utazásban gazdag boldog új esztendőt nektek - és persze nekünk is! :)

valahogy így néz ki a dolog....

Nagyobb térképre váltás

ez mondjuk az arany középút nevű verzió, a "B" és "C" állomásokon 1-2 éjszakára szállnánk meg a rally vb függvényében (vagy az egyikhez, vagy a másikhoz, vagy mindkettőhöz esik majd közel), illetve a "D" jelzés környékén keresnénk kempinget, ahol 7 éjszakát maradnánk. "D" 1900 km-re fekszik itthonról, tehát a hazaúton is kell egy tranzitszállás.

az arany középút verziót megszépíteném mondjuk azzal, hogy ha nem "B" környékén lesz a rally, akkor Arachovában szállnék meg, ami a nászutunk óta nagyon motoszkál a fejemben ("A következő település teljesen levesz minket a lábunkról - Arahova szűk utcáin haladunk át. A kétirányú főutcán néha még egy autó is alig fér el. Bámulatos kis hely, maradni akarok. Olyan ez a falu mint Githio, csak a hegyekben - legalábbis ilyen érzéseket indít el bennem. Vissza kell majd jönnünk ide egyszer, itt kell töltenünk legalább egy éjszakát, magunkba kell szívni a hely hangulatát, ami az első pillanattól annyira csábító, annyira húz maga felé, és nem enged el."), és a Rio-Antirio hídon mennék át Kalavrita felé.

A Peloponnészoszi-félszigetnek egyébként a legnyugatibb nyúlványa az, ami miatt ennyire délre megyünk, mert arra még egyszer sem jártunk, pedig vannak ott is gyönyörű helyek, de azért nem szállnék meg ott, mert ha már elmegyünk odáig, Gerolimenasba szeretnék elmenni újra, amíg olyan érintetlen (bár több forrásból tudom, hogy annyira már nem...).

Tehát nagyjából számokban 1+2+7+1 = 11 éj, összesen 4300 km... 

és akkor legyen az, hogy 152!

de csak mer' Görögország olyan szép május vége-június elején. ;)



(addig pedig intenzív nadrágszíj-összehúzás, ami esetemben így a karácsonyi zaba után nemcsak képletesen értendő :D)

bővebb info hamarosan...

2014?

a sok nagy álmom-vágyam közül az egyik, mondhatni viszonylag szilárd elhatározás, hogy egyszer láthassak egy valamire való rally versenyt (mondjuk leginkább vb-futamot) hóban. erre a legnagyobb esély a svédországi futam lenne, és bár nagyon nem vágyom a -30 fokban való háromnapos ácsorgásra, mégis úgy érzem, hogy megérné ezt az áldozatot. már egy ideje játszom a gondolattal fejben, de anyagilag is igen húzós lenne a kiruccanás, és a költségvetés kb ugyanaz repülővel-autóbérléssel kalkulálva, mint autóval menni a célig (1800 km-ről beszélünk csak oda, ennyit mentünk már többször is). a 3 nap oda - 3-4 nap ott - 3 nap vissza út látnivalóban gazdag lenne, ez nem kérdés, már csak utitársakat kell keresni, mivel A. kissé szájhúzva áll a feladathoz. 

tegnap találkoztam is valakivel, akivel 2002-ben jártam már rally vb-n (Görögországban), és akivel többször nem szívesen utaznék, de egy havas verseny kedvéért talán mégis. azért az igazi mégiscsak az lenne, ha A-val mennénk, hogy gyerekekkel-e vagy nélkülük, jó kérdés, a 2013-as Akropolisz Rallyn (igen, optimista vagyok :D) majd kiderül, hogy meg tudják-e szokni az autókat igen közelről követő helikoptereket, vagy ismét a "menjünkeeeeeel" lesz a vezényszó az első szakasz első pár autója után? kérdés még az is, hogy ők vajon képesek lennének-e naphosszat állni a hóban-fagyban az autókért, mert a görög futamon még megoldható az autók-strandolás-autók-homokvárépítés program, de a svédeknél max hóembert építhetünk két gyors között. mindenesetre igyekszem úgy hozzáállni, hogy tervvé alakíthassam az álmot.

csak száz kilométer??

a gyerekek (nem először) utazósat játszanak. mindenek előtt megjegyzem: ezt sohasem kezdeményeztük, teljesen maguktól, önállóan kezdtek neki már vagy 1-2 évvel ezelőtt, azóta visszatérő ez a fajta szerepjáték. ilyenkor a nappaliban fellelhető székeket, nádfotelt, sámlikat egymás mögé sorakoztatják, és az a repülő vagy épp vonat, a kanapé pedig általában a hajó. van kis hátizsákjuk, ezekbe pakolják az útravalót, a plüssállatok pedig legalább két széket elfoglalva utaznak. néha határátkelő, néha fizetőkapu miatt kell megállni, de olyan is volt már, hogy "becsekkoltak". :D most a következő párbeszéd ütötte meg a fülem:

Milán (4,5 éves): Szofi, most hány kilométerre megyünk?

Szofi (3,5 éves): háááát,... száz.

Milán: csaaak száááz? de hát az nem is utazás, csak kirándulás!

:D

+ 1 fő :)

azt hiszem, hogy itt még nem írtam róla: tulajdonképpen csipet csapatunk kibővül a hamarosan esedékessé váló spanyolországi utazásra: anyukám is velünk tart a kiruccanáson. karácsonyi ajándékba kapta az utat tőlünk, volt ám nagy meglepődés és zavarba jövés huszonnegyedike estéjén. :)

a következő éjszakát anyukám, elmondása szerint álmatlanul töltötte, ugyanis nem hagyta nyugodni a gondolat: neki "csak" puha fedeles, régi lapozós személyi igazolványa van, ami ráadásul az utazástól számított kevesebb, mint fél éven belül jár le. szegény... nem tudta még, aminek én utánanéztem korábban: eu-n belül BÁRMILYEN személyi igazolvánnyal lehet utazni, még ideiglenessel is, ami az utazás napjai alatt érvényes. mondjuk mondhattam volna neki hogy tudom hogy ez a szitu, de valahogy eszembe sem jutott, pedig a jegy megvételekor én is ezen aggódtam, csak hát az már olyan régen volt. :D

az ajándék egyébként úgy került átadásra, hogy egy kis dobozba gyártottunk papírtekercseket, különböző színű szalagokkal átkötve. először a piros szalaggal átkötötteket kellett kibontani, ebben a paella és a pan catalan receptje volt, merthogy ezeket biztosan fogunk enni az ottlét során. ezt követően jöttek az ezüst szalagos tekercsek: a Sagrada Familia, a Gótikus negyed, a Güell park, a Montjuic és a Tibidabo leírása, merthogy ezeket mindenképp szeretnénk megnézni (nem akarunk hajtós négynapot, jó lenne csak úgy lófrálni is), az utolsó két, arany szalaggal átkötött tekercsben pedig a repülőjegyről és a szállásról szóló visszaigazolás szerepelt, amit elolvasva anyu csak egy "na neeem mondjátok komolyan?!" felkiáltással reagált, majd körbepuszilgatta a családot. :D

szóval igen, az ajándék készítése közben már foglalkoztam is egy kicsit a látnivalókkal, legalább annyiban, hogy összeírjam: mi hol található, mikor van nyitva, és mi az amit feltétlenül meg szeretnénk nézni anélkül, hogy túl zsúfolt lenne a program. természetesen fejben Montserrat is a látnivalók között van, de ez időjárás- kedv- és csapathangulat függő lesz. Max elmegyünk még egyszer, de akkor már autóval... 

Ράλλυ Ακρόπολις 2013?

igen, ez most a nagy dilemma. azt már eldöntöttük, hogy 2013-ban ismét Görögországba megyünk nyaralni, sőt az előzetes tervekkel ellentétben sajnos nem a szigetek felfedezését választjuk (tartunk attól, hogy sztrájk esetén 1-2 vagy több nappal is megnyúlhat a nyaralás, ami persze nem baj, csak azért több nap plusz költsége nem kevés...), hanem a szárazföldön barangolunk. ha pedig szárazföld, akkor nekünk a Peloponnészosz... 

kérdés még, hogy lesznek-e utitársaink. ha lesznek, akkor olyan útvonalat kell kitalálnunk, olyan programokat beleépíteni a nyaralásba, amikben nekünk már ugyan volt részünk, de a barátainknak még nem (eddig csak repülős-szigetes-utazási irodás utakon voltak), tehát több állomásos dolog lenne, ha viszont magunk megyünk, akkor is van A és B terv: az egyik szerint az Acropolis Rally (vb futam) idejéhez és helyszínéhez igazodnánk, a másik szerint pedig talán véégre egyszer tengerparton, mi több, Hellász földjén tölthetném a születésnapomat. 

a rally mellett szól az esemény maga, na meg az, hogy egy hónappal korábban van, tehát hamarabb eljön a várva várt utazás, szebb a növényzet, általában olcsóbb a szállás, kevés a turista. a nyár folytatásában itthon is lehet még menni ezer felé, balatoni kempingezős nyaralás vagy bármi, illetve talán őszre is nagyobb eséllyel jön össze még egy utazás (mivel több időnk lesz rá gyűjteni).

a születésnap mellett pedig pont az utazást megelőző időszakban tudnánk több pénzt spórolni, viszont 1 hónappal később indulhatnánk útnak... és egy rég vágyott dolog teljesülne: tengerparton ünnepelhetnék. bár így végiggondolva azt hiszem mégis ez a kevésbé fontos dolog. :)

köszönjük, maradhat!

avagy ctrl+c - ctrl+v január ugyanezen időszakára. köszi. :)

összefoglalás

Összesen 10 napot töltöttünk Olaszországban. Több, mint 4000 km-t autóztunk, és az ország igen nagy részét sikerült bejárnunk. Ez az utazásunk 100%-ig zökkenőmentes volt, sehol, semmilyen problémába ütközött semmi, és még csak el sem tévedtünk.

A költségvetés nagy vonalakban a következőképp alakult:

Szállás

9 éjszakára: 278 euro = ~ 80 000 Ft

(szállodák 50-80 €/éj, kemping 15€/éj)

Utiköltség:

466 € üzemanyagra = ~ 130 000 Ft (+ fél tank gázolajjal indultunk itthonról)

98 € olasz-, 9 100 Ft-ot szlovén-, 4 780 Ft-ot magyar autópályadíj = ~ 42 000 Ft

Tehát összesen ~ 172 000 Ft.

Költőpénz:

A 10 napra összesen 35€/napot számoltunk, ami tulajdonképpen elegendő volt, de ebbe nem fért bele komolyabb éttermezés, és olyan nagy dolgokat haza sem hoztunk, viszont nem kellett szűkölködni sem. Ez összesen tehát ~ 100 000 Ft volt.

Egyéb költségeink pl az utasbiztosítás (~ 12 000 Ft), 1 karton víz, útravaló szendvicsek, a kocsiban lévő fél tanknyi gázolaj voltak.

Összesen tehát kb 380 000 Ft-ból lehetett megvalósítani ezt a kiruccanást.

Tulajdonképpen nincs olyan dolog (legalábbis számunkra), amiből lehetett volna spórolni még, ennél több autópálya-szakaszt kihagyni már olyan időráfordítással járt volna, ami anyagilag sem érte volna meg, illetve a tankolásnál mindig odafigyeltünk arra, hogy hol olcsóbb (pl Szlovéniában érdemes oda-vissza úton is "púposra" tölteni a kocsit, egyébként ott egységáras az üzemanyag), illetve ha magunknak tankoltunk, azt mindig olcsóbban mérték az olaszoknál (a gázolaj így 1,733-1,843 €/liter volt). Ami élvezeti szempontból hozzá tudott volna tenni az élményekhez, az az éttermezés lett volna, erre alkalmanként legalább 30-40 eurot kellett volna pluszban költeni, ami mondjuk ötszöri alkalmat számítva legalább 50-60 000 Ft-os plusz kiadás lett volna.

Az utazás, a távolságok és az idők tekintetében is jól tervezhető, így tényleg sikerült megnéznünk mindent, amit szerettünk volna. Elmondható az is, hogy szeretnénk még visszamenni, mert sok dologba éppen csak hogy bele tudtunk kóstolni, pedig több időt is megért volna egy-egy környék vagy város.

A szeptemberi időjárás ideálisnak mondható, még az éjszakai esőzések sem okoztak problémát, a levegő éjjel-nappal kellemes volt, ahogy a tengervíz hőmérséklete is, már ami a déli országrészt illeti.

Ami egészen biztos: az olasz fagyinál, kávénál, pizzánál és tésztáknál nincs jobb, és akkor csak a gasztronómiát említettem. :)

Az utazás csúcspontjai számomra Matera, Scilla és Orvieto voltak, mindhárom városba visszamennék hosszabb időre is.

A mentalitásuk, különösen délen, nagyon közel áll hozzánk (mármint nem feltétlen a magyarokéhoz, hanem a mi családunkéhoz), ott éreztük magunkat a legjobban. A mediterrán népek család- illetve gyermekszeretete is ott bontakozott ki leginkább, ami érezhető volt nemcsak számunkra, hanem a gyerekek is észrevették.

2012. szeptember 11., kedd

Azért mégiscsak pihentetőre sikerült az éjszaka, miután a falremegtető förtelmes zaj elnémult, mindannyian ájultan hevertünk az ágyban, egészen napfelkelte utánig. Ilyenkor mindig az az első dolgom, hogy körülnézek: szeretem a felkelő nap különleges színeiben ébredező tájat, házakat, olyankor más a hangulata, mint a nap többi szakában. Úgy érzem, mintha meglesnék valami titkot, amikor mindenki más alszik, ezáltal másképp látom, mint nappal, amikor már mindenki szeme előtt ott van a kép.

Reggelire itt volt először felvágott és sajt is, cserébe csapnivaló volt a kávé (előre lefőzött lötty, melegen tartóban). Pofátlan módon még szendvicseket is csináltam a gyerekeknek az előttünk álló hosszú hazaútra, csak vacsorára terveztük hogy megállunk főtt ételt enni, így is az éjszaka közepére terveztük a hazaérkezést, ráadásul van is még dolgunk addig, nem kevés.

Fél10-re sikerült kocsiba pattanni, és a friss, harmatos levegőben útnak indulni Umbria dombjai között. Orvieto és a dóm még messziről is feltűnt: a dóm uralta a városképet, az egész vulkáni hegy, koronájaként a várossal pedig magát a környéket, egészen addig, míg be nem vetettük magunkat a még magasabb hegyek és dombok közé.

 

Mielőtt betettük volna a lábunkat (kerekeinket) Umbriába, azt gondoltam, hogy könnyedén egy kalap alá lehetne venni Toszkánával, de ez nem így van. Míg a toszkán táj valóban dimbes-dombos, itt egyik hegyről kúszunk át a másikra, és nem mondhatnám hogy észrevétlenül: olyan szerpentines utakon mentünk, mint talán még soha azelőtt, vagy talán lent délen, csak itt nem 8-900 méter magasságban, hanem csupán 3-4-500 méteren. Közben nem győztünk ámulni a táj szépségén, ismét egy új világ, olyan falvakkal, olyan természeti adottságokkal, amihez még csak hasonlót sem láttunk eddig sehol. Citta della Pievi nevét aláhúzva véstem fel magamnak, olyan fekvése van a városnak, hogy ismét elhatalmasodott bennem az ittakarokélni-érzés, mondjuk ahányszor már ez elhangzott tőlem, a lottóötös és egy egész élet is kevés lenne, hogy mindenhol lakhassunk legalább egy évet.

Cortona a következő állomás: autópályát kerülve jutottunk el a kiszemelt városig, nem véletlenül. Úgy értem nem volt véletlen az sem, hogy kerüljük az autópályát (legalább érintőlegesen nézzünk szét a környéken), és az sem, hogy éppen ezt a toszkán várost akartuk megnézni: nem tudom kinek mond valamit a Napsütötte Toszkána c. könyv (vagy film), a lényeg hogy a történet itt játszódik, sőt maga a könyv írója is (részben) itt él. Nemcsak a városban, hanem maga a ház is ott áll, ahol és ahogyan a könyvben le van írva és a filmen láthatjuk. Ez a könyv azért is volt fontos számomra, mert egészen addig, amíg jó pár évvel ezelőtt el nem olvastam, nem is nagyon vágyakoztam Olaszországba, talán csak Szicíliába, Frances Mayes vezetett rá arra, hogy márpedig van itt látnivaló, hangulat, íz-élmény, és sok más "titok" is.

 

Cortonában nem terveztünk sokáig maradni, de a fagyi-kv program mindenképp kötelező programnak minősült, sétálni az utcákon pedig felejthetetlen élmény! Nem tudom, hogy milyen lehet egy tipikus toszkán város, de ha ilyen, akkor minden tipikus toszkán város egészen biztos hogy gyönyörű! Első sorban itt is az fogott meg, ami Orvietoban: gyakorlatilag nincs éles elhatárolódás a városfalakon belüli óváros, és a városfalon kívüli új városrész között (pár kilométerre van új városrész). Nem volt illúzióromboló a turisták jelenléte sem, mert bár sokan voltak, nem volt tömeg. Ami egy kicsit kiábrándító volt viszont: dupaannyiba került még a zöldség-gyümölcs is, mint lent délen.

A városnéző sétáknak számomra két változatuk van: az egyik, amikor az ember a legtöbb nevezetességet, kultúrprogramot próbálja beletenni a rendelkezésre álló időbe, a másik pedig amikor céltalanul lófrálunk a helység utcáin, magunkba szippantva a város hangulatát. A legjobb persze ha mindkettőre jut energia és idő, de ha sietünk, általában inkább az utóbbit választjuk, így mégsincs rohanós érzésünk ottlétünkkor.

 

Érdekes volt látni azt is, hogy az itteniek (a láthatóan helyiek is) mennyivel jobban öltözöttek mint a délen lakók, és sokkal jobban odafigyelnek a látszatra: gondolok itt a házakra, autókra, és úgy egyáltalán az emberek megjelenésére is összességében. Az utazásunk alatt érezhető volt a hatalmas különbség észak és dél között. Délen sokkal szegényesebb, egyszerűbb, valahogy nyersebb minden mint északon, és nem mondanám egyikre sem, hogy szebb vagy hangulatosabb a másiknál, dél valahogy közelebb áll a szívemhez. Ugyanakkor Toszkánát is be kellene járni, Umbriával együtt, természetesen. Igazából bejárnám én csupán Cortona minden zegét zugát is, ugyanis az efféle helyeken az igazi kincsek általában ott rejtőznek.

 

 

A városi fagyi, kávé és sétálgatás után kocsiba ülve, koordináták alapján megkerestük a domboldalban megbújó Bramasolét. Egy álom valósult meg, ismét. Eddig bármikor, amikor láttam ezt a házat a lelki szemeim előtt, vagy a képernyőn kirázott a hideg és egy különös, belső mosoly lett úrrá rajtam - nem volt ez másképp most sem, csak mindez kiült az arcomra is. Hihetetlenül jó érzés az álmokat valóra váltani: végigcsinálni egy olyan utazást, amire régóta vágytunk, három gyerkőccel, akikről 5-6 éve még csak álmodtunk, és a pont az i-re egy olyan ház, amire mindig is vágytunk, még ha csak nézegethetjük, akkor is. :)

Egy falat Toszkána, tényleg csak ennyi, de boldog vagyok, hogy sikerült megvalósítani. Nem mondhatom el, hogy jártunk Toszkánában, de valahogy mégis... ezáltal olyanná vált az utazásunk, mint egy svédasztalos vacsora: sok mindenbe belekóstoltunk, minden ízlett, de majd jó lenne egy-egy fogáson hosszabb ideig is elidőzni. Cortona (és Toszkána) számunkra a desszert szerepét töltötte be, és igen, jelentem, kérünk még!

Miután kigyönyörködtük magunkat, tovább indultunk, de az előttünk álló még mindig több, mint ezer kilométer miatt az autópályát választottuk folytatásként. Az útközben sorakozó Siena, Firenze táblák vágyakozással töltöttek el (azt hiszem kezd beteges vonzalom kialakulni köztem és az útjelző táblák közt), de dombok és karcsú ciprusok takarják el az autópályán haladóktól Firenzét, ahogy Nápolyt is a Vezúv.

Jóval Mestre után álltunk csak meg egy Autogrillnél, egy utolsó olasz vacsorát csapni: az asztalunkra került tészta, hal, és még pár finomság, és előre készített étel ide vagy oda, nagyon jót lakomáztunk. Ekkor már este fél7-körül járt az idő, és reménykedtünk abban, hogy a gyerekek hamarosan beájulnak, és zökkenőmentes utunk lesz hazafelé.

Tulajdonképpen így is volt: Szlovéniában ért minket a tankolási kényszer, a sötétség és a gyerekek elalvása is, így megállás nélkül, éjjel fél2-tájban értünk haza 10 nap, 4159 kilométer, több mint 200 alagút, és milliónyi élmény magunkba szippantása után.

2012. szeptember 10., hétfő

A nap, ami majdnem úgy sikerült, ahogy terveztük, mégis sok-sok meglepetés ért bennünket.

Az első  kapásból az volt, hogy ugyan már előző nap elkezdtem összepakolni a ruhákat, meg azokat a konyhai dolgokat amikre már biztos nem volt szükség, a reggeli sátorbontással és egyéb teendőkkel mégis sikerült a 2 óra hossza helyett 3 óra alatt végeznünk. Itt már világossá vált, hogy ha még emberi időben szeretnénk az aznap esti szállásra érni, Positanot ki kell hagynunk az útvonaltervből... na de ne szaladjunk ennyire előre.

A reggeli pakoláskor sikerült annyira bugyiig izzadni, hogy indulás előtt (törölközőket ismét előpakolva) még egy zuhanyra is időt szakítottunk, Positanot elvetve gondolva, hogy akkor most már ráérünk, ne rohanjunk, mert minek? Miután megszületett a döntés, hogy egyrészt helytakarékosságból, másrészt jótékonyságból Szofi kismotorját nem hozzuk haza (úgy határozott, hogy ott hagyja az olasz gyerekeknek :)), a kemping díját kifizettük, a helyiektől és Tropeától búcsút vettünk, majd útnak indultunk Észak felé... hazáig még egészen pontosan 1853 km állt előttünk, ebből 730-at ezen a napon kellett megtennünk. Cosenzáig a már ismert útvonalon haladtunk, utána ismét változatos volt a táj, megint olyat láttunk, amilyet még sehol azelőtt.

Szívet dobogtató és fantáziát beindító volt a Vezúv mellett elhaladni is (az ezzel kapcsolatos gyors tervezés csupán két perc műve volt), hirtelen felrémlett bennem hogy mi minden van itt, egy karnyújtásnyira tőlünk: Positano csak a kezdet, de Herculaneum, Nápoly, Pompei meg az egész Amalfi-part, sőt Capri szigete, mind-mind érintetlen maradt általunk, egy pillantást sem vetve suhantunk el mellettük, de igaz, ha letértünk volna az autópályáról, akkor egy hét is kevés lett volna hosszabbításképp.

Volt, hogy 1000-1100 méter magasságban autóztunk, híd-alagút-szakadék körülöttünk, kicsit távolabb még magasabb hegycsúcsok és néha észvesztő forgalom, mégsem volt dugó, mindenki 110-120 km/órás sebességgel haladt a szédítő magasságban. Aztán volt, hogy magunkra maradtunk a fellegek közt, talán mert épp sziesztaidő volt....

Orvietohoz közeledve a táj ismét megváltozott, Umbriába érkeztünk. Sokkal lágyabb, nem tudok rá jobb szót, mint Calabria, valahogy másképp varázsol el. Talán mert nincsenek akkora hegyek, vagy mert több a megművelt föld, kevésbé vadregényes, nem tudom... időben pedig a középkorhoz áll közelebb, nem "csak" pár évtizeddel, mint ahogy lent, délen éreztük.

Orvieto az autópálya mentén fekszik, este fél8-ra sikerült odaérnünk, mondhatni terv szerint. A gyerekek már úgy megszokták az hosszú autóutakat, hogy ez a szakasz meg sem kottyant, javarészt alvással, énekléssel és néhány szendvics elmajszolásával töltötték az utat, meg pedig csak akkor álltunk, amikor Koni éhezett meg, vagy a nagyoknak pisilni kellett. A 23 euros autópályadíjat ezúttal kártyával fizettük, nem volt semmi gond: autópálya biléta bedugva, összeg kiírva, bankkártya bedugva, összeg levonva, kártya visszaadva és nyílt is a sorompó, tulajdonképpen még egyszerűbb is volt, mint az aprópénzzel mazsolázni előtte.

A szállás egy tipikus hotel volt, az első ilyen az utunk során. Egy turistabusz állt a parkolójában a mi autónkon kívül, a recepciós egy fiatalabb, belassult srác, a kulcsokat hamar megkaptuk, de az iratainkkal tovább bíbelődött, mi addig felcuccoltunk a szobába, aztán útnak is indultunk felfedezni a várost.

Orvieto egy XIII. századi építésű dóm miatt vonzza a turistákat, de már első pillantásra, a városfalakon kívül is döbbenet ért bennünket. A középkori városfalak egy szinte függőleges vulkáni talapzaton fekszenek: tulajdonképpen a hegy teljes kerületét, a hegyoldal folytatásaként a városfal alkotja. Nincs ó- és újváros, itt minden eredeti és régi, talán egy kicsit nyers is (a később látott Toszkán városokhoz képest mindenképp), a méteres vastagságú falakon át boltíves kapukon lehet behajtani a kövezett utcákra - és ajánlott leparkolni is mielőbb. Mi már sötétedés után érkeztünk, de ez a hangulaton semmit nem rontott, sőt! Jó érzés volt a gyönyörű, sárgás vényben úszó, szűk utcákon andalogni, mindenhol nyugalom és béke, csak egy-egy helyről csendült fel pár olasz szó vagy nevetés. Látszott, hogy egyáltalán nem turistaközpontú a város: itt bizony sok bolt már bezárt, a fő utcának számító Via del Doumon is. Ha már erre az utcára keveredtünk, gondoltuk az éhségünkről tudomást sem véve végig is sétálunk rajta, és ekkor ért a következő meglepetés pont ahogy az útikönyv írja: a dóm homlokzatának látványára semmi nem készíthet fel minket.

És valóban, egyszer csak ott magasodott előttünk, a szűk kis utca végében az a hatalmas csoda, ami jóval szebb és nagyobb volt, mint ahogy azt korábban elképzeltük. Mivel továbbra sem állíthatom, hogy vallásos lennék, csak amolyan műkedvelő-szemmel figyelem ezeket az épületeket, de ha olyan szavakkal illetném, hogy magasztos, meg felemelő, meg nem mindennapi, akkor sem tudnám érzékeltetni azt az érzést, ami akkor ért amikor megpillantottam.

A gótikus katedrálisoknak van egy olyan sokkoló hangulata, amit más katedrálisoknál eddig még soha nem éreztem, egy olyan hatás, amitől földbe gyökerezik az ember lába, és legfeljebb annyit tud kinyögni az első pillanatban, hogy "uhh". Itt is pontosan ezt éreztem, és amíg a család leült a dómmal szemben egy padra, én be-beszaladtam a szemközti utcákba, hogy onnan is megcsodálhassam és megörökíthessem, ha lehet, valahogy, valamilyen formában hazahozhassam legalább egy darabját, na nem az épületnek, hanem a hangulatnak, az érzésnek, ami akkor tört fel bennem, amikor ott jártunk - nem sikerült. Bennem itt van, de ezt átadni lehetetlen... úgyhogy javaslom, ha bárki arra jár, Orvieto mellet ne menjen el.

A család gyomra már meglehetősen korgott, így kicsit kijjebb sétálva a központtól, próbáltunk a mi pénztárcánkra szabott élelmet keresni: a piazza közelében lévő éttermek ugyanis (már amik nyitva voltak), elég elegánsnak, ezzel együtt drágának tűntek. Úgy festett, hogy ismét pizzaszelet lesz vacsorára, minden más lehetőség zárva volt, úgyhogy feltankoltuk amit lehetett, és miután kitettük a lábunkat az utcára, ez az étterem is bezárta a kapuit, így történt, hogy mint valami fesztiválozó tinédzserek, az utcán, egy padkára telepedve lakmároztunk, és becsszó, nagyon jólesett!

Hát hiába, a nem turistás helyek előnye sokszor a hátránya egyben, mert így kifejezetten jó érzés volt andalogni a csendes, már-már kihaltnak tűnő utcákon. Nem volt szuveníres, nem volt díszkivilágítás, nem volt tömeg, csak az ódon falak és mi. Ismét felrémlett az az elszakadás-érzés, amit én szeretek érezni egy helyben, amikor minden más kizárható, annyira nagy hatással van rám az adott város. Orvieto ilyen volt, így ez a helység is az utazásunk egyik csúcspontjává lett, pedig sok megtekintésre érdemes hely mellett elmentünk, úgy mint például a katedrális belső része, a felvonó, a kút... itt is el lehetne tölteni egy teljes napot, vagy többet, na de ne legyünk telhetetlenek, ha már csak az utcákon sétál az ember, az is felér egy kisebb csodával.

 

A szállodánkba visszatérve megkaptuk a papírjainkat, majd nyugovóra tértünk - volna. Az egyszemélyes ágy valójában csak kisebb pótágy-méretű volt, így ment a matekolás, hogy ki hol aludjon, végül összetoltuk az összes ágyat, és úgy feküdtünk mindannyian. Hát esküszöm, hogy a kempingben, matracon, sokkal kényelmesebb volt, nem beszélve arról, hogy itt valószínűleg a konyha felett lehettünk, mert valami elszívó berendezés úgy búgott kb éjfélig, hogy a fal is beleremegett. Hát nem volt sokkal jobb, amikor a tenger volt túl hangos? Ennek ellenére hamar kidőltünk ismét, az én fejemben pedig az kavargott, hogy hogyan és miként tudnánk megnézni ezt a csoda-katedrálist belülről, főleg mikor? A másnapi programba már nem fért bele, ezért "sajnos" kénytelenek leszünk egy külön utazást tervezni ide - is. :)

2012. szeptember 8-9, szombat-vasárnap

Esőmentes éjszaka után napsütötte, párás, meleg reggelre ébredtünk - na nem mintha addig hűvös lett volna, de most megéreztük, hogy ha nem esik, már a kora reggeli órákban is több mint kellemes a hőmérséklet.

Az előttünk álló két napot tulajdonképpen az előző mintájára terveztük eltölteni: aktív semmittevéssel a tengerparton, hosszúra nyúlt sziesztával a kempingben, laza ebédekkel, kellemes esti sétákkal. Terveztük még, hogy elmegyünk a vasárnapi piacra is, de a gyerekek annyira élvezték a strandolás minden percét, hogy nem akartuk elvenni tőlük ezt az élményt. Bárcsak maradhatnánk még pár napot...

A hétvégére való tekintettel a strandon is többen voltak, gyakrabban jöttek az afrikai árusok is, mindenféle bóvlit kínálgatva - az egyik le is szólta A. napszemüvegét, hogy az gagyi, miért is nem veszünk nála egy D&G-t. :)) Hát hogyne, azonnal. Jött távol-keleti masszőr lány is, éppen hasaltam a parton Koni mellett, a többiek a vízben játszottak, és elkezdte masszírozni a hátam, kérdezgetve, hogy ez jó-e, és hogy szeretném-e hogy folytassa, és hogy csak ennyibe kerül. Hát komolyan mondom, értette a dolgát, de itt jött képbe a spórolós énem, és visszautasítottam a remeknek tűnő ajánlatot, pedig tényleg nagyon ügyes keze volt, már ami a bemutatót illeti, mindenképp.

Családok is költöztek a partra, egész napra, 2-3-4 gyerekkel, meg baráti társaságok, de mégsem volt tömeg, és ismét felvillant bennem az a belső mosoly, hogy bár forgalmas helyen vagyunk, mégsem az a tipikus, fényképekről ismert ezernyi kitelepített napernyővel-napággyal teleszórt strand a miénk, hanem ilyen kellemes katyvasz, mindenféle tekintetben.

A víz, ha lehet, még kellemesebb volt, hullámok alig, a levegő párás, ettől megint más volt a látkép, mint eddig bármikor.

Az első hétvégi reggelre annyi új lakóautó érkezett a kempingbe, hogy nem győztünk csodálkozni a "tömeg" láttán, alig maradt pár szabad parcella. Az élet is beindult, főleg kajaidőben: nyüzsgés, sütés-főzés, olyan illatokkal, hogy szó szerint csorgott a nyálunk. Egyszer csak befutott egy hatalmas "kamion", LMC Liberty Explorer I730 névre hallgat, széltében-hosszában elfoglalt egy parcellát, és a nagy többség csak tátott szájjal bámulta, őket - én már csak azért is, mert ezzel a tényleg szinte kamion méretű lakó-otthonnal kettő fő érkezett. Belegondolok, hogy a szomszédunkban egy alig feleekkorában hatan is láthatóan kényelmesen elvoltak, döbbenet. Igaz a szomszédaink olaszok, amazok pedig németek voltak, de úgy látszik ők jobban szeretik a tágas kényelmet. :)

A kemping telítettsége ellenére a sziesztaidő ugyanúgy csendesen és nyugodtan telt, mint amikor kevesebben voltak, bár hozzáteszem, hogy lakók 90%-ban olaszok voltak, ha mindenféle náció keveredett volna, nem biztos, hogy így lett volna. Így nekünk is szerencsénk volt: nem kellett magyarázkodni a gyerekeknek, hogy miért kell bejönni a strandról pihenni egy kicsit, egyszerűen tudatosult bennük, hogy ez az élet rendje. :) (bár azóta már megkérdezték párszor A.-t, hogy ő a dolgozóban hol tud sziesztázni, naigen.)

Az esti séták is tartogattak meglepetést, bár nem hiszem, hogy ez hétvége-függő volt. Az egyik alkalommal például, egy bazinagy fekete terepjáró lassított, majd megállt egy étterem előtt, ahonnan kijött egy fehér inges férfi, odament a kocsi sofőrjéhez, aki valamiket a kezébe nyomott, majd lassan tovább hajtott. Önkéntelenül is a kezébe néztem, majd az arcára, a pasi pedig a szemembe - gyomorba maró érzés volt. Kicsit később megláttam ugyanazt a fekete autót, már velünk szemben, komolyan mondom, be voltam tojva, hogy valami olyat láttam amit nem kellett volna, engem pedig itt és most le fognak puffantani, mi lesz a családdal, és ehhez hasonló gondolatok törtek fel bennem, de szerencsére nem volt semmi, és azóta sem ért baleset, szóval vagy nem volt ebben semmi rossz, vagy én dramatizáltam túl a helyzetet, és egy ott teljesen normális tranzakciónak voltam szemtanúja, de az biztos, hogy egyelőre nem olvasok el több maffiás könyvet, mert tényleg rám jött a para. A dél-olasz rémhírekkel, maffiával, közbiztonsággal kapcsolatban egyébként semmiféle hírrel nem szolgáltatok, mintha az csak a sajtó terméke lenne, egyáltalán nem volt érezhető a dolog, és minket sem károsítottak meg sehol, sem étteremben, sem a kempingben, sem a kocsinkat nem feszegették, szóval minden értékünk megúszta a kiruccanást. A lényeg, hogy ők sem barbárok, vagy csak nekünk nem tűnt fel. :)

Ami a híreszteléseket illeti, az igazi olasz pizzát itt nálunk sokan szidták már, mi legalábbis sokkal több rosszat hallottunk róla mint jót. Ehhez képest igazán rossz pizzát (ami a magyar színvonalhoz képest is erős közepes!) csak az állatkertben ettünk, mindenhol máshol az egyszerű pizzaszelet is olyan volt, hogy megnyaltuk utána mind a tíz ujjunkat - igyekeztünk hát ebédre vagy vacsorára ilyesmit fogyasztani. Még az egyszerű és klasszikus margherita is olyan volt hogy rágondolva is csorog a nyálam utána.

Az utolsó, teljes napunk reggelén ágyúlövésekre kelt a kemping minden tagja. Akkor még nem tudtuk miért... az esti sétánkkor viszont kiderült. Egy festába futottunk bele, többször is. Valami Madonnás dolog, körmenettel, tűzijátékkal meg minden. Sokméteres tömeg vonult az utcákon, az egyiken fel, a másikon le, zenekarral, aztán néha megálltak tűzijátékozni, olyankor a gyerekek a nyakunkba ugrottak (mármint a saját gyerekeink), aztán minden ment tovább. Nehéz lett volna kimaradni belőle, ugyanis hiába mentünk át keresztbe egy utcán, a következőben ismét beléjük futottunk. :)

Egyszer csak végleg elkerültük egymást, csak később, a sétáló utcákban tűnt fel egy-egy ismerős arc, aztán a piazzán, amikor mi már a kempingbe, a tömeg nagy része pedig a kezdődő koncertre készülődött. Időközben mi megvettük az utolsó napunkon már szokásossá vált dolgokat: mindent, amit érdemes hazahozni, illetve apró ajándékokat a legközelebbi ismerőseinknek. Magunknak hűtőmágnest szoktunk, mindenhonnan, illetve olyan helyi élelmiszereket, amiket itthon nem, vagy csak drágán lehetne megvenni, általában ilyeneket hozunk ajándékba is, bárhol is járunk, na meg azért rendesen ül a kocsi a sok összegyűjtött homoktól és kavicstól - csigákat és kagylókat ezúttal nem találtunk, de volt már, hogy egy jókora márványtömb került a csomagtartóba. :)

Az esti flangálás során igyekeztünk minden nap más sikátorba be- és eltévedni, szeretem az ilyesmit, kihagyva a fő turistacsapást kicsit belelátni a helyiek életébe, meg különben is nagyon hangulatos.

 

A kempingbe visszaérve fürdés és alvás következett, gondolva az előttünk álló hosszú másnapra, de azért még részt vehettünk a délutáni festa folytatásában is: éjjel egykor ébredtünk a hatalmas tűzijáték zajára, amibe szó szerint beleremegett a föld. Egy-két képen már biztosan láttátok, hogy maga a város egy hatalmas sziklatömbre épült. Na ez a sziklatömb olyan visszhangot csinált, hogy minden lövést legalább négyszer hallottunk: egyszer amikor kilőtték, egyszer amikor robbant, plusz a visszhangok, izgalmas volt. Vagy esik, vagy lőnek, igen jól teltek az éjszakák, egy cseppet sem unatkoztunk. :)

Fogalmazhatunk úgy is, hogy eseménytelenre tervezett utolsó két napunkba is keveredett némi kaland, és tűzijátékkal búcsúztatott minket Calabria.

2012. szeptember 7., péntek

Ismét esős volt a hajnal, de bátran kijelenthetjük, hogy már megszoktuk, és a kétségbeesés nyomát sem fedeztük fel magunkban. Egyébként teljesen más az időjárás errefelé, mint Dél-Európa más, általunk eddig bejárt tájain: a tenger melegebb, mint eddig talán bárhol, és míg Görögországban egy szeptemberi eső után jelentősen lehűl az idő, Calabriára ez egyáltalán nem mondható el. A hőmérséklet is sokkal kiegyensúlyozottabb: éjjel nem megy sokkal 30 fok alá, de nappal sincs kánikula, tehát pont élvezhető.

Reggeli utánra szépen ki is sütött a nap, így egész napos strandolást, homokgyűjtést és pancsolást, kavicsgyűjtést és hullámokban való ugrálást, homokvárépítést, tengerben úszást, valamint elfáradást követően távolba nézést írtunk elő a gyerekeknek és persze magunknak.

Minden napirendi pontot kipipálva saját magunk által kreált ebéddel folytattuk a kimerítő napot, ami természetesen helyi alapanyagokból készült. Azért az elmúlt napok gasztronómiáját még überelhetnénk, ezért fel is írtuk a "kempingezéshez szükséges további dolgok" listájára a lábtörlő a sátor elé és belülre cikkek alá közvetlenül, hogy kis hordozható grillezőt és faszenet feltétlenül hozzunk, illetve vigyünk legközelebb, mert igencsak sokat dobna az íz-élményen.

A beájulós szieszta kinek a sátorban, kinek az utazóágyban, trónfosztó A. részéről a függőágyban, részemről a kempingszékbe kényszerülve, csendesen kávézgatva telt, élveztük a dolce far nientét.

Alaposan kipihenve a fárasztó délelőttöt és a kimerítő kora-délutánt ismételt strandolással folytatódott a nap, és tudatosult bennünk: most kezdtünk csak igazán nyaralni.

Tulajdonképpen ezért is szeretjük ha hajtós és eseménydús az első néhány nap: 1 hét elteltével olyan érzésünk van, mintha már  legalább két hete nyaralnánk.

Könnyed, esti sétával zártuk a napot, csak hogy véletlenül se terheljük túl magunkat: ezúttal a parti úton sétáltunk tovább, nem mentünk fel az óvárosba.

Végre eljött az a pillanat, amire már az utazás előtt, sőt a tervezéskor vágytam: naplemente a Strombolival! AKARTAM ezt az élményt, AKARTAM egy ilyen, saját készítésű fotót. Egyszer minden álom megvalósul - alapon nem stresszeltem azon, hogy vajon sikerül-e, de az elmúlt esték felhős-párás levegője miatt sem a Strombolit, sem a lemenő napot nem láttuk, bíztam benne, hogy lesz olyan este, amikor mindkettő megmutatja magát a maguk tökéletes kompozíciójában.

A tengerparti úton sétálva egy teret elhagyva Tropea nagy strandjára érkeztünk, amit a főút és a város, innen nézve egekig emelkedő, meredek fala választ el a parttól, innen is megcsodálva a mesés naplementét. Egy órán át is el tudtam volna merengeni ezen a szemem előtt történő gyönyörűségen, de ha az ember három lurkóval indul nyaralni, az nem a merengő órákról szól, ilyesmire maximum 5-10 perc, ha akad. :)

A parti úton számos "turistásnak" tűnő, ámde üres éttermet találtunk, és vegyesboltot is, ahová be is tértünk, zöldség- és gyümölcs, valamint kenyérkészletünket kellett feltölteni, és ha már volt, akkor a jégkrémes pultot is megrohamoztuk. Amíg a család nagyja válogatta a vásárolni valót, én a kedves, nagyhangú, érdeklődő eladó nővel diskuráltam, aki teljesen el volt ragadtatva Konitól (a nagyoktól nem voltak elájulva úgy általánosságban, csak a puttonyomban pihengető apróságról kérdeztek mindig, nem értem miért...), na meg attól, hogy fülbevalója van, és elmagyarázta, hogy márpedig náluk 1 éves korig nem raknak be ilyesmit - legalábbis amennyit a meglehetősen hiányos olasz tudásommal (ami a köszönöm, kérem, jó reggelt,, nagyjából ennyi :D) meg tudtam érteni, az ez volt. A bevásárolt motyóval elindultunk hazafelé, az illatos pinea-liget mellett andalogva, az óváros hangulatos fényeire feltekintve, immár a csillagos ég alatt.

Igazi punnyadós-nyaralós napunk ennyivel le is zárult, vacsora és zuhanyzás után mindannyian beájultunk.

2012. szeptember 6., csütörtök

Esős reggelre ébredtünk, de már teljes bizalommal a sátor iránt. Bár nehezbb úgy rendet és tisztaságot tartani, hogy kint általában minden vizes (vagy legalábbis tapad a papucsra, cipőre, meg úgy egyáltalán mindenre a fű és a homok), mi pedig bent készítünk kaját és bent is eszünk, mint például ezen a reggelen, kezdjük élvezni ezt is, vagy ha ez esetleg túlzó kifejezés lenne, elmondhatom, hogy nem rettent el és nem szegi kedvünket semmitől.

Mivel reggeli közben is esett az eső, sőt, mire rendbe szedtünk mindent, saját magunkat is beleértve, még mindig felhős volt az ég, bármerre is néztünk, úgy döntöttünk kirándulni megyünk: irány Scilla! Az egyetlen, kötelezően megnézendő városnévként szerepelt a füzetben, a többi "csak" mint opció. Persze A.-nak nem szóltam erről, és ő csak a környéken szeretett volna kirándulni, nem pedig a majd' 90 kilométerre lévő kisvárosba, meggyőztem, hogy ha Tropeában esik, nyilván a mellette lévő faluban is esik, menjünk délebbre, ott biztosan jobb idő lesz. :)

Útközben az gps párszor megviccelt minket, így végre kiélvezhettem a hagyományos papírtérkép minden előnyét, meg hát amúgy is szeretek rajta bogarászni, sokkal élvezetesebb mint a menjerre-menjarra-forduljvisszaamintlehet géphang. Észvesztő utakon haladtunk: viadukt-alagút-viadukt, hegyoldal, szakadék, változatos, lélegzet elállító panoráma, álomszép tengerpartok 5-600 méterrel alattunk, és falvak majd' ugyanennyivel felettünk. A leghosszabb alagút közel 3 kilométeres volt, életünkben nem mentünk át annyin, mint ezen a napon, pedig még csak délelőtt volt.

Calabria lenyűgöző, pontosan olyan, mint amilyennek Dél-Olaszországot képzeltem. Érezhetően és láthatóan más, mint mondjuk Puglia, pedig az is dél, itt valahogy sokkal vadregényesebb a táj, meg valahogy... olyan érzésem volt, hogy Calabria egy kicsit én vagyok. Furcsa megfogalmazás, tudom, de ennyi év vágyakozás után eljutni erre a vidékre nemcsak hogy egy álom megvalósulása volt, hanem egy felismerés is: megfogalmazhatatlanul vonzott valami ide, és bár továbbra sem tudom megfogalmazni mi volt az, mégis éreztem, hogy megtaláltam. Megtaláltam mást is útközben: egy kanyar után, épp mint pár nappal ezelőtt, Szicília hevert előttünk, szinte tálcán kínálva magát... na igen. Ott is vár valami, és megtaláljuk, ebben biztos vagyok. :)

Scilla kis városába érve nagyot dobbant a szívem: elbűvölő! Kisebb, barátságosabb és valahogy emberközelibb, mint Tropea. Szicília valóban egy karnyújtásnyira... és a Scillával szemben lévő vár, amit a Calabriai fiú c. film óta szeretnénk megnézni közelebbről. Ott, igen ott a tengerparton futottak a gyerekek, és igen, az a vár volt az, amire a filmet nézve csak azt tudtuk mondani, hogy "úúúú"! A vár, ami egy sziklára épült, és a mitológiában Szkülla barlangjaként volt ismert, Szkülla, a szörny, aki nagy veszélyt jelentett a tengerészekre. Mesevilágba csöppentünk, aminek a varázsa az első pillanattól még színesebbé tartalmasabbá teszi egy apró kis falu utcáin történő andalgást, még ha nem is jön szembe a hatfejű szörny. :)

Az autónkat leparkolva (a "fő téren" ingyenes, de a maximális parkolási idő 1 óra). Sétálni kezdtünk a hangulatos utcákon, a helyiek tekintetében van valami kedves, barátságos, és néha úgy éreztem, Konival mi magunk vagyunk a látványosság. Leanderfákkal szegélyezett utcák... mind más színben pompázik, természetesen nem tudtam ellenállni, és elkezdtem hajtásokat gyűjteni. Az egyik fánál bajlódva épp szembe jött egy bácsi, aki kedvesen rám mosolygott, majd letörte nekem az egész ágat, én pedig jó nagy mosollyal és egy kedves és meglepődött grazie-vel megköszönve tovább sétáltam a csendes, nyugodt utcákon. Mintha valóban egy legalább ötven évvel ezelőtti film díszletei között sétáltunk volna, és ismét elragadott az az érzés, ami Materában is: annyira elvarázsolt a hely hangulata, hogy szinte fizikailag éreztem az elszakadást minden "evilági" dologtól.

 

Ebédelő helyet kerestünk, de "fent" a városban, főleg a sziesztaidő közeledtével nem találtunk olyat, ahol olcsóbb, de meleg ételt kaphattunk volna, így lementünk a tengerpartra, ahol több lehetőség is volt. Az egyik helyen ki is volt írva, hogy nem tartanak sziesztaidőt, nagy ritkaság ez errefelé, no ide ültünk be mi is. Nem vágytunk lakomára, a gyerekeknek fullextrás sült krumpli (minden földi jóval megpakolva), nekünk kardhalas panini jutott, amit limonádéval és végül kávéval kísértünk le. Itt valamiért úgy éreztem, espressot kell innom - nem bántam meg. Mini kávés csésze, gyűszűnyi espresso az alján, de az íze... na hát az íze olyan volt,  hogy azóta is érzem, ha rágondolok. Még le sem ért a krémesen édes fekete elixír, a szívem máris gyorsabban dobogott, és mindenemet átjárta az az íz, ami semmi mással össze nem hasonlítható.

Szakadó esőben indultunk tovább, lentről még egy utolsó (előtti) pillantást vetve a városra, innen is mesébe illő a kép: nincs is annál jobb, mint amikor utazás előtt elképzelsz egy helyet, a látványt és a hangulatot együtt, majd egyrészt sikerül oda eljutnod, másrészt a látvány és az érzés nemcsak hogy olyan, mint a képzeletben lévő, hanem még felül is múlja azt. Ezt éreztem én Scillában.

Kocsiba ülve elindultunk, és egy véletlennek köszönhetően a kis csónakkikötő felé, és azon felül, hogy így megtudtuk, hogy hová vezet a sziklát körülölelő alagút, csodát láttunk: a kikötő fekvése és hangulata olyan, mint a szívem (egyik) csücskén helyet foglaló Gerolimenas, a kis görög város, ahová azóta visszavágyom, amióta egyszer, a nászutunkon láttam.

Scilla olyan hatással volt rám, hogy már kialakulóban is volt egy szicíliai út terve, aminek során az egyik tranzitszállásunk Scilla lesz, ez már egészen biztos. Na de ne kezdjünk bele egy új álomba addig, amíg az előző sem ért véget, mondta ezt Méder Áron is, félúton, a Föld körülhajózása közben.

A hazaút során még a nap is kisütött, és a délutáni fény olyan színeket varázsolt a tájra, amilyenek még lenyűgözőbbé tették az odaúthoz képest is.

Mintha egészen másfelé tettük volna meg a kempingig vezető utat: a fények annyira változatossá tették a tájat, a hegyi falvakat és a strandokat, hogy nem győztünk ámuldozni, közben persze fel-feltűntek a szemközti vulkánok és Szicília partjai is. Egyszerűen mellbe vágott az érzés: imádom ezt az utazást, minden percére, minden kilométerére jut valami felfedezni való.

 

A sátorhoz érve nyugtáztuk, hogy jól tettük hogy kirándulni mentünk, nemcsak az élmények miatt, hanem mert Tropeában is esett, és bár mire visszaértünk, napsütés fogadott, a nyomokból ítélve rendes felhőszakadás volt. Zuhanyzás és vacsora után nem állt meg a menőkénk: a városba indultunk, elsősorban fagyizni.

Másik útvonalon közelítettük meg az óvárost, de a fagyizót hamar megtaláltuk, és persze nagy gondot okozott kiválasztani, hogy mit is szeretnénk tulajdonképpen. A bőség zavara, ugye, adott volt: legalább 20-féle barna színű (csoki, étcsoki, mogyorós csoki, kávé, kapucsínó, dió, stb), legalább ugyanennyi gyümölcsös, és legalább tízféle különlegesség (menta, meg mindenféle koktélokról elnevezett finomságok).

Az egyik huszas szekció:

Miután mindenki kérte a magáét, 9 eurot leperkálva, asztalhoz ülve elfogyasztottuk a csemegét, és élveztük az esti piazza hangulatát, a díszes kivilágítást, a mindenhonnan hallatszó zenét, az emberek beszédét.

Alig álltunk fel az asztaltól, ismét esni kezdett az eső, így sietősen ért véget a napunk: nagy szerencse, hogy nem áztunk el sehol.