Nem állítottuk be az órát, magunktól ébredünk reggel. Gyorsan kimászunk az ágyból, A. pékségbe megy, én pakolni kezdek. 10-re terveztük az indulást, de csak fél órával később sikerült búcsút vennünk Mavrovounitól és Githiotól. Jó volt itt lenni.
A hosszabb utat választjuk Nafplio és Tolo felé: Geraki és Leonidi városokon keresztül hajtunk át. Gerakiig viszonylag eseménytelenül telik az út, de ez után a város után még sosem látott szépségű tájakon haladunk.
Az út kanyargós, folyómeder partján vezet a hegyoldalban, fenyőerdők a hegyeken, leanderek, amíg a szem ellát: a folyómeder szélén, az út mentén, a szakadékban a kövek között, mindenütt, pedig nincs a közelben lakott település – ezek „ideteeremtődtek maguktól”. J Tyros környékén rengeteg az álomszép öböl, de nem állunk meg strandolni, sok még a tennivaló.
Karakovouninál távolodunk el újra a víztől, és szinte egyszerre mondjuk ki: milyen szép kis falu, a házak egy kis hegyoldalra kúsznak fel, alatta ezüstösen csillognak az olajfák. Egy kicsit már elegünk van a kanyarokból, mire elérjük Nafpliót, és mint akik sokadszor járnak erre, csak keresztülvágunk a városon, és fél 3-kor Toloban parkolunk. Nem tudunk elszakadni ettől a helytől, de most nem ezért jöttünk: ajándékokat veszünk itt, mert Githio környékén sok minden drágább volt. Egy naptár 1-2 euroval, a méz feleannyiba kerül mint a Peloponnészosz déli részein. A vásárlás után frappézunk a szokott kis helyünkön, és továbbindulunk Galatas felé.
Meglátni és megszeretni, ez Porosra nagyon is jellemző, már a szárazföldről ámuldozunk a szépségén. Dombra épült kis főváros kis fehér házai, mind a tengerre néz, színes zsalugáterekkel zárják ki a délutáni, erős napfényt. Félóránként jár a komp, mi a fél 6-ossal megyünk, 5 perc alatt át is ér, lezavarnak minket gyorsan, és mi útnak is indulunk a kisváros belseje felé. Régi házak, kicsit romos is egyik-másik, szűk sikátorokon, lépcsőkön sétálunk köztük, mesés.
Teljesen más világ ez is, mint ahol eddig jártunk, valahogy pezsgőbb itt az élet, de mégsem olyan rossz értelemben vett turistás, ráadásul itt szinte mindenki csak görögül beszél. Poros valójában két sziget, Kalavria és Sferia, híd köti össze őket, Sferia a kisebb, és itt van Poros városa. A part mentén több kis öböl van a fővárosnál, szinte végig vitorlás jachtok kötnek ki mindegyikben, az elsőben szinte csak görögök. A következő részben a vitorlásokon kívül már 1-2 motoros jacht is áll, ezek már külföldiek, ez után jön a kompkikötő, majd a kis- és a nagy sziget találkozásánál lévő öbölben vannak a kis csónakok és a halászhajók. Ezen kívül még a túlpart és a sziget közt sok a lehorgonyzott vitorlás, annyira szépen ringatóznak a vízben, le sem tudom róluk venni a szemem. Az út másik oldalán tavernák, bárok és ajándékboltok váltják egymást, csak a sikátorok élete nyugodtabb egy picit. A domb tetején, amire a zsalugáteres házak épültek, egy kék kupolás templom áll – hát ide csöppentünk.
Csak húsz percet sétálunk, de nem nagyon találunk apartmant, mindenhová csak az van kiírva, hogy szoba kiadó, mint Githioban. Átmegyünk a kis hídon a szigetecske másik részére, Kalavriára, a déli részén rengeteg a kiadó apartman, két perc alatt találunk stúdiót, nem is akár milyet: tágas, régimódi, a csónakkikötőre néz, van hűtő, rezsó, tévé, klíma és márványlap a padlón. Gyors szétpakolás után útnak indulunk, keresünk egy jó kis tavernát, mert nem mostanában ettünk legutóbb. George tavernájába, ami a vízitaxik kikötőjében van, egy nagydarab, jókedvű pincér tessékel be minket, A. halat eszik, én stifadót – már megint az az érzésem, hogy soha életemben nem ettem ennyire finomat. Ez most gyöngyhagymával készült, de már nem tudom, hogy ez előny-e vagy hátrány, a lényeg, hogy eszméletlen finom így is. Készül rólunk közös fotó a porosi naplementében, hála a Nagydarabnak, aztán mosolyogva búcsúzunk egymástól, miután fel tudunk állni az asztaltól.
Az este folyamán akárhányszor elsétálunk a taverna előtt, jó nagyot köszön, jó estét és éjszakát kíván. Muszáj lejárni a vacsorát, ezért még andalgunk egy kicsit, ismerkedünk a nászút utolsó állomásával. Beleszerettünk ebbe a helybe is, menthetetlenül, közel van ugyan a szárazföld, de hamisítatlan sziget-érzés van bennünk. Az apartmanba visszaérve még ki kell ülnünk a teraszra egy kicsit, nézzük az őrült-módjára közlekedő vízitaxikat, és magunkba szívjuk a citrusfák, a jázmin és a liliomfa illatát az alattunk lévő kertből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése