A kocsiba való bepakolástól tartottam egy kicsit, tulajdonképpen az utolsó pillanatban derült ki, hogy nem visszük a babakocsi mózes részét, így nemkell tetőbox sem, de valahogy mégis sikerült fullra telerakni az autót.
Este 7 óra. Bár azt beszéltük meg, hogy fél8kor fürdetjük Milánt, már mindketten tűkön ültünk, és A. 5 percenként kérdezte, hogy engedheti-e már a vizet. Én sem bírtam tovább, Milán is nyűgi volt, úgyhogy kicsit előrébb hoztuk a dolgokat, és 3/4 8-kor indultunk útnak Hellász felé - én épp tizedik alkalommal, de először mentünk hármasban. :)
Furcsa, mert máskor már a 10es úton eufória-szerű állapotban vagyunk, most ideges voltam. Nem tudom megmondani, hogy miért... Milán 10 perc alatt bekajált a kocsiban, 8kor aludt, mint a bunda, én meg 10órakor Szegednél még mindig gyomorgörccsel ültem az autóban. Izgultam, hogy nem történik-e semmi baj, A. nem alszik-e el vezetés közben (nem mintha nem vezetett volna le ekkora távot egyhuzamban egyedül máskor is), nem áll-e keresztbe elénk egyetlen kamion sem - szóval rémképek váltogatták egymást a tavalyelőtti thassosi emlékek képeivel. Ja és persze az eső is esett... mint szinte mindig, amikor utazunk.
Belgrád után, 1kor tartottuk az első pihenőt, 5 órányi utazás után. Milánnak fel sem tűnt, hogy már több, mint 400 km-rel távolabb alszik a megszokott ágyától, a kocsiajtó csapkodásra, fényekre sem ébredt fel. Jó lenne, ha a görög határig bírná....
Hajnalodott, mikor az utolsó 100 macedón kilométert tettük meg. A nap még nem sütött, csak világosodott épp, minden szürke volt és kék. A hegyek sötétlilába hajlóan, az ég alja vöröses volt, az út szürkeségét pedig csak a záróvonal fehérje szakította meg, ha látszódott volna a mellettünk sodródó folyó, biztosan feketének tűnt volna., de ahogy közeledtünk a görög határ felé, úgy lett minden egyre világosabb és színesebb.
Milán végül fél7kor kelt nézelődve, aztán mosolyogva. Féltem, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy nem otthon van, de végül nem vette zokon, az 1 órával korábbi ébredést betudtuk annak, hogy máris átállt görög időszámításra. Ajánlom is neki, hogy ez máskor is így legyen. :D A-val meg... hihetetlen, hogy mennyire egyformán működünk. Indulás előtti nap arra gondoltam, hogy mi lenne, ha mégsem indulnánk útnak, mert mi van, ha mégiscsak sok lesz Milánnak, de végül nem mertem szólni.. mint kiderült, neki is épp ez járt a fejében, de ő sem szólt róla, hogy ne vegye el a kedvem.
A duty free-be betérve találkoztunk először görögökkel. Hihetetlen, hogy mennyire közvetlenek a gyerekekkel. Aki járt már Hellász földjén, tudja hogy vendégszerető, kedves nép a görög, de ha gyerkőcről van szó, akkor sokszorozódik a figyelem, a szeretet, az érdeklődés. Mindenki szólt a Manóhoz 1-2 kedves szót, volt aki meg is dögönyözte, és persze aki csak ránézett, szélesen mosolygott. Hihetetlen volt, itthon ilyen közvetlenséggel még sehol nem találkoztam. Gyorsan tovább indultunk, a határon egy határőri legyintéssel kísérve suhantunk át, útlevélellenőrzés nuku. Lehet, hogy már ismernek minket? :)))
Szalonikinél tankoltunk, aztán hipp-hopp Kavalában találtuk magunkat. Még mindig, illetve már megint lenyűgözött a város látképe. Úgy látszik Milánt is, mert itt éhezett meg, úgyhogy saaaajnos kénytelenek voltunk eltölteni a városban úgy 20 percet + az eltévedés, ugye, mert azt nem lehet kihagyni egy nagyobb görög városban sem. :D Azért Keramotiba sikerült idén is a komp indulása előtt 10 perccel érkezni, 26 eurot csengettünk ki a jegyekért, felszálltunk, és indultunk is. Manónak is tetszett a nagy hajó, hatalmas szemekkel nézte, hogy mi is történik, sosem látott még ilyet... meg még mennyi mindent nem, a kis háromésfél hónapos.
Görög idő szerint 1kor kötöttünk ki, és persze ebédidő lévén az első célpont a "kantina" volt. 2 éve írtam már a helyről, olyasmi mint nálunk egy jobbféle "bucis hamburgeres" (pl fanni büfé :D), vagy egy jófajta lángosos, csak le is lehet ülni. Kiesik a turistáknak szóló kajáldák köréből, messze van a sétálóutcától, és gondolom többek közt épp ezért, főleg helyiek ülnek itt, vagy ugranak be néhány pitás gyrosért. Az árak picit feljebb mentek, a frappé sem volt olyan jó mint akkor, de a gyros valami fantasztikusan finom volt, és ha lehet, vagy kétszer akkora mint tavalyelőtt. Hamar eltüntettük azért, majd a kocsiba pattanva célba vettük végre Ploumitsát és Stavrost.
Épp ebédeltek, mikor megérkeztünk, de azonnal felpattantak, amint megláttak minket. Stavros A-t kereste azonnal, Ploumitsa MIlánt rohanta le, egy fél másodperc alatt barátság alakult ki köztük. Fél perc alatt megkaptuk a tavalyelőtti apartmanunkat, majd zuhi és jó 2-3 órás pihenés következett.
Ez utóbbi szinte ájulás-szerű, az elmúlt 30 órában A. semennyit nem aludt, én meg jó ha 2x10 percet, de azt is félálomban, útközben. Milánt megetettem, és indultunk is sétálni, felfedezni a rég nem látott utcákat, boltokat és tavernákat. El is határoztuk, hgoy eszünk majd egyet valahol, talán a Simiben, vagy a Mousesan, csak hogy ismerős helyen kezdjük a dolgot. Azt hiszem egy kicsit megváltozott Limenas - talán a turisták miatt. Az árak feljebb mentek, a tavernák előtt a pincérek hívogatnak jobbnál jobb ajánlatokkal, "traditional greek food" 10% kedvezmény csak magyaroknak, magyar nyelvű étlap, a kávé a ház ajándéka... 2 éve azért ez nem így volt. Az utcák hangulata mindezek ellenére a régi, szinte minden bolt, bár és kávézó a régi helyén áll, nincsenek olyan változások, mint pl Tolóban voltak 1 évvel ezelőtt. A kedvenc Mouses-es felszolgálunk másik tavernában dolgozik már, mi pedig a Simi mellett döntöttünk, ahol jól megvacsoráztunk, Milánt 1 üveg ouzoval kínálta a pincér, mi pedig mézdinnyét kaptunk ajándékba, miután fizettünk. Visszacammogtunk a szállásunkra, nagyjából időben zajlott a fürdetés is, és családostul beájultunk. Hihetetlen, hogy ez két nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése