig voltak emberek (oké, voltak, de nem volt akkora tömeg, amekkorára számítottunk), az eső lába továbbra is lógott, és őszintén szólva nekem az volt az első gondolatom, hogy "ennyi??" sokkal nagyobbnak, magasztosabbnak képzeltem, és egészen addig a pillanatig úgy gondoltam, hogy még engem, egy nem hívőt is megérint majd a hely szelleme. Nem így volt. Kétségtelen, hogy megvan a sajátos hangulata az oszlopcsarnokokkal körülölelt térnek, a fölénk magasodó bazilikának, a szökőkutaknak - ezen mondjuk némileg ront a két hatalmas kivetítő, amit a tér bazilika felőli oldalán láthattunk - bár keresni nem kellett, tényleg nagyok.
Basilica di San Pietro - templom is, kripta is, múzeum is egyben, mindháromban különleges, nemcsak vallási szempontból, hanem történelmileg, művészetileg, és méretében is. A belépés egyébként ingyenes, nyitvatartási idő van (7-18 óráig), illetve ottjártunkkor is volt némi korlátozás, mert valami avatás-féleség volt, és csak 11 után mehettünk be. Addig is felkerestünk egy közeli kávézót, ha már el kell ütni az időt valamivel. :)
11-körül összeszedtük magunkat, és szemerkélő esőben a bazilika felé indultunk. Már állt a sor, nem is kicsi, sőt első körben még ijesztőnek is tűnt, de beálltunk a végére. Hol esett, hol nem, el mondjuk nem áztunk, a sor pedig gyorsan haladt, több száz méteres lehetett (szerintem), és nem egész félóra alatt már alulról szemlélhettük a bejárat korinthoszi oszlopait.
Oké, itt már elöntött a "na jó, tényleg nem is olyan kicsi" érzés - ha már a világ második legnagyobb keresztény templomában járunk. Na de nem is a katolikus szentély mivoltja vonzott ide, hanem inkább az építészeti és művészeti oldal.
Először a pápai sírokhoz mentünk le, ahogy szinte minden látogató. Volt olyan sír, amit tilos volt fényképezni, volt amit lehetett, II. János Pál sírjánál pedig rengeteg friss virág, és nagyon sok ember volt. Érdekes volt, hogy minden sír különböző, és egy kicsit félelmetes-misztikus, egy pillanatra talán nyomasztó is az, hogy ennyi "halott" emberrel vagyunk összezárva, hogy mind itt vannak körülöttünk.
Az építkezés egyébként kb 120 évig tartott, összesen 9 kupolája, 800 oszlopa, 45 oltára és közel 400 szobra van, és amerre a szem ellát, mindenhol van néznivaló, és minden csupa márvány, dísz, arany csillogás.
A bazilika belső hosszúsága 211,5 méter, magassága 132,5 méter, befogadóképessége 60 000 fő. A főhajó 187 méter hosszú, és ahogy az egyik képen látszik is, fel van tüntetve a padlón, hogy a világ más templomai mekkorák, illetve a Szent Péter Bazilikához képest meddig tart a többi templom főhajója. Döbbenetes a különbség, egyébként pedig csodálkozva vettük észre, hogy a mi Esztergomi bazilikánk neve és mérete is ott figyel, szép csillogó betűkkel.
A kupolát megpillantva - és tudva, hogy van rá lehetőség - azonnal tudtam, hogy nekem oda fel kell mennem. A Michelangelo tervezte, 42,5 méter a fesztávolságú és 73 méter magas kupola nagyobb hatással volt rám, mint az egész bazilika összességében. Amellett, hogy már a látvány is magával ragadó, itt éreztem először azt, hogy van itt valami, ami megérintett. Innentől kezdve bármerre néztem, bármilyen szobrot, mozaikot, oszlopot, festményt vagy freskót láttam, csak a kupola járt az eszemben. Látnom kell közelről.
Négyünk közül csak ketten vállalkoztunk a túrára (ez már belépős móka, de megéri!!!), összesen 551 lépcsőfokot kell megmászni, illetve ha a plusz 2 euro költséget bevállaljuk, egy darabig felvisznek lifttel, onnan már csak 320 fokot kell felfelé bandukolni a különböző típusú lépcsőfokokon.
Először a kupola nagy körívéhez érkeztünk, a belső oldalon, így a főhajót felülnézetből is megcsodálhattuk. Teljesen másképp hatott rám így, mint alulról, és jobban lehetett érezni a magasságot, az egész bazilika nagyságát is. A lentről felnézve egységesnek tűnő képeket közelről megcsodálva láthattuk, hogy mind-mind mozaikok, parányi, egyenetlen, különböző kis kövecskékből kirakott alkotások.
A körséta után jött a feketeleves. Szűknél is szűkebb, döntött lépcsőfokok, majd olyan csigalépcső, aminek a közepén már nem fal, hanem csak egy kötél lógott - sejthető volt, hogy innentől már nem lehet sok hátra.
A kupola tetejére kilépve egyszerre hasított belém milliónyi érzés. Akkor mint akit fejbe vágtak, jöttem rá, hogy igen, Rómában vagyunk, és igen, fent, Róma felett, ahonnan mindent belátunk. Próbáltam egyszerre közel és távol nézni, részleteket felfedezni és az egészet csodálni, abban a tudatban, hogy ezt a római katolikus világ fellegvárának a legtetejéből teszem, és megpróbálva figyelmen kívül hagyni az eleredő jégesőt, hideget és szelet.
Fentről szemlélve a dolgokat, máris átjárt az a magasztos érzés, amit akkor vártam, amikor beléptünk a bazilikába. Jó volt, hogy rám talált ez az igazi lábremegtetős, gyomorbizsergetős érzés, az ilyen dolgokért szeretek utazni, amikor 1-1 látnivaló ÍGY hat rám, és az a pillanatnyi érzés, emlékhalmaz onnantól kezdve kísért, ahogy megtörténik, talán egész életemen át. Feltölt energiával, fantáziával, érzésekkel, testem, lelkem mindenem több lesz az ilyen pillanatokkal. Ott fent, a bazilika tetején volt egy ilyen pillanat - és Rómában még több is ért, de erről majd később. :)
A Vatikánt a hátunk mögött hagyva az Angyalvár mellett sétáltunk el, mindannyian megéheztünk, és a jelek szerint perceken belül várható volt, hogy szó szerint leszakad az ég. Az Angyalok hídján még éppen szemerkélő esőben sétáltunk át, párlépésenként visszanézve az Angyalvárra és a Szent Péter Bazilikára.
Ahogy átértünk a hídon, tényleg elkezdett szakadni az eső, de olyan módon, amilyet még nem éltem át, vagy legalábbis talán nagyon régen. Szó szerint ömlött a víz az égből, de olyan szinten, hogy pár perc múlva már minden út úgy nézett ki, mintha folyó lenne, ehhez jött az égdörgés-villámlás. Novemberben. Hideg-nyirkos lett az idő, így menekülőre fogtuk, és az első útba eső étteremben kerestünk fedelet a fejünk fölé, meleget, és valami finomságot.
A mennyei bruschetta természetesen csak az előétel része volt, bor és tésztafélék halmozódtak még az asztalon, így remek hangulattal, finom ízekkel, és némi melegséggel töltődtünk fel.
Próbáltuk megvárni, míg eláll az eső, de reménytelen volt a helyzet. Nem lehetett tudni, hogy már az este közeledte miatt, vagy a felhőktől van ennyire sötét, így arról sem nagyon volt fogalmunk, hogy elállhat-e hamarosan, így magunkra aggattuk a még nyirkos ruháinkat és folytattuk az utunkat, vissza, a szállásunk felé.
Azért ha már eső, és már séta, akkor ne csak úgy kutyafuttában, hanem nézzünk még be egy-két helyre - így történt, hogy shoppingolós estébe csapott át a hazautunk. Az élménydömping megkoronázásaként vettünk még vagy 2 üveg behűtött proseccot, így fölöttébb jó hangulatban záródott a hosszúra nyúlt napunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése