Hajnalban ébredtem valami furcsa zajra... beletelt pár percbe, mire rájöttem: esik. Esik az eső. Nem. SZAKAD AZ ESŐ! Szakad az eső, és mi egy sátorban vagyunk, otthontól majd' kétezer kilométerre, három csemetével, és most mindenünk szarrá fog ázni. Először csak hallgattam az esőt, és reménykedtem, hogy a sátor bírja majd a strapát, aztán eszembe jutott, hogy ha a sátor "szoknyája" nem áll megfelelően, akkor bizony alulról befolyhat a víz. Kimentem az előtérbe ellenőrző körutat tartani és megkönnyebbültem: semmi nem lett vizes. A sátor alját néhány helyen azért meg kellett igazítani, de nem áztunk sem felülről, sem oldalról, alul pedig csak egy jelentéktelen helyen folyt be a víz, épp egy pici tócsa lett, de csak a papucsok voltak ott. Kis igazítást követően elzártam a víz útját, és visszabújva a hálófülkébe bíztam a jó szerencsénkben (és a sátor anyagában). Az meg sem fordult a fejemben, hogy mi lesz, ha másnap is esik, elvégre megnéztem az időjárást erre a környékre vagy 10 évre visszamenőleg, és szinte soha nem esett, úgyhogy bíztam abban, hogy ezúttal sem fog.
Hamar eljött a reggel, szárazon ébredtünk a napsütötte kempingben, vagyis a sátor kiállta a próbát, juhúú! Dupla jó hír. :)
Nagy örömünkben nekiláttunk reggelit készíteni, ekkor tudatosult bennünk, hogy elfelejtettünk szűkítőt hozni a kis gázrezsóhoz, márpedig így a kávéfőző beleesik a közepébe - sebaj, így a kemping bárjából szereztem be a létszükségletnek számító napindító kapucsínót.
A nap következő szakaszát Koni a sátor elé kitelepített utazóágyban folytatta, A. elment vásárolni a nagyokkal, én pedig rendet raktam, mosogattam és kitakarítottam - már az első reggelen nyilvánvaló volt, hogy az ilyesmire még fokozottabban oda kell figyelni, mint bárhol máshol, pl otthon vagy akár egy apartmanban is, mivel ha nincs rend és tisztaság, akkor hamar koszos lesz a sátor, a hálófülkék, no meg jönnek a hangyák, legyen, hogy az egyéb ízeltlábúakat már meg se említsem. Mondjuk emiatt egy percig sem keseregtem, itt legalább a házimunka közben is érezni a tenger illatát, hallani a zúgását, és persze minden percben lehet barnulni is, szóval közel sem olyan strapás a dolog, mintha 4 fal között csinálnám.
Miután végeztünk a kötelező körökkel, strandolás következett az enyhe szél járta, barátságos hullámokkal gazdagított Tirrén-tenger parján, némi barátkozás után az éjszakai eső ellenére is finoman langyos vízben. A gyerekek először féltek, végül nagyon élvezték, konkrétan amint ki lehetett őket cibálni a partra, azonnal mentek volna vissza a hullámokba ugrálni, nem volt az az izgalmas homokvár-kompozíció, ami akár csak száradásnyi időre is kint tartotta volna őket. Koni hangos ŐŐŐ-k közepette nézte és hallgatta a nagy vizet: az álmunk ezúttal megvalósult: harmadik csemeténk is sós levegőt szippanthat be még féléves kora előtt. :)
Gyorsan és helyi alapanyagokból elkészített ebéd után szieszta következett, és bár enyhén szólva is durván érvényesült az üvegház hatás a sátorban, a gyerekek több órás szundit tartottak odabent, mi azért a magunk részéről a sátor előtti placcunkon ütöttük el az időt.
Szieszta után még egy kis strandolás következett... hihetetlen, hogy napszaktól, széljárástól, és valószínűleg évszakoktól is függ, de a tengernek tényleg ezer arca van, ezernyi színe, mindig más, bármikor tárul elénk.
Miután kistrandoltuk magunkat, nyakunkba vettük az óvárost: hosszú lépcsősor vezetett fel a központig, ahonnan mesés volt a kilátás a lemenő nap fényében tündöklő, Tropea egyik jelképének tekinthető Isola dell Santa Maria-n lévő kastélyra.
Késő estébe nyúlóan andalogtunk a hangulatos szűk utcákon, sötét sikátorokat és fényesen kivilágított forgalmas sétányokat bejárva, ahol éppen élvezhető tömeg nyüzsgött az esti hangulatban.
A piazzán zajlott az élet, fagyizó, étterem, minden pad és szék tele volt, hol zene csendült fel, hol pedig hangos olasz beszéd. A férfiak hosszú nadrágban és ingben, a nők tizenévestől kilencven évesig csinos (és lehetőleg mini) ruhában, hatalmas fülbevalóval, alapjában véve smink nélkül, esetleg vörös rúzs volt a szájukon. Fesztelen a hangulat, az embernek az az érzése, hogy az itteni emberek csak az élet örömeinek élnek: esznek, isznak, a strandon napoznak, majd megejtik a szokásos esti sétát az óvárosi utcákon, mit sem törődve a szürke hétköznapok gondjaival. Mindenki mosolygós és könnyed, a gyerekeket látva elismerő bólintásokat kaptunk (a létszám és az életkoruk miatt is), Konit rendszeresen meg is dögönyözték, a kezét puszilgatták - és ez nekünk ott valahogy teljesen természetes volt. A nagyok élvezték a sok látnivalót, a rengeteg díszkivilágítást, a zenészeket, a többi gyerek mulatozását: ők maguk is sokkal oldottabban viselkedtek, mint egy itthoni séta alkalmával bármikor.
A nyüzsgéstől kissé megrészegülve sétáltunk vissza a csillagok fedte teraszunkra, vacsora után gyors zuhanyzás, majd annál is gyorsabb elalvás következett - kevés lesz ez a hat nap Tropeában, ezzel a gondolattal aludtam el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése