Azért mégiscsak pihentetőre sikerült az éjszaka, miután a falremegtető förtelmes zaj elnémult, mindannyian ájultan hevertünk az ágyban, egészen napfelkelte utánig. Ilyenkor mindig az az első dolgom, hogy körülnézek: szeretem a felkelő nap különleges színeiben ébredező tájat, házakat, olyankor más a hangulata, mint a nap többi szakában. Úgy érzem, mintha meglesnék valami titkot, amikor mindenki más alszik, ezáltal másképp látom, mint nappal, amikor már mindenki szeme előtt ott van a kép.
Reggelire itt volt először felvágott és sajt is, cserébe csapnivaló volt a kávé (előre lefőzött lötty, melegen tartóban). Pofátlan módon még szendvicseket is csináltam a gyerekeknek az előttünk álló hosszú hazaútra, csak vacsorára terveztük hogy megállunk főtt ételt enni, így is az éjszaka közepére terveztük a hazaérkezést, ráadásul van is még dolgunk addig, nem kevés.
Fél10-re sikerült kocsiba pattanni, és a friss, harmatos levegőben útnak indulni Umbria dombjai között. Orvieto és a dóm még messziről is feltűnt: a dóm uralta a városképet, az egész vulkáni hegy, koronájaként a várossal pedig magát a környéket, egészen addig, míg be nem vetettük magunkat a még magasabb hegyek és dombok közé.
Mielőtt betettük volna a lábunkat (kerekeinket) Umbriába, azt gondoltam, hogy könnyedén egy kalap alá lehetne venni Toszkánával, de ez nem így van. Míg a toszkán táj valóban dimbes-dombos, itt egyik hegyről kúszunk át a másikra, és nem mondhatnám hogy észrevétlenül: olyan szerpentines utakon mentünk, mint talán még soha azelőtt, vagy talán lent délen, csak itt nem 8-900 méter magasságban, hanem csupán 3-4-500 méteren. Közben nem győztünk ámulni a táj szépségén, ismét egy új világ, olyan falvakkal, olyan természeti adottságokkal, amihez még csak hasonlót sem láttunk eddig sehol. Citta della Pievi nevét aláhúzva véstem fel magamnak, olyan fekvése van a városnak, hogy ismét elhatalmasodott bennem az ittakarokélni-érzés, mondjuk ahányszor már ez elhangzott tőlem, a lottóötös és egy egész élet is kevés lenne, hogy mindenhol lakhassunk legalább egy évet.
Cortona a következő állomás: autópályát kerülve jutottunk el a kiszemelt városig, nem véletlenül. Úgy értem nem volt véletlen az sem, hogy kerüljük az autópályát (legalább érintőlegesen nézzünk szét a környéken), és az sem, hogy éppen ezt a toszkán várost akartuk megnézni: nem tudom kinek mond valamit a Napsütötte Toszkána c. könyv (vagy film), a lényeg hogy a történet itt játszódik, sőt maga a könyv írója is (részben) itt él. Nemcsak a városban, hanem maga a ház is ott áll, ahol és ahogyan a könyvben le van írva és a filmen láthatjuk. Ez a könyv azért is volt fontos számomra, mert egészen addig, amíg jó pár évvel ezelőtt el nem olvastam, nem is nagyon vágyakoztam Olaszországba, talán csak Szicíliába, Frances Mayes vezetett rá arra, hogy márpedig van itt látnivaló, hangulat, íz-élmény, és sok más "titok" is.
Cortonában nem terveztünk sokáig maradni, de a fagyi-kv program mindenképp kötelező programnak minősült, sétálni az utcákon pedig felejthetetlen élmény! Nem tudom, hogy milyen lehet egy tipikus toszkán város, de ha ilyen, akkor minden tipikus toszkán város egészen biztos hogy gyönyörű! Első sorban itt is az fogott meg, ami Orvietoban: gyakorlatilag nincs éles elhatárolódás a városfalakon belüli óváros, és a városfalon kívüli új városrész között (pár kilométerre van új városrész). Nem volt illúzióromboló a turisták jelenléte sem, mert bár sokan voltak, nem volt tömeg. Ami egy kicsit kiábrándító volt viszont: dupaannyiba került még a zöldség-gyümölcs is, mint lent délen.
A városnéző sétáknak számomra két változatuk van: az egyik, amikor az ember a legtöbb nevezetességet, kultúrprogramot próbálja beletenni a rendelkezésre álló időbe, a másik pedig amikor céltalanul lófrálunk a helység utcáin, magunkba szippantva a város hangulatát. A legjobb persze ha mindkettőre jut energia és idő, de ha sietünk, általában inkább az utóbbit választjuk, így mégsincs rohanós érzésünk ottlétünkkor.
Érdekes volt látni azt is, hogy az itteniek (a láthatóan helyiek is) mennyivel jobban öltözöttek mint a délen lakók, és sokkal jobban odafigyelnek a látszatra: gondolok itt a házakra, autókra, és úgy egyáltalán az emberek megjelenésére is összességében. Az utazásunk alatt érezhető volt a hatalmas különbség észak és dél között. Délen sokkal szegényesebb, egyszerűbb, valahogy nyersebb minden mint északon, és nem mondanám egyikre sem, hogy szebb vagy hangulatosabb a másiknál, dél valahogy közelebb áll a szívemhez. Ugyanakkor Toszkánát is be kellene járni, Umbriával együtt, természetesen. Igazából bejárnám én csupán Cortona minden zegét zugát is, ugyanis az efféle helyeken az igazi kincsek általában ott rejtőznek.
A városi fagyi, kávé és sétálgatás után kocsiba ülve, koordináták alapján megkerestük a domboldalban megbújó Bramasolét. Egy álom valósult meg, ismét. Eddig bármikor, amikor láttam ezt a házat a lelki szemeim előtt, vagy a képernyőn kirázott a hideg és egy különös, belső mosoly lett úrrá rajtam - nem volt ez másképp most sem, csak mindez kiült az arcomra is. Hihetetlenül jó érzés az álmokat valóra váltani: végigcsinálni egy olyan utazást, amire régóta vágytunk, három gyerkőccel, akikről 5-6 éve még csak álmodtunk, és a pont az i-re egy olyan ház, amire mindig is vágytunk, még ha csak nézegethetjük, akkor is. :)
Egy falat Toszkána, tényleg csak ennyi, de boldog vagyok, hogy sikerült megvalósítani. Nem mondhatom el, hogy jártunk Toszkánában, de valahogy mégis... ezáltal olyanná vált az utazásunk, mint egy svédasztalos vacsora: sok mindenbe belekóstoltunk, minden ízlett, de majd jó lenne egy-egy fogáson hosszabb ideig is elidőzni. Cortona (és Toszkána) számunkra a desszert szerepét töltötte be, és igen, jelentem, kérünk még!
Miután kigyönyörködtük magunkat, tovább indultunk, de az előttünk álló még mindig több, mint ezer kilométer miatt az autópályát választottuk folytatásként. Az útközben sorakozó Siena, Firenze táblák vágyakozással töltöttek el (azt hiszem kezd beteges vonzalom kialakulni köztem és az útjelző táblák közt), de dombok és karcsú ciprusok takarják el az autópályán haladóktól Firenzét, ahogy Nápolyt is a Vezúv.
Jóval Mestre után álltunk csak meg egy Autogrillnél, egy utolsó olasz vacsorát csapni: az asztalunkra került tészta, hal, és még pár finomság, és előre készített étel ide vagy oda, nagyon jót lakomáztunk. Ekkor már este fél7-körül járt az idő, és reménykedtünk abban, hogy a gyerekek hamarosan beájulnak, és zökkenőmentes utunk lesz hazafelé.
Tulajdonképpen így is volt: Szlovéniában ért minket a tankolási kényszer, a sötétség és a gyerekek elalvása is, így megállás nélkül, éjjel fél2-tájban értünk haza 10 nap, 4159 kilométer, több mint 200 alagút, és milliónyi élmény magunkba szippantása után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése