Nyolckor ébredünk, és arra figyelek fel hirtelen, hogy nem hallom a tenger zúgását. Pedig a teraszajtó nyitva van… kénytelen vagyok kinyitni a szemem, megnézni, mi történhetett. Jobb oldalra fordulok az ágyon, és úgy látom: tükörsima a víz, a legnyugodtabb ma reggel, amióta itt vagyunk. A színe most nem is kék, hanem ezüstösen csillog, felette fátyolfelhős az ég - azt hiszem ma forróság lesz. Három kis halászhajó ringatózik a vízen, vagyis dehogy… inkább áll.
Kikászálódunk az ágyból, rendbe szedjük magunkat és elindulunk a pékség felé, de a hátsó teraszon megtorpanok… az olívaligetünk mögötti hegyek felett feketéllik az ég. Különös, mert egyáltalán nincs hűvös, se szél, a felhők viszont felénk tartanak - nem tudjuk, mi lesz ebből. A pékséget hamar megjárjuk, reggeli után a kávét kortyolva azon gondolkozunk, hogy mit is tegyünk egy ilyen bizonytalan napon. Három lehetőség van: a strandolás az egyik, de ha nem mennek el a felhők, akkor hiába maradunk itthon.
A Taigetosz megmászása a következő, de ha elered az eső, akkor kudarcba fulladhat az egész, ezért inkább Vathia és a Tenaro fok felé indulunk, és bízunk abban, hogy nem járunk úgy, mint két éve Andiék.
Biztos, ami biztos, a kávémat kortyolgatva szólok 1-2 kedves szót Zeuszhoz, hátha segít, ha már eddig ilyen jó volt hozzánk, mint például Olympiában is. Elmélkedünk még egy kicsit, míg a felszolgáló fiú locsolgatja a tegnapi friss betont és az utat, hogy ne legyen olyan poros, 10 óra körül kelünk útra, hogy megismerjük Manit, Görögország legkopárabb, legbarátságtalanabb részét - az útikönyv szerint.
Erre a térségre a nagycsaládok, a háborúskodás és a jóhír megőrzése volt a jellemző, és ez magával ragadta a vérbosszú intézményét is.
Egy 18. századi orvosi napló szerint nem volt ritka a kővel betört koponya, a golyóval eltalált végtag és a kard ejtette seb, de mára már inkább az elhagyatottság jellemzi a területet, vendettákról csak néhány kilyuggatott tábla és több száz lakótorony tanúskodik, ezekbe bújtak el, innen lőttek egymásra a klánok.
Minden nagyobb dombtetőn egy-egy lakótorony-csoport áll, sok köztük a romos, tető nélküli ház, de talán ennél több a fel-újítás. A legépebben fennmaradt falu Vathia, ide indultunk el két évvel ezelőtt, de akkor nem értünk célt. Githioból Areopoli felé indulunk, a hegyen átvezet az út Belső Mani fő városáig, ide viszonylag hamar átérünk. A szűk úton haladunk végig a kőházak közt, a kőházakat kőkerítés választja el egymástól. Az úton senki nincs rajtunk kívül, olyan érzésünk van, mintha az utóbbi pár évben nem is lett volna. Nem fog meg a hely, a kőkerítések és kőházak közé épült kőtemplom inkább, de tovább hajtunk. Pirgos Dirounál lenne lehetőség csónakkal kirándulni egyet, a vízi ösvény néhol egy barlangon megy át, de most nem vállaljuk be ezt sem - valahogy nincs hozzá kedvünk, pedig biztosan felejthetetlen élmény lenne, valami hív tovább. Az első hely, ami igazán magával ragad, Gerolimenas.
Hoteleken és tavernákon kívül szinte nincs is itt semmi más, de ami van, az nagyon eredeti, mégis nagyon lő és egy kicsit sem turistás. Igenis vannak itt helyiek, Kafenion előtt iszogató görög férfiak, akik megnézik az idegeneket, a sok görög szóból csak egy cseng ismerősen: Ungariiá. Sétálunk egyet a kőházak között, egyetlen utca szinte minden pontjáról látni az egyetlen nyugodt öblöt, a csónakkikötőt. Ezt nézi minden ház, szinte amfiteátrum-szerűen, de hát honnan is jöhetne bármi érdekes, ha nem a víz felől? Rövid séta után továbbindulunk, autózunk a hegyekben, szinte minden dombtetőn ott áll egy-egy régi vagy újabb lakótorony.
A szomszédhoz lehet vagy egy jó óra túra az út, bár aki itt száll meg, vagy itt lakik, az valószínűleg nem egy szomszédolós típus. Egy kanyar után hirtelen veszem észre: előttünk Vathia dombja magasodik az ég felé, a tetején vagy harminc, ha nem több torony – a torkomon akad a szó. Azonnal meg kell állnunk, le kell fotózni ezt a látványt, innen kell látnia mindenkinek úgy, ahogy nekünk is, pontosan innen, és minden ezt követő kanyarból.
Döbbenetes a látvány, hihetetlen az érzés, hogy itt vagyunk, sétálnom kell ebben a halottnak tűnő városban, ahol élnek emberek, de ez nem igazán látszik. Fúj a szél, de semmi sem rezdül, az alvó kutyák sem moccannak meg, sem a pók hálója közepén.
Az egyik torony mellett kiterített ruhák lengedeznek, ezen kívül nincs semmi más, ami utalna arra, hogy laknak itt, mégis imádom ezt a várost, beleszerettem.
Jó érzés mászkálni a kőtornyok közötti kőutcákon, a romok közti kőlépcsőkön, van benne valami, amit nem tudok leírni, nem tudok megfogalmazni, ami máris ideköt, talán a múltja lenne az? Nem tudom.
Az útikönyvek egész Manira csak egy-két oldalt szánnak a hatszázból, ebből Vathiára talán ha két mondat jut, de a múltja benne van a levegőben, érezni az illatát. Nem virágillat ez, hanem valami erősebb, orrfacsaróbb, kicsit szúrós, kicsit tüzes, és ugyanennyire áraszt szomorkás hangulatot.
Minden utcáját bejárjuk hamar, de én még maradnék, bár nincs hol, nincs hová beülni, hacsak nem az útszéli kőre, de nem is ülni akarok, csak csodálni ezt a várost valahogy, megismerni jobban, de talán nem is lehet.
A. szólongat, hogy menjünk már, mindent láttunk, ami csak megnézhető.
Unszolására ülök csak be a kocsiba mégis, de két kanyarral később szólok, hogy álljon meg, erről az oldalról még nem is láttuk, és le kell fényképeznem.
Tovább menetelünk a kő-ösvényen, még jó, hogy sportcipőt húztunk, szerintem a bokám is kitörném itt, ha papucsban jövök. Félúton járunk, amikor elbizonytalanodom: se útjelző tábla, se világítótorony nincs a láthatáron, már a kocsinkat sem látjuk, semmit, csak a kiégett fű, a gaz, lila és sárga virágok, a tenger a végtelen kékjével, és pár hajó.
Csak ballagunk tovább, izzadunk, és néha nehezebben vesszük a levegőt. már megint olyan helyre tartunk, amit az útikönyv szinte nem is említ.
Egyszer csak feltűnik a világítótorony, mi pedig örömünkben szinte szaladunk felé, na - gondoljuk – itt sem járt még sok magyar, Paraliáról nincs fakultatív program errefelé. A torony kicsit megviselt, ráférne egy felújítás, bár a romos külső mellett napkollektorokat is látunk.
Éjjel biztos, hogy nagy hasznát veszik a hajósok, ittlétünk félórája alatt elment két vitorlás, két személyszállító, egy konténerhajó és két másfajta teherhajó is.
Itt vagyunk végre a görög szárazföld legdélebbi pontján, ezzel teljesebbé vált az utunk, észak-déli irányban már sikerült bejárni Hellász minden kilométerét.
A visszafelé tartó sétán felhősödni kezd az ég, 25-26 fok lehet, épp elég jól lehet hegymenetben izzadni. 45 perc alatt érünk vissza a kocsiig, és feléljük a vízkészletet, amit hoztunk, pedig itt pár kilométeren belül se bolt, se benzinkút nincs. Kanyargós út vezet visszafelé, Porto Kagio a következő hely, amin áthajtunk, nem állunk meg, Gerolimenas és Vathia varázsával úgysem ér fel semmi. Szerencsére Vathia mellett még elhaladunk visszafelé is, persze hogy megint kell pár fotó, a hazaúton pedig ha település nem is, de akad jó pár érdekes lakótorony.
Errefelé a templomok is furcsábbak, mint amikkel korábban találkoztunk, mintha lakótoronynak készültek volna ezek is, csak menet közben döntöttek úgy az építők, hogy „jaaa, kellene egy templom is”.
Esteledik már, mire visszatérünk a szállásunkra, és kellőképpen meg is éhezünk, úgyhogy egy gyors fürdés után elindulunk megnézni az egyik, kb 300 méterre található tavernát. Nem egy új épület, a sok asztalból csak 5-6-nál ülnek, mi a szélén keresünk helyet, ahonnan mindent belátni. Hozzánk közel két német házaspár, a középső asztalnál egy csapatnyi helyi férfi ül, mindenki jóízűen eszik, vagy issza az ouzóját, helyi szokás szerint ideg vízzel, amitől fehér színű lesz a vizespohárnyi ital. A. grillezett bárány bordát rendel, én stifadót, egy perc sem telik bele, előkerül az óriási húsdarab a hűtőből, és már lendül is a hatalmas bárd, néhány csapás, kevés fűszer, és érezzük a vacsora illatát. Hamar megkapjuk az eddigiekhez képest dupla adag görög salátát - már ezzel jóllakunk, de amikor kihozzák a fő fogást, még jobban megjön az étvágyunk.
Életemben ilyen jó stifadót még nem ettem, a hús borjú, száraz, omlós, nagyon finom, a szaft sem zsíros, enyhén paradicsomos, és itt nem apró hagymát főztek hozzá, hanem nagyot vágtak fel, de azt bőven. A. vacsoráját nézve csak egyre jobban megjön az étvágyam, megkívánjuk egymás vacsoráját, majd amikor már levegőt sem kapunk a rengeteg finomságtól, hátradőlünk a széken, és meglepve tapasztaljuk, hogy kétszer annyian ülnek az asztaloknál, mint érkezésünkkor. Néztük a vendégeket, voltak, akik többen, voltak, akik csak ketten ültek az asztalnál, teljes átéléssel evett-ivott minden görög és külföldi, a pincérek mindenkinek mosolyogva hordták a rengeteg finomságot. Újabb és újabb poharak, tányérok kerülnek minden asztalra, el viszont nem visznek semmit a vendég távozásáig, bár a vendég nem is a legjobb szó az itt evő-ivókra, mert úgy látjuk, hogy aki már a második estéjét tölti itt, inkább családtagnak számít. Logariasmo parakalo - szól A., kérjük a számlát, kedvesen kínálnak gyümölcsöt és ouzót, és nem engednek a visszautasításnak. A legjobb hangulatú vacsorán vagyunk túl az egész idei utunk alatt, hazafelé az útba belekerült egy kanyar, talán az ouzó, vagy a késői óra miatt. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése