Korán ébredünk, de felhős az ég egy picit, ezért visszafekszünk 1-2 órát. 9 óra bőven elmúlik, mire magunkhoz térünk, de az ég színe nem változott: szürkés-kék. Hátul az olívaliget felett a hegyeknél sötét. Strandolásra nem akarjuk pazarolni ezt a bizonytalannak induló napot, inkább megpróbáljuk meghódítani a Taigetos csúcsát, a 2407 méter magas Prof. Iliászt. 10 óra után indulunk. Ha valóban fel lehet menni kocsival odáig, ahol a térkép mutatja, akkor 2,5 – 3 óra lesz a túránk, + valamivel kevesebb vissza, de ez sem kevés. Xirokambinál már látszik a hegyvonulat, minél közelebb érünk, annál ijesztőbb, mégis mágnesként húz maga felé.
Paleopanagia pici kanyargós utcáin van kitéve az első nagy túratérkép – tényleg van kocsiút elég sokáig felfelé. A torkomban dobog a szívem, félelemmel vegyített izgalom hajt felfelé, egyik kanyar a másik után és máris egy erdőn hajtunk keresztül. Néhol bárányok, itt-ott kecskék, a pásztor jó nagyot int és mi visszaintegetünk. Már látszik a csúcs jó régóta, minél közelebb van, annál hatalmasabb, de mi csak hajtunk felfelé. Egy helyen vége van az aszfaltútnak, több autó is áll itt meg egy busz, két erdei úton és sok ösvényen lehet innen tovább menni. Újra megnézzük a térképünket, míg ácsorgunk ezen a gyönyörű helyen, az erdő közepén, valahonnan patak csörgedezése hallatszik, és hűvös a levegő.
Elindulunk a felfelé vezető kemény murvaúton, rettenetes rossz minőségű, először még csak néhány kő koppan, de az első kilométeren az autó alja vagy háromszor leér. Vissza kell fordulnunk a patakos helyig, elgondolkozunk, hogy mitévők legyünk, megnézzük a kirakott térképet itt is – innen 4,5 órányi gyalogútra van a csúcs – ez oda-vissza legalább 9. Most 12 óra van, vagyis naplementéig nem járnánk meg, A. ajánlkozik, hogy van itt több túraútvonal, de nem vígasztal meg. Beszélünk róla, hogy holnap majd visszajövünk, ha 9-re ideérünk, kényelmes tempóban feljutnánk és vissza. Igaza van, de érzem, hogy ha most nem megyünk fel, akkor idén már biztosan nem.
Ahogy lefelé kanyargunk a hegyi úton, a fenyők, birkák, kecskék között, nem szólok egy szót sem. Fel akartam menni, és nem sikerült – dühös vagyok. Arra, hogy késő van, arra, hogy hosszú lenne az út, A-ra, magamra, mindenre. Gombóc van a torkomban, és úgy érzem, hogy most kárba veszett az egész napunk, A. közben Spárta felé kanyarodik, és arról beszél, hogy nézzük meg a „Langada Pass”-t, a Spártát Kalamatával összekötő utat, ami áthalad a Taigetosz hegyén. Hogyne – gondolom magamban – ha már nem sikerült feljutni, csak kerülgessem és húzzam fel magam még jobban, mi? De ő már kanyarodik is. Sokáig tart, mire megnyugszom, de valahogy illik a tájhoz a hangulatom.
Spárta után Trypi falunál húzódik a Keiadasz, az a szakadék, ahová a spártaiak a beteg, fejletlen gyermekeket tették ki. Az út kanyargós, sziklák tövében haladunk, a szakadék buja zöld és mély, néha fel-feltűnik a hegycsúcs, amit közelebbről most nem láthatunk, haragszom rá ezért. Nincs túl sok falu az út mentén, és tagadhatatlanul csodálatos helyen járunk, mézárusok mellett haladunk, akik tobozból készült tárgyakat, kosárkákat kínálnak még. Néha egy-egy taverna, egy-két helyen szoba kiadó, elszigetelt környék, Görögország egyetlen másik részéhez sem hasonlít. A madarak és a kabócák együttes éneke szinte fülsüketítő, de élvezem.
Egy órája jövünk már, és még csak 40 kilométert tettünk meg. Amikor azt mondták, hogy itt tényleg nem lehet gyorsabban haladni, egyszerűen nem hittem el, de most már nem is bánom hogy ennyire lassan megyünk, megpróbáljuk kiélvezni, magunkba szívni az út minden kilométerét, annak a csodálatos útnak a látványát, amit eddig csak fényképekről láttunk. Már kevésbé érzem elpazaroltnak a napot, Kalamata városát végül majd’ 2 óra alatt érjük el, és amilyen gyorsan csak lehet, próbálunk rajta túljutni – semmi kedvünk nincs a városi forgataghoz.
Néhány apró település után el is jutunk Kardamilibe, a pici városba, amibe Olympiából jövet beleszerettem – úgy látszik ez az én vigaszom most. Ugyanoda ülünk be ebédelni, mint akkor, a felszolgáló srác meg is ismer, a tavernából épp látszik az áhított hegycsúcs, de én tüntetőleg háttal ülök le neki. Nem volt jó választás az ebéd, de a hely attól még kellemes – sétálni indulunk ebéd után a főutcán.
Van egy kis nyüzsgés, elsősorban görögök aztán németek vannak többen, bemegyünk minden pici boltba, és megnézünk mindent. Nem akarnak ránk tukmálni semmit, a köszönést is csak egy fejbólintással intézik el, de a szemükből látszik, hogy kedves emberek. Egy helyi és egy turista angol mondataiból derül ki, hogy itt télen is jó idő van, csak a hegyekben esik a hó, de ott szinte minden évben, a faluban legutóbb nyolcvanvalahányban esett. Alig párszázan élnek a faluban, de minden családnak van olívaligete. Az olívát télen szüretelik, és vagy így adják el, vagy olajat készítenek belőle és úgy. Tovább sétálunk az utcán, csak pár ember jön-megy most, muskátlik, leanderek, bouganvilleák virágoznak a kőházak mellett, a tavernák és kávézók szinte üresek. Bájos, talán ez a jó szó erre a helyre, ugyanúgy, mint az ablakokból, a ház előtti székekről néző öregekre, de nem az az érzés van bennünk, hogy megbámulnak minket, hanem valami más. Mi mással is tölthetnék az időt, mint hogy kiülnek a házuk portájára, és nézik az embereket? Nem bámulnak meg, csak nézelődnek, de ezt annyira természetesen teszik – ha visszanéznénk, talán még ránk is köszönnének. Elered az eső, 6 óra van. Ha bevállaltuk volna a hegymászást, most szakadó esőben túráznánk, látszik, hogy a hegyen jobban esik, így most különös elégtételt érzek, talán a sors akarta így, hogy ne menjünk fel.
Kocsiba ülünk, és folytatjuk az utat hazafelé, pár faluban arrébb, ahol még nem kezdett neki az eső, nézelődünk egy keveset. Egy ősrégi templomon akad meg a szemem, a településen egyébként semmi élet nincs, csak egyetlen néni ül a háza előtt, látszatra a templommal lehet egyidős.
Taverna is van, persze zárva, megállt itt az idő, az élet, csak az egyetlen utca, a fás szárú, burjánzó muskátli és a templom vonzza a tekintetünket. Sétálunk, de mindjárt itt is esik, az ég is az elmulasztott hegymászást siratja talán.
Későn érünk haza, lepihenünk, aztán kiülünk még egy picit beszélgetni, a tengert nem látjuk, csak érezzük, és szomorkásan isszuk a retsinát a teraszunkon, amikor a felszolgáló fiú elindul hazafelé. Különös nap volt ez a mai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése