Házigazdánk egy szót sem tud más nyelven, mint a görög, így az ébredés utáni pakolás ugyan gyors volt, de a fizetés és a búcsú kicsit nehézkes – ezen sokat nevetünk. Épphogy elérjük a 9-kor induló kompot Galatas felé, nincs idő érzelgősködni, mivel úgy préselnek fel minket a kis hajóra, hogy az ajtót sem tudjuk kinyitni, még egy utolsó pillantást sem vethetünk a városra. Nem is túl nagy baj ez, mivel biztosan sírnék, ez már megszokható tőlem, nem szeretek semmilyen görög városból elmenni. Az megnyugtat mondjuk, hogy innen csak egy másik görög városba megyünk, szóval egyelőre nem olyan vészes a helyzet, és hát azért mégis 3 hete vagyunk úton, ha honvágyam nincs is, ez már annyi idő, ami után nem fáj olyan nagyon a szívünk, ha haza kell menni.
Eredeti terv szerint Szalonikiig megyünk ma, vagy valami északi részen lévő üdülőfaluba, vacsorázunk és alszunk egy éjszakát, és csak holnap reggel indulunk tovább – haza. Korinthoszt hamar elérjük, hála az új útnak, aztán Athén felé száguldunk 160-nal, mintha sietnénk valahová. Egyszer csak egy nagy zaj hallatszik a kocsi alól, mintha elhagytunk volna valamit, vagy átmentünk volna valami nagyobb dolgon, mondanom nem kell remélem, hogy lever a víz. A. nem szól egy szót sem, csak a visszapillantó tükörbe bámul, nem merem megkérdezni, hogy mi a fene történt. Félreáll, aztán kiderül, a kartervédőt hagytuk el, egyszerűen fogta magát, és leszakadt a kocsi alól. Innentől kezdve garantált részemről a gyomorideg hazafelé, A. hiába nyugtat, hogy nem létszükséglet az alkatrész, ennek ellenére tökéletesen, nyugodtan hazaérhetünk. Alig állunk meg 1-2 helyen pihenni, én folyton hangokat (zúgást, kopogást) vélek hallani, egészen Nei Poriig, ahol megállunk egy kicsit.
Azért választjuk ezt a helyet, mert sok jót hallottunk róla, beülünk egy part menti tavernába enni valamit, aztán talán keresünk éjszakára egy szobát, itt pihenünk. Ez volt az első gondolat, aztán a rettenetesen rossz gyros tál után elmegy tőle a kedvünk, a tengerparton vonuló (!) úszógumis, gumimatracos, hűtőtáskás tömegek (!) nagyon lehangolók. A három hét alatt alig hallottunk magyar szót, gumimatracot és főleg tömeget pedig azt hiszem sehol nem láttunk, és itt jöttünk rá, hogy ez jó is volt így, ezen nem változtatunk. Meghozzuk a döntést: pihenés nélkül vágunk neki a hazaútnak Eddig kb 500 km-t tettünk meg, áll még előttünk úgy 1100, nem lesz könnyű, de nekivágunk. Feltankolunk még egy kis görög- és sárgadinnyét, és fájó szívvel veszünk búcsút Hellásztól, indulunk tovább, Evzoni felé. Ez a huszadik napunk Görögországban, egy kicsit zűrösre és rövidre sikerült, hirtelen annyi az emlék, hogy a határig érve sem tudok belegondolni, mennyi mindent csináltunk eddig. Nem szólunk egy szót sem, csendben búcsúzunk második hazánktól – valami ilyesmi érzés fűz hozzá minket, hiszen minden évben visszatérünk. Szeretjük az itteni kultúrát, a mentalitást, az embereket, az ókor varázsát és az újkor nyüzsgését, a mindenkor színes virágot ontó leandereket, a mézédes illatú jázmint, a tengert és a sirályokat, a kabócák hangját, az ouzó édes-ánizsos illatát, a szieszta csendjét és az esték nyüzsgését, a nap forróságát és az éjszaka kellemes melegét, a frissen grillezett húsok zöldfűszerekkel vegyes csábító aromáját, a hűsítő frappét a strandolás után. Viszlát Hellász, jövünk még!.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése