Az este 8órás indulás, és az éjszakai utazás mellett döntöttünk végül. Persze ez már nem úgy ment, mint anno gyerkőcök nélkül, vagy pl tavaly Milánnal - sikerült félórás késéssel kezdeni. Már 1 nappal korábban mindent bepakoltunk a kocsiba, mégis maradt indulásra is néhány táska amit be kellett passzírozni. Fél9re sikerült mindennek és mindenkinek helyet találni az autóban, és végre útnak indulhattunk az Adria felé.
A gyerekek... Milán hamar bevágta a szunyát, gondolom azért, mert megszokta már a csavargást. Szofi ennél kicsit érzékenyebben reagált, kellett neki egy jó félóra, hogy elnyomja az álom. Jó pár órás út már csak a magyar-horvát határ is, mégis úgy éreztük, hogy hamar elhagytuk az országot Udvarnál - pontban éjfélkor. Nem sokkal ezutaán Milán fel is ébredt, és egészen fél4ig szórakoztatott minket, pedig addigra nemhogy hegyen-völgyön, de már a következő országhatáron is túl voltunk. Dumált az állatkáihoz, mikor nevetni kezdtünk, közölte hogy "vvicc vviiccc", meg jött a műnevetésével, utánozta az állathangokat és minden mást amit mi mondtunk, szóval nem telt unalmasan az út. Szofi éppen csak enni kelt fel, épp mint itthon - beletörődött a sorsába szegény - vagyis dehogy szegény.
Közép-Dalmácia... sosem jártam még erre, átutazóban sem. Amikor Dél-Dalmáciát jártuk be, akkor is Bosznián át utaztunk, ahogy most is, csak ezúttal pár km-rel előbb kellett Horvátország felé venni az irányt. Rendőri zaklatás, rossz hegyi utak, szűk szerpentinek miatt kialakuló dugók, 40-es átlagtempó, sötét alakok - ezzel ijesztgettek, akik le akartak beszélni a rövidebb útról, ami Bosznián át vezet. Ehelyett csodálatos tájakon, lélegzetelállító magasságokban autóztunk a még szinte friss, új aszfalton úgy, hogy talán félóránként, ha volt egy-egy szembejövő. Ezer méter felett jártunk, amikor Szofi ébredezni kezdett, mi előtte szálltunk ki technikai szünetet tartani, éreztük hogy finoman szólva is friss a levegő. Tanakodtunk mi legyen, nehogy megfázzon, így menet közben (hogy haladjunk is közben) gyártottam neki ennivalót, hátranyúlva etettem meg, hogy ne legyen gond - nem is volt, az álometetés után jóllakva aludt tovább.
Az út legérdekesebb része a bosnyák-horvát határ közelében volt. Síkságon autóztunk, kb mint a Hortobágy, csak a növényzet volt más. Távolban hegycsúcsok magasodtak, gyönyörű volt a felkelő nap fényében, enyhe párában... a pda-ra nézve ért minket a döbbenet: 1000 méter magasságban jártunk. Hihetetlen volt. Csodálkozva, ámuldozva haladtunk át a fennsíkon, majd nem sokkal később a Cetina folyó mentén lefelé, igazi hegyvidéki, szerpentines úton, pár kilométerenként raftingolásra csábító táblákkal, hangulatos falvakon át autóztunk.
Néha úgy éreztem, érdemes lenne megállni legalább egy-egy fotó kedvéért, vagy vizet kóstolni az útszéli forrásnál, de inkább nem pazaroltuk az időt, hajtottunk tovább megállás nélkül egészen a tengerig, az uticélunkig, Omisig. Hosszú vágyakozást követő 12,5 óra utazás, 750 km megtétele után végre idén is megérezhettük az illatát, megláthattuk a szépségét - boldogság részegített el mindannyiunkat, még ha a hűvös idő próbált is észhez téríteni. 1-2 órát várnunk kellett az utitársainkra (Öcsémék :)), de addig is kiszabadítottuk a gyerkőcöket börtönükből, és megmutattuk nekik azt, amiért jöttünk: a tengert. Milán pillanatok alatt elsajátította a következő napokban leggyakrabban használt szavakat: tte (tenger), hajó. innentől kezdve minden hajónak pápát intett, és mondta ottis, ottis, hajó, hajó. igazi kis tengerész. :)))
Miután megérkeztek Öcsémék is, célbavettük a szállást, bár elméletileg még nem lehetett volna elfoglalni, a gyakorlat mást mutatott. A becsekkolást követő percben már a kezünkben volt a szobakulcs és az egyébként sosem használt klíma távirányítója, aztán pakoltunk is be az ideiglenes otthonunkba. A szálloda kicsit szocis hangulatú, de a leírtakkal teljesen megegyező felszereltségű és tulajdonságú volt. Tengerre néző, bár a kilátást fák takarták, azért hallottuk a hullámzását, meg át lehetett látni valamennyire, sőt 1 perc séta sem kellett, hogy a strandra lecuccoljunk. No de erről később, az első nap nem erről szólt. Kipakolás, délutáni alvás, hosszas magunkhoz térés után nyakunkba vettük a gyerekeket és a várost, ideje volt megnézni, hogy hol is nyaralunk. Nem terveztünk nagy sétát, bár maga a hídig el- és onnan vissza séta már egy jó félórás gyaloglás volt, és most nem is a híd volt az elsődleges cél, hanem a tengerpart. El is készült az első igazi családi fotó rólunk, mármint azért is igazi, merthogy mind a négyen rajta vagyunk, és azért is, mert a tengernél készült, szóval mondhatjuk hogy albumb avaló. Épp ideje volt. :D
Azért elmentünk a hídig is természetesen, ahol igen nagy forgalom vol, a szárazföldön leginkább, a vízen azért kevésbé. A délutáni nap fényei játszottak a függőleges sziklafalakon...
...maradtam volna még (mondjuk én általában mindenhol :D), de várt a sok látnivaló. Piacoztunk is, istenifinom, bár baromidrága szőlőt sikerült vennünk, no meg alkudtunk a mézédes prosekre is. Fagyi is megvolt, ki sem maradhatott volna, persze mennyei, amilyennek lennie kell. :)
Visszatérve a szállásra egy kis pakolászás után az étterem felé vezetett az utunk. Félpanziós ellátás az első napi vacsorával kezdődött. Kicsit menzás jellege volt, de nem maradtunk éhesek: paradicsomleves volt először (de sóóóóóóóóós!!! bleeeh), egy kiöregedettmenzásnéni hordta általában, nagy leveseskondérból merített egy-egy kanállal, de akkora volt a merőkanál mint kb a fejem. Ezt követően sült husit kaptunk krumplival, meg volt salátabár igen bőséges kínálattal, majd jött a desszert. Ezt követően mindig vacsoránál kellett kiválasztani, hogy mi legyen a következő esti menü, illetve csak a főétel volt választható, a leves és a desszert mindenkinek ugyanaz volt. Nem mondom hogy mind a 10 ujjunkat megnyaltuk egymás után, azt sem hogy degeszre tömtük magunkat, de mindig jóllaktunk tulajdonképpen, szóval nem bántuk meg a félpanzió választást.
Vacsi után ágy, ájulás. Reggelig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése