Szeptemberre tervezett krétai utunk előrébb jött júniusra, közelebb, a Pelionra, na de nekünk semmi nem elég, telhetetlen egy család vagyunk. Mivel A. egy nappal korábban végzett a munkáival, felvetődött, hogy induljunk egy nappal korábban. Sokat nem gondolkoztunk, a döntés pár perc alatt megszületett, végülis mi az akadálya? A gyed-es évek áldásos tulajdonsága, hogy nem kell szabit kérnem senkitől, a gyerekeket (még) nem kell kikérni oviból/suliból, úgyhogy hajrá.
Bepakolás pikk-pakk, családosoknak tetőbox még kombi autó esetén is ajánlott, így lazán befértünk a kocsiba, egy rakás nem-feltétlen-szükséges dologgal együtt, de ha már van hely, a jó magyar ember hajlamos kitölteni, csak mert biztos ami biztos. Mondjuk rendszerint úgy pakolok, hogy útlevél-pénz-fényképezőgép meglegyen, minden mást megoldunk, azért sikerül úgy nekiindulni szinte bárhová, mint valami vásáros ... család. :D
A tervezett idő előtt 10 perccel sikerült elindulnunk, a délutáni-esti időpont miatti budapesti csúcsforgalmat az m0 körgyűrűn 30 plussz kilométerrel kikerülnünk. A Manók először békések, aztán nyűgösek, végül alvósak voltak, sajnos A. is, úgyhogy kétszer is megálltunk egy picit, hogy szunyálhasson - nem nagyon ment neki. Reggel 6:15-re értünk a szerb-macedón határhoz (ekkorra már a görög határ volt betervezve, de muszáj volt pihenni), ahol 4 autó állt előttünk, de a sor nem mozdult. Először úgy vettük észre, mintha valamiféle problémáról magyarázna a finánc, közben ténferegtek össze-vissza az egyenruhások, de egyik kapunál sem, sem oda, sem vissza nem jutott át senki, sem autós, sem buszos, sem gyalogos. Amikor 8 előtt pár perccel jött a bódétakarító néni, kezdett csak leesni, hogy itt bizony a fő probléma a munka-undoritisz, és láss csodát, a 8órás váltás munkakedvvel érkezett és bő negyed óra alatt át is jutottunk. No de sebaj, kedvünket nem szegte, ezen a határon vártam én már 11 kerek óra hosszát is, úgyhogy még mindig közelebb voltunk a negatív csúcshoz, mint a pozitívhoz.
A szerb-macedón határ után mindig úgy érzem, hogy nincs már sok hátra, egyrészt ez azért lehet, mert valóban csak 200 km-re van Hellász, másrészt meg annyira gyönyörű a táj, hogy az itt töltött pár óra hamar elrepül. Havas hegycsúcsok, tó, patak, szakadékok, alagutak... zöld-illat, várromok, viaduktok, kopár sziklák... sűrű zöld erdők, bozótosok, egyre nagyobb forróság, ... az út szélén zsálya, kutyatej, ... távoli tisztásokon kecskék és tehenek... és egyszer csak... mintha... IGEN! jól hallom! a kabócák is hallatják a hangjukat. újat is felfedeztem ám, az immár 11. utam során: leanderek nőnek az autópálya elválasztósávján! Ezen gondolkoztam már párszor, hogy mégis hogyan lehetséges az, hogy forróság ott is, itt is, látszatra még a táj is hasonlít, leanderek mégis csak a határ túloldalán, ott viszont vagy öt méter magasságig, az ágak - szegények - majd' leszakadnak a rengeteg virágtól és bimbótól, Macedóniában meg egy árva hajtásnyi sem. No hát idénre ültettek... de szép lesz ez jövőre! Pár év, és utól is érheti görög társait.
A mesebeli határt átlépve kis pihenés és frappé a jutalom, majd folytattuk az utat tovább. Mivel a tervezetthez képest igencsak késésben voltunk, enni, mozogni, pihenni gyakrabban kellett megállni - muszáj volt. Helyenként 41 °C-t is mutatott a kocsi hőmérője, tikkadtak a gyerekek, nem győztünk vetkőzni, és csak ittunk, ittunk, egy idő után éhesek sem voltunk.
Furcsa látvány még, bár volt már benne részünk, hogy a negyvenfokos autópályán haladva a közeli Olympos teteje pedig havas... mintha a kánikulában sielnének az istenek. Szeretem nézni a havas hegycsúcsokat, bár örülve a negyven foknak, egyáltalán nem vágytam a magasba.
Egyedül az autópályán autózva éreztük a görög válságot: a benzinkutak árai soha nem látott számokat mutattak (a gázolaj 1,3-1,4 euro!), és alig voltak az utakon. Sem buszokat, sem autókat nem láttunk, pedig június közepén már nagyobb szokott lenni a (turista)forgalom.
Egyszercsak elértük Volost - első ránézésre mint Kavala! Nyüzsgő, zsúfolt, hangulatos, fehér házas város (hol van a kikötő? hol, hol???... csak az árbocokat látni...), szűk utcákkal, óóó de jó lenne itt sétálni egy nagyot. Mivel majd' 20 órája voltunk úton, és a gyerekek épp újra elaludtak, folytattuk utunkat Platanias felé. Volosban egyébként rekordot döntöttünk: csont nélkül áthaladtunk a városon, mindenféle eltévedés, egyetlenegy kereszteződés-elnézés nélkül! Eddig minden nagyobb görög városban volt valami kavarásunk, legtöbbször Szalonikiben és Athénban, de Patrasban is persze, hiába a térkép, hiába a pda, hiába a helyismeret, semmi nem számít, egy görög városban az eltévedés garantált. Volos máris belopta magát a szívembe.
Kanyargós hegyi utakon találtuk magunkat, szebbnél szebb falvakon haladtunk át, szinte mindegyik kis településen volt legalább egy olyan ház, ahol el tudnánk képzelni a további életünket. Hosszú lakott település nélküli szerpentines szakasz után, amikor felmerült már bennünk annak a gyanúja is, hogy ez az út sehová sem vezet, egyszercsak Plataniasban találtuk magunkat.
Amolyan semmi utáni utolsó falu ez, mint a peloponnészoszi Gerolimenas, épp nekünk való. Csak pár ház a part mentén, van amelyik kiadó, van amelyik kisbolt, van amelyik taverna, és néhány ez is az is, a bekötőúttól jobbra és balra 500-500 méter az egész, egyik végén kikötővel, amiben hat halászhajó állt, másik végén homokos-köves-kavicsos strand, olívaligettel szegélyezve, ahol csak pár felnétt pihent és két óvodás-korú gyerek játszott, de az én szemem csak azt a kőházat látta, a kis taverna mellettit.
Bekopogtam, semmi válasz - pedig azt mondtam, hogy márpedig én ott akarok lakni, márpedig én innen sehová nem megyek. Hívott a szomszéd, meg annak a szomszédja, megnéztem, meg is alkudtunk volna, hacsak nem ébred fel Maria, aki álmosan, de kedvesen beinvitált minket a kis kőház egyik apartmanjába - beleszerettem. Hamar megalkudtunk, még hamarabb beköltöztünk, pillanatok alatt lezuhanyoztunk, átöltöztünk, rövid sétával kezdtük az ottlét első óráját, majd kiültünk a szomszédos taverna egyik asztalához, hogy megünnepeljük a talán túl hosszúra sikeredett utazást és a megérkezést. Régóta vágyott ízeket érezni varázslatos - hogy itthon miért nem sikerül így, nem is tudom, pedig próbálkoztunk már, nem egyszer. Egyetlen titkuk lehet csak: mindennek ÍZE van, ráadásul napsütötte, görög íze. Csak ülni, pihenni csendben, jóllakottan, nézni a vizet, a kikötőt, magunkba szívni a levegő illatát, a hangulatot...
mire befejeztük a vacsorát, valahogy az egész falu az ismerősünkké vált. Mindenki barátságos, közvetlen, de a gyerekek pláne levették a lábukról a helyieket - más meg nem nagyon volt. Azt hiszem Milán megdöntötte a pár óra alatt begyűjthető csokoládék számának rekordját, 2 kisboltostól, a szomszéd bácsitól, a házigazdánktól is kapott, a tavernából ajándék-jégkrémmel távoztunk.
Kimerítő két nap után hullafáradtan tértünk nyugovóra, akkor még csak sejtettük, hogy a Paradicsomban..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése